misztérium
misztérium (gör. müsztérion, vsz. a ’szájat befogni’ értelmű müein igéből): 1. Titkos vallás, ill. rítus, amelyen csak a beavatottak vehettek részt, akik ezáltal keresték az üdvösséget; ebben az értelemben a gör. szó rendszerint többes számban áll; a magyar szóhasználatban: ~vallások. – 2. Platón óta egy homályos, titkos tan. – 3. A varázslatban formula v. cselekvés, amelyet a varázsló eszközül alkalmaz a varázsláshoz. – 4. A köznyelvben ’titok’. – 5. A ® gnózis nyelvhasználatában titkos isteni kinyilatkoztatás. – I. Az ÓSz-ben és a zsidóságban. A LXX-ban a szó csak az ÓSz legrégibb kv.-eiben fordul elő, olykor ’titkos kultusz’ jelentésben is (Bölcs 14,15.23), de gyakrabban köznyelvi értelemben (Tób 12,7.11; Jud 2,2; 2Mak 13,21; Sir 22,22; 27,16 kk., 21). A Bölcs 6,22 a bölcsesség mivoltára és eredetére vonatkozó tanítást ~ok, azaz isteni titkok (vö. 2,2) kinyilatkoztatásaként állítja elénk; ezek a titkok azonban nem csupán a beavatottakéi, mint a pogány ~vallásokban, hanem nyilvánosan hirdetik őket, hogy a bölcsesség minél jobban terjedjen az emberek között (6,22 kk.). Dán 2,18 kk.: LXX és 4,9: Theodotion ~nak nevezi azokat az álmokat is, amelyek által Isten tudtul akarja adni Nebukadnezár jövőjét illető titkos tervét; ezek az álmok azért nevezhetők ~oknak, mert leplezett formában olyan jövőbeli eseményekről szólnak, amelyeket csak maga Isten (2,28 kk., 47) v. Istentől sugalmazott ember (4,6; vö. 2,19; 4,9: Theodotion) fedhet fel. A zsidó apokaliptika olyan ~ok kinyilatkoztatását tulajdonítja magának, amelyek az ég és a föld eredetét, mivoltát, mindenekelőtt azonban Izr. jövőjét és a világ végét illetik. Isten ~ai mélyek és megszámlálhatatlanok; igazságossága megmérhetetlen (Hénoch 63,2), csak az Emberfia tud róluk (49,2; vö. 51,3). Rendszerint egy égi lény, egy angyal avatja be az apokaliptikust a ~ba és fedi fel előtte Isten titkos terveit (pl. 1,2; 81,1; 4Ezd 2,1), amelyek az égben rejtve vannak (Hénoch 9,6): Hénoch a mennyei táblákról olvassa le a ~ot, az égi javakat, amelyeket Isten az igazságban elhunytak lelkének tartogat (103,2 kk.; vö. 38,3; 41,1; 58,5). Így a szó egyértelműen eszkatologikus színezetűvé válik, amely Dán-ben még csak felsejlik. Ugyanez áll a kumráni iratokra is, amelyekben Istennek az eljövendő végső időkre vonatkozó titkos tervei és határozatai ~nak számítanak. – II. Az ÚSz-ben. ~ szó a szinoptikusoknál 3-szor fordul elő, Jn-ban nem szerepel, Pál leveleiben 18-szor találkozunk vele (a pasztorális levelekben 2-szer, a Zsid nem tartalmazza), a Jel-ben pedig 4-szer. – A) A szinoptikusok. Mk 4,11: a ® hasonlatok rendeltetéséről szólva Jézus ezt mondja tanítványainak: „Titeket beavatlak a mennyek országának misztériumaiba” (Mt és Lk). Az Isten országa, amely kifejezetten Isten ügye (Mk 4,26–29) isteni ~; csak egy „maroknyi nyáj” lesz (Lk 12,32), amely előtt feltárul, mert csak akik hisznek Jézusban, akinek tetteiben megmutatkozik az Isten országa (Mt 12,28), azok érthetik meg, hogy Isten országa közel, sőt már megvalósulóban van; a kívülállók, akik nem tartoznak bele a hívők „maroknyi nyáj”-ába, csak hasonlatokban, képekben láthatják, amelyek ugyan rávilágítanak Isten országának sajátosságaira, de teljes egészében azért nem lehet belőlük megismerni. – B) Pál levelei nyilvánvalóan azokhoz a képzetekhez kapcsolódnak, amelyeket a Bölcs, Dán és az apokrifek tükröznek. A ~ elsősorban isteni titkot jelent, amely csak a kinyilatkoztatásból ismerhető meg; fő tárgya Istennek Krisztus kereszthalálával megvalósult üdvözítő terve. Ezért beszél Pál Krisztus ~áról (Kol 4,3; Ef 3,4), amelynek Krisztus a tárgya (Kol 2,2) és Isten ~áról (2,2; vö. 1Kor 4,1), Isten titokzatos bölcsességéről (2,7; szó szerint: ’Isten bölcsessége a ~ban’) v. az Isten akaratának ~áról (Ef 1,9). A ~ tehát központi helyet foglal el Pál igehirdetésében, és az ev.-ban (Róm 16,25; Ef 6,19; Kol 1,25–27; vö. 4,3), amelyet Pál hirdet egyértelmű a megfeszített Krisztussal (1Kor 1,23; Kol 2,2) és azzal, hogy „Krisztus bennetek” (Kol 1,27), ti. a pogányokban, akiket Isten meghívott az üdvösségre (Róm 16,26; Ef 3,6.8). Ezt a ~ot Isten öröktől fogva megdicsőülésünkre szánta (1Kor 2,7; Ef 3,9); a világ kezdetétől (Kol 1,26; Róm 16,25 kk.), öröktől rejtve volt Istenben (Ef 3,9), a világ fejedelmei közül senki sem ismerte fel, nem volt az ember számára megismerhető (1Kor 2,7–9). Most azonban merőben kegyelemből (Ef 1,9) Isten Lelke (1Kor 2,10), Isten (Ef 1,10; Kol 1,26) v. a próf.-k írásai (Róm 16,25) kinyilatkoztatták, mégpedig a mennyei hatalmasságoknak és erősségeknek (Ef 3,10), Isten szentjeinek, ti. a keresztényeknek (Kol 1,26), mindenekelőtt a szt. próf.-knak és ap.-oknak (Ef 3,5), akik hirdetik (1Kor 2,6 kk.; Ef 6,19; Kol 3,4 kk.). Minthogy Isten kinyilatkoztatta a ~ot és a kinyilatkoztatás hirdetői továbbadják, azért beszélhet Pál a hit ~áról, amelyet a diákonusoknak meg kell őrizniük (1Tim 3,10) v. az istenfélő élet ~áról, amelyet hirdettek a pogányoknak és világszerte hittek benne (3,16 kk.). – Róm 11,25: a ~ Isten titokzatos terve, amely szerint Izr. megátalkodottságának a pogányok üdvösségére kell válnia. Azt, hogy az élők és feltámadottak elváltoznak az utolsó napon, Pál szintén ~nak mondja (1Kor 15,51), vagyis Isten titokzatos tervének a világ végét illetően. Ide tartozik „a gonoszság ~a” is, amely már munkálkodik (2Tesz 2,7) és az Antikrisztusban, a bűn emberében fog megnyilatkozni (2,3.7), továbbá az asszony ~a, akinek homlokán titokzatos név áll: „a nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja” (Jel 17,5.7) és végül Isten titka (10,7), amely nem más, mint Isten üdvözítő akaratának végső győzelme. – Ef 5,32: „nagy titok” a házasság szimbolikus jelentése, amelyben a Ter 2,24 szerint a férfi és a nő egy test lesz; ez az egység jelképezi az egységet Krisztus és az Egyh. között. – A Jel 1,20 szerint a 7 csillagnak és a 7 gyertyatartónak, amelyek a 7 keresztény közösséget jelképezik, titokzatos, jelképes értelme szintén titok. – III. A kereszténység és a misztériumvallások. Az eddigiekből következik, hogy Pál sem a kifejezést, sem az Isten v. Krisztus ~áról szóló tanítását nem a ~vallásokból vette. Bár a gör.-ök vallási szóhasználatában a ~ (rendszerint többes számban) azokat a szakrális rítusokat és formulákat jelöli, amelyeket csak a beavatottak ismerhettek, de a kinyilatkoztatásból ismert isteni titkokat, mint Pálnál nem jelenthették. A szónak ez az értelme csak a misztikus hermászi irodalomban bukkan fel, amely mai formájában nem keletkezhetett előbb a 3. sz.-nál, és mindenképpen későbbi Pálnál. Egyébként az ap. a ~vallásokból, amelyeket kétségtelenül ismert, csak nagyon kevés kifejezést vett át. Már ebből is következik, mennyire megalapozatlan némely történész nézete, amely szerint Pál ap. legfontosabb tételeit a ~vallásokból vette át. Nevezetesen: 1. Az üdvösséget a meghalt és feltámadt Krisztus szerezte meg, aki Isten. – 2. Pálnak a keresztséggel kapcsolatos felfogása (Róm 6,3–11; Kol 2,12; Tit 3,5). – 3. Pálnak az Eucharisztiát illető tanítása (1Kor 11,23–30; vö. 10,16–22). – A ~vallások, amelyekre hivatkozni szoktak, a következők: az eleusziszi Demeter ~ai; Dionüzosz ~ai és az orfizmus, Kübele és Attisz ~ai, az Adonisz- és a Mitrász-~ok. Ezek mind titkos rítusok, amelyek többé-kevésbé az illető istenség sorsát mutatják be, és a beavatottat (müsztesz) az istenség szenvedésében és győzelmében részesítik. Rendszerint tisztulási és beavatási rítusokból állnak, amelyek révén a beavatott – már itt is, de főleg a túlvilágon – az üdvösség, az istenséggel való közösség, sőt a megistenülés részesévé válik. – 1. Ami a meghalt és feltámadott Krisztus által megszerzett üdvösséget illeti, először is azt kell megjegyezni, hogy nincs egyetlen más vallás sem, amelyben a meghalt istenség tényleges feltámadásáról volna szó. Ozirisz – akit testvére, Szet megölt – nem az életre, hanem csak az alvilágban való létre támad fel, v. pedig fiában, Hóruszban kel életre. A titánoktól darabokra vágott Dionüzosz a Zeusz nemzette Zagreuszban támad fel újra. Adonisz (Esmun, ® Tammuz) vegetációistenség, aki ősszel meghal, tavasszal újjáéled; ~aiban ugyan megsiratták, de feltámadását nem mutatták be; úgy képzelték, hogy az égben él tovább. Attisznak, a magna mater (Kübele) felszabdalt kedvesének feltámadásáról a régi pogány szövegekben nincs szó, csak a későbbi, keresztény szövegek említik. A ~vallások más istenségei nem halnak meg, ahogy a különféle „üdvözítő” istenek sem, így fel sem támadnak. – Másodszor: sehol másutt nem találkozunk azzal, hogy az istenség halála önként vállalt engesztelő áldozat. A meghaló istenségeket akaratuk ellenére ölik meg, és nem azért halnak meg, hogy az emberek bűneit levezekeljék. Valamennyien természeti istenségek, akik évről évre meghalnak és „feltámadnak”, megszemélyesítve a természet évenként megújuló halálát és újraéledését v. a termékenységet. Következésképpen semmi kapcsolatba nem hozhatók Jézussal, akinek halálát és feltámadását az ősegyh. szoteriológiailag értelmezte (ApCsel 5,30 kk.). Az őskeresztény közösségek vsz. nem ismerték a ~vallásokat, így ezek nem is játszhattak szerepet a krisztológiai kibontakozásában. – Harmadszor: bár a ~vallások állították, hogy előmozdítják a beavatottak üdvösségét, ez az „üdvösség” azonban nem a bűnből való ® megváltás, és csak ritkán követeli meg az ember erkölcsi megújulását; az „üdvösség”-et a rítusok mágikus erejének tulajdonítják v. valamely ® gnózisnak, amely a beavatottakat egyesíti az istenséggel. – 2. Mint tisztulási szertartás a keresztény ® keresztség analóg a zsidó és a legtöbb K-i v. hellenista vallás rituális fürdőjével, különféle előírt mosakodásaikkal. De a keresztény keresztséget mindjárt kezdetben úgy fogják fel, mint szabadulást a bűnöktől (2,38; 1Kor 6,11); ezzel szemben a többi vallásban a rituális fürdő csak a kultikus tisztátalanságoktól tisztít meg. Mint Krisztusba beiktató rítus (Kol 2,12; vö. 1Kor 1,13 kk.; Róm 6,3; Gal 3,27; értsd: Krisztussal közösségbe kerülés v. mint Krisztushoz tartozás) a keresztség összevethető a többi vallás beavatási rítusával, elsősorban a prozelita keresztséggel és a körülmetéléssel (Kol 2,11 kk.). A keresztségben a Lélek által újjászületés (Jn 3,5; Tit 3,5; vö. 1Kor 6,11; 12,13) megy végbe, istengyermekség (Róm 8,14–17; Gal 3,26) valósul meg, egy új teremtmény (2Kor 5,17; Gal 6,15) születik, aki Krisztusban (Róm 6,11) v. a Lélekben (8,9; Gal 5,24) Istennek él. Megkeresztelkedni a. m. Krisztust (Gal 3,27; vö. Róm 13,14) v. az új embert (Ef 4,23; Kol 3,10) felölteni; akit megkeresztelnek, az részesedik Krisztus halálában és feltámadásában, vele meghal a bűnnek és vele feltámad egy egészen új életre (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12). Nem lehetetlen, hogy Pál némely kifejezését a ~vallásokból kölcsönözte. Némelyik ~vallásban a beavatottak törekedtek rá, hogy az istenség sorsát valamiképpen bemutató rítusokban részt véve misztikus kapcsolatba kerüljenek az istenséggel, egyesüljenek vele, így pl. a Dionüzosz-, a Demeter-~vallásában, Ozirisz és Izisz, Kübele v. Attisz ~vallásában. Pál talán szembeállította a pogány ~vallások üres, sőt nemegyszer erkölcstelen rítusaival a keresztséget, mint az üdvösségnek és az egyetlen, igaz Megváltóval, az üdvösség közvetítőjével, Krisztussal való egyesülésnek egyetlen módját. Az ap. talán szertartásként mutatta be a keresztséget, amelyben az ember Krisztussal együtt meghal és feltámad (Róm 6,3 kk.; Kol 2,12) v. Krisztust ölti magára (Gal 3,27; vö. Róm 13,14), hogy ezáltal azok számára, akik mielőtt keresztények lettek esetleg ismerték a ~vallások rítusait, a keresztény „beiktatási szertartás”-ban kapott erőt érthetőbbé tegye. A központi gondolatot azonban, hogy ti. a keresztények Krisztussal misztikus kapcsolatba kerülnek, semmiképpen nem vehette Pál a pogány ~vallásokból. – Tertullianus (De baptismo 5) és Apuleius (Metamorphoses 11,4) szerint Izisz és Ozirisz, valamint Demeter ~vallásában, Firmicius Maternus (De errore profanarum religionum 22,1) szerint Attisz ~vallásában, végül egy 4. sz.-i felirat és az ún. Mitrász-liturgia szerint Mitrász ~vallásában a rítusok a beavatottaknak ® újjászületést eredményeztek; a gnózis által való újjászületést is említik a hermászi iratok (Corpus Hermeticum 13,1.7.10.13.16.22; 3,3; Kore Koszmou 41). Ezt az „újjászületés”-t a legtöbb ~vallásban erkölcstelen rítusok célozzák, a Mitrász-kultuszban a taurobolium, vagyis bika- v. kos vérével való meghintés; a rítus vsz. a beavatottnak egy alacsonyabb és nyomorúságosabb állapotból egy magasabb, jobb állapotba való átmenetére szolgált, és a túlvilági boldogság záloga volt. Semmiképp sem jelent ez az „újjászületés” – mint Pálnál – belső átalakulást vallási és erkölcsi szempontból, aminek következtében a bűnös új, igaz emberré válik (Róm 6,6–10; 1Kor 6,11; Ef 4,24; Kol 3,10; Tit 3,5); de nem jelent ez az „újjászületés” olyan erkölcsi változást sem, amely az újjászületett erkölcsi életében a beiktatás után megmutatkozik, maradandónak bizonyul (Ef 4,22 kk.; Kol 3,5 kk.; vö. Róm 6,12 kk.; Gal 5,13–26). Pálnak az újjászületésre vonatkozó tanítása Jer 31,31–34-hez és Ez 36,26–28-hoz kapcsolódik. E helyeken a próf.-k az új szövetséget hirdetik, amely szoros együvétartozás lesz Isten és a bensőleg átalakult, megújult ember között; ez Isten lelkének kiáradásával valósul meg (Iz 32,15–17; Ez 36,27; 39,29). Pál kifejezetten utal Jer 31,32–34-re, amikor az új szövetséget, amely a Léleké, szembeállítja a régi szövetséggel, amely a betűé (2Kor 3,6–8; vö. Róm 2,29; 7,6). Éppen a keresztség az a beiktatási rítus, amely Krisztushoz kapcsol (Kol 2,11), aki az új szövetséget szerezte a vérében (1Kor 11,25), ezért az új szövetségbe is „beiktat”, amelyben az embert az életet adó Lélek (2Kor 3,6; vö. Jn 3,5; 6,63) új teremtménnyé alakítja át (2Kor 5,17; Gal 6,15). Ilyenformán Pál a keresztséget olyan ~ként állítja elénk, amely szerint az ember Krisztussal meghal a bűnnek és Krisztussal új életre támad (Róm 6,3–11; Kol 2,12) Krisztusban (Róm 8,2) v. a Lélekben (8,9), v. mint az újjászületés fürdőjét és a Szentlélekben való megújulást (Tit 3,5). Ezeket a gondolatokat Pál eleve nem vehette az általa egyébként is megvetett (vö. 1Kor 8,5 kk.; 2Kor 6,14–16; Gal 4,8) vallásokból; csak a terminológiát használta fel. – 3. Van olyan történész, aki úgy véli: Pál ap.-nak és János evangélistának realisztikus és szentségi felfogása az ® Eucharisztiát illetően (1Kor 11,23–30; vö. 10,16–22 és Jn 6,51–58) szintén visszavezethető a hellén ~vallások hatására. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megjegyezni, hogy az ap. kifejezetten utal rá, hogy az Eucharisztiával kapcsolatos tanítása megegyezik az ősegyh.-éval (1Kor 11,23). Ezenkívül: a hellén ~vallásokban a rituális étkezések nyilvánvaló módon nem jelenthették az istenség testének evését. Az eleusziszi Demeter ~vallásában az étkezés az istennő lakomájára csak emlékeztet, és a beavatottat oltalma alá helyezi; ez más rítusokkal együtt a halhatatlanságban való hittel függ össze. Attisz és Kübele ~vallásában az étkezés beavatási rítusnak számított, amely a beavatottnak életet és jólétet, sőt talán még túlvilági boldogságot is ígért. A régi trák Szabaciosz ~vallásában a feldarabolt bika elfogyasztását talán a bikává változott istenség elfogyasztásának tekintették. Ezek a barbár rítusok behatoltak Görögországba, de eredeti értelmüket elvesztették. A Dionüzosz-~vallásban (az orfizmusban azonban nem) fennmaradt a gonosz lélek elhárítására szolgáló (Plutarkhosz) rítusként v. egyszerűen megemlékezésként (Firmicius Maternus). A bacchanáliák részvevőinek rituális őrjöngése, amelyet az istenség idézett elő nem következménye volt a lakomának, hanem inkább ürügye. Mitrász ~vallásában a beavatottaknak kenyeret és vizet, majd később bort nyújtottak. Ezek voltak hivatva (mindenekelőtt a bor), hogy a beavatottaknak erőt, jólétet, bölcsességet, a gonosz lelkek fölött hatalmat és boldog halhatatlanságot adjanak. Ennek az étkezésnek tehát nem volt szentségi jellege, s Mitrász lényegében és erejében sem részesített.
