nazír
nazír (héb. ’elkülönített, fölszentelt’): Istennek szentelt ember. Eredetileg föltehetően olyan valaki, akit mint a próf.-kat (vö. Ám 2,11) Isten kiválasztott, hogy különleges módon is hozzá tartozzon, és ezért bizonyos dolgokat meg kellett tartania (Bír 13,14; Ám 2,11 kk.: nem ihatott bort; a Bír szerint a jövendő ~ anyjára is vonatkozott ez a tilalom terhessége ideje alatt; 13,5; 1Sám 1,11: nem volt szabad a haját levágni). Sámson ~t (Bír 13,5.7.14) roppant testi erő jellemezte (16,17.19.28 kk.), és a Lélektől indíttatva népe szabadítójaként lépett föl (vö. 15,3). Hogy József (Ter 49,26 és MTörv 33,16) a szó szűkebb értelmében ~nak nevezhető-e, az kétséges. Később a nazireátus törv.-ekkel szabályozott (Szám 6,1–21) intézményes formát öltött; a ~ fogadalmat tett, amely rendszerint csak egy időre kötelezte (vö. 1Mak 3,49; ApCsel 18,18; 21,23 és talán Siral 4,7); a Misna 30 napban határozta meg a szokásos fogadalmi időt. A Szám 6,3 kk. szerint a ~nak a szőlő élvezetétől is tartózkodnia kellett; ezenkívül vigyáznia kellett, nehogy halottat érintve tisztátalanná váljon; ha véletlenül mégis halotthoz ért, akkor fogadalmát meg kellett újítania (6,9–12). Amikor a fogadalmi idő lejárt, különféle áldozatokat kellett bemutatnia és levágott haját el kellett égetnie; az áldozatok költségeit más is átvállalhatta (ApCsel 21,23–26). A ~ bárhol letehette a fogadalmat (18,18), de az áldozat miatt csak Jeruzsálemben a Templomban kaphatott felmentést. Nők is tehettek ~ fogadalmat (Szám 6,2; ZsidHáb 2,313). Az ÚSz-ben Keresztelő János mutatja a karizmatikus kiválasztottság vonásait.
