keresztség
keresztség: I. Az elnevezés. A zsidó–gör. környezetből átvett baptizein ige zsidókeresztény körökben ’(meg)keresztel’ értelművé vált. A szó a ’bemerít, alámerül’ jelentésű baptein ige iterativuma (ismétlődést kifejező származéka); az alapszóként szolgáló ige az ÚSz-ben profán értelemben szerepel (Lk 16,24; Jn 13,26; Jel 19,13). A származékigéből jöttek létre a főnévi származékok: a baptiszmosz, amely az alámerítésre (a rituális tisztulásról: Mk 7,8; Zsid 9,10) v. keresztelésre (6,2) utal, és a baptiszma, amely a ~et elsősorban mint intézményes formát jelöli. Ezek zsidókeresztény szóalkotások (mint Keresztelő János nevében a Baptisztész jelző is) a lat.-ba lefordítatlanul kerültek át. – II. A kereszténység előtti keresztelési szokások. Rituális célra szolgáló fürdők nemcsak a hellén misztériumvallásokban voltak szokásban (az Attisz- és a Mithrász-kultuszban a vér~ dívott), hanem Egyiptomban, Babilóniában és Indiában is elterjedtek, ahol a Nílus, ill. az Eufrátesz és a Gangesz is szerepet játszott a szokás kialakulásában. A rituális fürdőknek különféle hatásokat tulajdonítottak. Elsősorban azt, hogy megtisztítanak az erkölcsi és rituális tisztátalanságoktól, olykor azonban azt is föltételezték, hogy gyarapítják az emberben az éltető erőt, sőt hogy halhatatlanná tesznek. – Az izr. vallásban a Tóra ismeri a fürdőt mint tisztátalan személyek törvényes tisztulási módját (Lev 14,8; 15,16.18; Szám 19,19). A tárgyakat is meg kellett mosni újra használatba vétel előtt (pl. Lev 11,32.40; 15,10–12). A rabbik ezekhez a mózesi előírásokhoz még számos más előírást is hozzátettek (Mk 7,1–5). Az előírt fürdők és vízzel lemosások a törvényes tisztulást célozták, nem elsőrendűen erkölcsi jellegűek voltak. – Az izr. tisztulási szertartások közé tartozott a ~ is; a kései zsidóság körében a prozelitáknak volt kötelező. Azt, hogy mikor vált szokássá, nem lehet pontosan megállapítani; annál kevésbé, mivel eredetileg a ~ csupán kiegészítésül jött szokásba már meglevő tisztulási szertartásokhoz, ezért nem is keltett külön figyelmet. Mégis, a prozelita ~ idővel elvesztette eredeti jellegét (egyszerű tisztulási fürdő), és külön szertartássá fejlődött (vsz. még a kereszténység előtti időben); ez kezdetben férfiak esetében a ® körülmetéléshez képest csak másodlagos jelentőségű volt, idővel azonban egyenértékűvé vált vele. A prozelita ~ arra szolgált, hogy a pogányokat a zsidó közösség törvényes tisztulási szertartással magába olvassza. A pogányok a zsidók szempontjából eleve tisztátalannak és bűnösnek számítottak (Jn 18,28; ApCsel 10,28; Gal 2,15); a ~ más emberré tette őket; olyanná, aki szakított a pogánysággal és alávetette magát a törvénynek. De azért a ~ továbbra is elsősorban a törvényes tisztulást és a zsidóságba való beolvadást célozta. – János ~e. Az ap.-i katekézisben János ~e fontos állomásként szerepelt (ApCsel 1,22; 10,37), a szinoptikus hagyomány ezzel az eseménnyel kezdődik (Mt 3,1–12; Mk 1,1–8; Lk 3,1–18); Jn a maga külön stílusában számol be róla (1,19–28). Ebben a ~ben azok részesültek, akik engedtek a Keresztelő bűnbánatra fölhívásának és megvallották a bűneiket. Némely szerzők megkísérelték Keresztelő János föllépését összefüggésbe hozni a hellén szinkretizmussal, a mandeizmussal, a Jordán felső folyásánál elterjedt ~i szokásokkal és az ® esszénusok gyakorlatával. Mások magával a zsidósággal, különösen a prozelita ~gel próbálták kapcsolatba hozni, de egyik kísérlet sem bizonyult sikeresnek. Az esszénusok (Kumrán) mosakodásait aligha lehetett kezdeményezésnek tekinteni; a prozelita ~ kétségtelenül előkészítője volt János ~ének (rítus!), és ezzel együtt a keresztény ~nek is; de János ~e lényegében mégsem kapcsolható hozzá. Az említett magyarázatok nem veszik tekintetbe János ~ének mélyebb értelmét, azt ti., hogy János a metanoia, az erkölcsi megtérés jegyében keresztelt, a próf.-k fölhívásához csatlakozott, a közelgő Isten országának távlatait nyitotta meg. Már az ÓSz tartalmaz olyan próf.-i szövegeket, amelyekben a vízben fürdés a belső tisztulást jelképezi (vö. Iz 1,16; Ez 36,25; Zak 13,1; Zsolt 51,9). Ebből következően János ~e éppúgy különbözött a prozelita ~től (ez a tisztátalanságnak egy olyan fölfogásából indult ki, amely a törvényben gyökerezett), mint a hellén misztériumvallásoktól (ezekben nem személyes erkölcsi megtérésről van szó, hanem mágikus erők működéséről). Ahogy az ApCsel 2,38 szerint a keresztény ~, ugyanúgy János ~e is a bűnbánat ~e volt, a bűnök bocsánatára (Mk 1,4; Lk 3,3). Mégis a kettő teljesen más, gyökeresen eltér egymástól. János ~e nem elegendő az Isten országának elnyerésére és a Szentlélekben való részesedésre (ApCsel 19,1–6). Az ev.-ok és az ApCsel a különbséget a vízzel, ill. a Szentlélekkel (és olykor még a tűzzel) való keresztelés ellentéte révén emelik ki (Mt 3,11; Mk 1,8; Lk 3,16; Jn 1,33; ApCsel 1,5; 11,16). Ebből következően János ~e értékben mögötte áll a későbbi keresztény ~nek, ahogy az előfutár is kisebb, mint maga a Messiás, akire leszállt és rajta is maradt a Szentlélek (Jn 1,33). A 3,22–26-ból kiviláglik, hogy Jézus – ha csak tanítványai által is (4,1 kk.) – kiszolgáltatott egy ~et, amikor a Keresztelő még nem volt fogságban. Szt. Ágoston és Szt. Tamás ebben a ~ben a keresztény ~et látják; más egyh.-i szerzők és sok katolikus exegéta csak nagyobb értéket tulajdonít neki, mint János ~ének; ez a fölfogás a helyesebb, mert a Lélek akkor még nem jött el (7,39; ApCsel 2,33), és a keresztény ~nek éppen a Lélek közvetítése a lényege. – III. A keresztény ~. – 1. Jézus megkeresztelkedéséről mindegyik evangélista beszámol (Mt 3,13–17; Mk 1,9–11; Lk 3,21 kk.; Jn 1,29–34), és Keresztelő János bűnbánatra fölszólításával és keresztelésével együtt fontos eleme az őskeresztény katekézisnek. Jézus alávetette magát János ~ének és így eleget tett Isten előírásának (Mt 3,15), ahogy egyébként is alávetette magát mindennek, amit Isten a bűnös emberektől megkívánt (Lk 2,21–39; Gal 4,4). Erre következett Isten részéről annak tanúsítása, hogy a Szentlélek leszállt rá és rajta is maradt (Jn 1,33). Ez a teofánia jelenti Jézus Messiásként való ünnepélyes beiktatását. A keresztény hagyomány megőrizte Jézus ~ével kapcsolatban azt a mozzanatot, hogy a víz az ember Jézussal érintkezésbe kerülve kapta meg azt az erőt, amely a keresztény ~ben érvényesül, ami a keresztény ~ alapításának felelne meg, de Jézus csak halála és feltámadása után rendelte a ~ szentségét. Jézus ~ében a szentség ősmintáját is lehet látni, a hívő a ~ révén Isten gyermekévé lesz és így olyan viszonyba kerül Istennel, amilyenben Jézus volt, amikor a Jordánban János ~ét fölvette. – 2. Jézus feltámadása után meghagyta tanítványainak, hogy térítsenek meg minden népet és kereszteljék meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében; a megbízás azon az egyetemes hatalmon alapult, amely a mennyben és a földön adatott neki (Mt 28,18–20). Mk 16,15 kk. ugyanerről a megbízásról számol be, azzal a különbséggel, hogy itt az üdvösségben való részesedés föltétele a hit és a ~. Az a hatalom, amelyre Jézus hivatkozik, eszkatologikus hatalom, amely Őt megdicsőülése után illette meg. A népeknek az Ő hatalma alatt, neki alárendelve kell eggyé válniuk az ap.-ok igehirdetése révén, amelynek gyümölcseként föl kell ébrednie a hitnek, ami előfeltétele a ~nek. – 3. A ~ kiszolgáltatása. Az ApCsel sok helye (2,37–41; 8,12 kk. 35–38; 9,10–18; 10,44–48 stb.) tanúsítja, hogy azoknak, akik az ap.-ok és mások szavára hívők lettek, szokásban volt a ~et kiszolgáltatni. A levelek utalásaiból is kikövetkeztethető, hogy a ~et az ap.-i igehirdetés kezdettől fogva már megszilárdult, intézményes formaként kezelte, amely mintegy záró mozzanatát jelentette az igehirdetésnek, ha olykor esetleg más szolgáltatta is ki a ~et. A keresztelkedés alámerülés formájában ment végbe, ezt a szóhasználat is tanúsítja, de egyértelműen kiderül az etióp udvari főember megkeresztelkedésének tört.-éből is (8,36–39), valamint a páli szimbolikából, ahol a ~ a Krisztus halálába való eltemetkezésként jelenik meg (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12), végül a lutrón kifejezésből (Ef 5,26; Tit 3,5), amely csak fürdőre vonatkozhat. Más kifejezések is utalnak rá, így pl. Zsid 10,22: a testet tiszta vízzel lemosni. A Didakhé szükség esetén megengedi a vízzel leöntést. Ez a gyakorlat az ÚSz-ből nem mutatható ki, bár megkérdezhető, hogy mi volt az eljárás tömeges megtéréskor (ApCsel 2,41; 5,14) v. nehéz körülmények között (16,33). A keresztény ~ szertartásának módjáról az ÚSz nem számol be; főleg arra vonatkozóan nem tartalmaz adatokat, hogy a keresztelő, ill. a megkeresztelt mit mondott. Hogy a keresztelő a kereszteléskor szokásos mozdulathoz keresztelési formulát is hozzáfűzött, az Mt 28,19 alapján föltehető (a Szentháromság nevében keresztelés formulája, amely vsz. nem Jézustól ered, hanem a közösségben alakult ki; vö. Ef 5,26). Az ApCsel 22,16 alapján a keresztelkedő hitvallására is következtethetünk. A formula alighanem krisztológiai volt: a Názáreti Jézusra, az Isten Fiára, az Úrra és a Messiásra tettek hitvallást (vö. 8,37; 22,16; Róm 10,9 stb.) és a Szentlélekre, akit Jézus megdicsőülve kiáraszt (ApCsel 2,32–36). – 4. A ~ teol.-i értelmezése. Az ÚSz a ~et úgy tekinti mint avató szertartást, amely mindenki számára szükséges, aki Krisztushoz és a hívek közösségéhez akar tartozni, részese kíván lenni az Isten országának. A valakire v. valaki nevére, keresztény ~ esetében a Szentháromságra v. Krisztusra keresztelés, ill. keresztelkedés azt jelenti, hogy a keresztelkedő kapcsolatba kerül azzal, akire v. akinek a nevére megkeresztelkedik (Mt 28,19; ApCsel 8,16; Róm 6,3; 1Kor 1,13.15; 10,2); a Gal 3,27 ehhez még hozzáfűzi, hogy a keresztelkedő Krisztust ölti magára, azaz Krisztus képmására formálódik át. Ezzel a hívők egyszersmind egymással is közösségbe lépnek és Krisztus egy testét alkotják; így érthető az egy testté levés kifejezés a ~gel kapcsolatban (1Kor 12,13). Akik megtérnek, a ~ révén e közösség tagjaivá válnak (ApCsel 2,41.47; 5,14; 11,24). Még a Szentlélek látható formában való megkapása sem teszi a ~et mint avató szertartást szükségtelenné (10,47). Épp azért, hogy a ~nek ezt az aspektusát kiemelje, Pál a ~et a körülmetéléshez hasonlítja, amely által Izr. népének közösségébe került a körülmetélt (Kol 2,11–13). Egyébként a ~nek mint beiktató szertartásnak a szükségessége azokból a hatásokból is következik, amelyeket az ÚSz a ~nek tulajdonít. – Jelképesen a ~ azt az erkölcsi megtisztulást jelzi, amely Krisztus üdvözítő művének erejéből fakad (Zsid 10,22). Minthogy a Szentírásban az élet és a halál összefügg az erkölcsi renddel, a ~et életre keltésként is értelmezhetjük. A ~ szentségének vételekor az, aki hisz Krisztus halálának és feltámadásának megváltó erejében, a Vele való közösség folyományaképpen átmegy a halálból az életre. Ebben az összefüggésben a ~ – különös tekintettel az alámerítés szertartására – Krisztus halálának és eltemetésének is jelképe (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12; de lehetséges, hogy a vele eltemetkezés nem az alámerülésre akar célzás lenni, hanem csak a Krisztussal meghalás hangsúlyozására szolgál). Amit az ÚSz a ~ hatásáról tartalmaz, azt mind össze lehet foglalni abban, hogy a megkeresztelkedő Krisztus halála és feltámadása alapján és az értünk meghalt és feltámadt Krisztussal való közösség révén átmegy a halál és a bűn állapotából az élet és az igazság állapotába, Krisztus Lelkét megkapva, aki a megkeresztelkedőt Krisztushoz teszi hasonlóvá. A ~ lemossa a bűnöket (ApCsel 22,16), elvezet az igazságra és a szentségre (Róm 6,1–14; 1Kor 6,11; Ef 5,26 kk.); hasonlóvá tesz Krisztushoz, Isten gyermekévé alakítja át az embert (Gal 3,27); az ember Krisztusban újjászületik a Szentlélek által és megújul (Tit 3,5). A keresztény ~ és a Szentlélekben való részesülés közti kapcsolat gondolata már Keresztelő Jánosban fölsejlett, Pál ap. pedig kifejezetten hirdette (1Kor 12,13), és tanítását János ap. is megerősítette (Jn 3,5). Azt a tényt, hogy Jézus oldalából víz és vér folyt (19,34; vö. 1Jn 5,5–8), kétségtelenül szentségi értelemben kell fölfognunk: a vér, amely lemossa a bűnt (vö. 1,7; Jel 7,14 – a víz jelképében). Végül 1Pét 3,21 szerint az is rendeltetése a ~nek, hogy Jézus Krisztus feltámadása által megmentse az embert a pusztulástól. Még azokon a helyeken is, ahol nem szerepel kifejezetten a ~, szentségi értelemben kell fölfogni a kegyelemben való részesedést, különösen ott, ahol a Szentlélek pecsétjével való megjelölésről van szó (2Kor 1,22; Ef 1,13 kk.; 4,30). – 5. Gyermekkeresztelés. A ~nek mind szükségességéből (Jn 3,5; Mk 16,16), mind hatásaiból az következik, hogy a kegyelem közvetítése terén a ~nek külön szerepe van, amely föltételezi ugyan a hitet, de nem pótolható egyszerűen a hittel. De az ÚSz a hitnek (ill. az igehirdetésnek) is tulajdonít olyan hatásokat, mint az életre keltés, az újjászületés és az istengyermekség, amelyek egyébként a ~ hatásaiként szerepelnek benne (1Kor 4,15; Jak 1,18; 1Pét 1,23–25). Mindkét fölfogás jogos, mert a hitnek is pótolhatatlan szerepe van: az ember alapmagatartása a Krisztusban Isten által fölajánlott üdvösséggel kapcsolatban, és csak e hitben fejti ki a szentség hatását, létrehozza az üdvösség ajándékát. Pál a 2 aspektust összekapcsolta: „Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben. Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3,26). Így sz.-unk dereka táján nem katolikus exegéták ismételten fölvetették a kérdést, hogy vajon az ÚSz alapján igazolható-e a kisgyermekek keresztelése, hiszen még nem lehet személyes hitük. E körökben korábban az a nézet volt általános, hogy az ap;-i időkben ismeretlen volt a gyermekkeresztelés. Ám ezt azzal is lehet magyarázni, hogy az igehirdetés felnőtteknek szólt. Ugyanakkor az újabb vita nem pusztán tört.-i alapon folyik, hanem azt a kérdést is szem előtt tartja, milyen viszonyban áll egymással a hit és a ~. K. Barth úgy vélte, hogy a Biblia adatai nem igazolják a gyermekkeresztelést, tehát el kell vetni; nem állította, hogy a ~ gyermekek keresztelése esetén értelmét veszti (tárgyi értelemben véve), de azt határozottan hangsúlyozta, hogy csak tudatosan hívő emberek keresztelhetők. Hasonló értelemben nyilatkozott F. Leenhardt is. J. Schneider véleménye szélsőségesebb; szerinte a ~nek nincs értéke, ha nem párosul a keresztelkedő hitével. A gyermekkeresztelés ellenzőivel szemben mások (pl. A. Oepke, J. Jeremias, O. Cullmann) az ÚSz-ből és a vallástört.-i párhuzamokból arra következtetnek, hogy a gyermekkeresztelés, ha a legrégibb keresztény közösségekben nem is volt szokásban (abban teljes az egyetértés, hogy erre nincs közvetlen bizonyíték), mégis jogosan kapcsolható az ÚSz-hez, amely a ~ben objektív szentségi valóságot lát. J. Jeremias továbbfejlesztette korábbi (1951) érvelését, és főleg a háza népe kifejezésre (ApCsel 11,14; 16,15–34; 18,8; 1Kor 1,16) támaszkodva kimutatta, hogy a megtért zsidó, ill. pogány szülőkkel a gyermekeket is megkeresztelték. A keresztény szülők gyermekeit eleinte nem részesítették a ~ben (1Kor 7,14), de 60–70-től általánosan elterjedt volt a gyermekkeresztelés. K. Aland megkísérelte Jeremias érveit megcáfolni, de azok jól megalapozottnak bizonyultak kivétel talán: 7,14, ill. ennek kifejtése). – 6. Az ÚSz többi adatától független a halottakért keresztelkedésnek Pál említette (15,29) szokása. Bővebben nem ír róla az ap., csak arra utal, hogy akik ezt teszik, tanújelét adják a feltámadásban való hitüknek. Az ap.-i időből nem maradt fönn semmi, aminek alapján e szokás eredetére v. elterjedésére vonatkozóan valamit is meg lehetne állapítani. Először Aranyszájú Szt. János említi Markion hívei körében a halottakért való keresztelkedést; 397: a 3. Karthagói Zsinat elítélte a szokást.
