pátriárkák
pátriárkák (gör. patriarkhész, ’nemzetség atyja, főatya, ősatya’): a választott nép ősatyái. – I. A fogalom. A LXX Izr. fiainak családfőit (1Krón 24,31; 2Krón 19,8; 1Krón 8,28), Dávid idejében a 12 törzs fejét (27,22) v. a századok parancsnokait (2Krón 23,20) szerepelteti. Izr. törzseinek ősatyáira (Ábrahám, Izsák és Jákob) először 4Mak 7,19; 16,25 vonatkoztatta a szót (vö. Tób 6,20: Vg). Az ÚSz 4 alkalommal él a szóval: Zsid 7,4 (az eredetiben, a magyar fordításban: „ősatyánk, Ábrahám”); ApCsel 7,8 kk. (Jákob 12 fia, 2-szer) és 2,9 (Dávid pátriárka). Az általános szóhasználat a 3 ősatyát (Ábrahám, Izsák és Jákob) nevezi pátriárkának; a szó tágabb értelmében véve pátriárka mind a 10 ősatya Ádámtól Noéig (Ter 5: Szet fiai) és Noétól Ábrahámig (11,10–26: Szem családfája); ® ősatyák. – II. A hagyomány. 1. Az Izr. legrégibb múltjáról fennmaradt hagyomány a szó szorosabb értelmében vett 3 pátriárka, ® Ábrahám, ®Izsák és ® Jákob (olykor negyedikként ® Józsefet is hozzájuk számítják) személye köré fonódik (12–50). A bibliai hagyományban – abban a formában, ahogy ránk maradtak – a ~ról szóló történetek mintegy előzményül szolgálnak az Egyiptomból való kivonulás tört.-éhez (® kivonulás Egyiptomból), amely Jahve üdvözítő tetteiről szól, és így Izr. teol.-jának, voltaképpeni magvát alkotja. Nem olyan értelemben, mintha ezek a tört.-ek bevezetésül szolgálnának a fő mondanivalóhoz. A Ter szerkesztői inkább úgy írták meg a tört.-eket, hogy megfogalmazzák a saját fő mondanivalójukat, amelyhez az ® őstörténet szolgál bevezetőül. Közben azonban már a ~ tört.-eiben megfogalmazódnak – ha csak csírájukban is – olyan mozzanatok, amelyek Izr. vallási életét alapvetően meghatározzák: a ® kiválasztás, ® Jahve tisztelete, a ® szövetség, a ® kinyilatkoztatás, az ország ígérete. Főleg ugyanannak az Istennek a tisztelete jelent összekötő kapcsot a ~ és Izr. népe között. A Jahvista (J) koncepciójában Jahve már a ~nak megjelent, és a ~ Jahve tisztelői voltak (12,7 kk.; 13,14.18; 18,1 kk. stb.). Az Elohista (E) és a Papi irat (P) szerint Jahve először Mózesnek mondta meg a nevét (Kiv 3,13–15: J; 6,2: P); de Jahve e forrásokban is „az atyák Istene”, aki Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak megjelent és elfogadta a tiszteletüket (3,6: J; 6,3: P stb.). Fontos eleme Izr. fiai teol.-jának az is, hogy a ~ Istene azt ígérte a ~nak, hogy nagy néppé teszi utódaikat (Ter 12,2; 28,14: J; 15,5: E; 17,4–6; 28,3: P) és nekik adja Kánaánt (12,7; 15,18: J; 17,8; 28,4: P; E: nem említi), sőt az atyák tört.-eiben már Izr. népének későbbi sorsára is találunk utalást (15,13–16: E?). Ugyanígy a népek nemcsak Izr. iránti magatartásukkal döntenek a saját sorsuk felől, üdvösségük, ill. vesztük kérdésében, hanem már a ~kal kapcsolatos magatartásukkal is (12,3; 28,14: J). – 2. A dolgoknak ilyen szemlélete feltételezi, hogy a ~ és Izrael fiai között genealógiai összefüggés álljon fenn. Ez fejeződik ki az ismert tört.-ben, amely szerint Izr. 12 törzse – a 12 ősatyán (= Jákob fiain) át – Jákobtól, Izsáktól, végül Ábrahámtól származik, úgyhogy Ábrahám az egész népnek (sőt ® Izmael és ® Ézsau révén az egész szemita törzsszövetségnek) egyetemes ősatyja. Nem tekintve, hogy egy népnek ilyen módon való eredeztetése teljesen ellentétben áll a tört.-i tapasztalattal, szembeötlő az egésznek a mesterkéltsége, amely a bibliai hagyománynak némely helyén szinte kézzelfogható, mint pl. Jákob 11 fia születésének egy lélegzetvételre való elbeszélése (29,31–30,24: J E), v. Izr. fiai hatalmas népének nagy ugrásokkal való levezetése esetében (Kiv 1,1–7: P). Ez utóbbi hely azt is mutatja, hogy Izr. fiainak Jákobbal való kapcsolatát nem lehetett minden további nélkül kimutatni. Mindjárt felmerül a kérdés: Jákob utódai miért Izr. fiai, miért nem Jákob fiai? Ezt a nehézséget a hagyomány Jákob nevének Izraelre változtatásával oldja meg (Ter 32,29: J; 35,10: P), de feltehetően 2 külön személy alakja fonódott össze (H. Seebass). Az átmenet Jákob/Izrael személyétől Izr. népéig szójáték formájában zajlik le (Kiv 1,1–7): az Izrael fiai először Jákob közvetlen utódaira (= a fiaira) utal, majd (1,7) Izr. népére vonatkozik. – 3. A ~ alakjai és a velük kapcsolatos tört.-ek a Bibliában egyértelműen bizonyos szentélyekhez kötődnek. Ábrahám főleg Szichemben, Bételben, Mamréban és Beersebában tartózkodik, Jákob egész sor más szentélyen kívül mindenekelőtt Bételben és Szichemben. Így kézenfekvőnek látszik, hogy az ősidőkben élt próf.-król szóló hagyományokat eredetileg a kánaáni szentélyek őrizték, Izr. törzsei pedig átvették, amikor magukat a szentélyeket is elfoglalták és Jahve tiszteletére szentelték. A kérdés alaposabb vizsgálata során az is kiderül, hogy egy-egy pátriárkával kapcsolatos hagyományt onnan, ahol eredetileg tartózkodott, más szentélyekre is átvittek. Kétségtelen, hogy Ábrahám „fő” szentélye Mamre, Izsáké viszont Beerseba; ugyanakkor Szichem és Bétel kifejezetten Jákob tartózkodási helyei voltak. De már a Jahvistánál találkozunk Ábrahámmal Szichemben is, Bételben is, s ha Beersebában kifejezetten nem is, a Negeben igen (Ter 12,9; 13,1). Az Elohistánál Izsák tartózkodási helye, Beerseba Ábrahám voltaképpeni tartózkodási helyévé válik (R. Kilian). Megfigyelhető az is, hogy ami hagyomány csak megőrződött az ősidőkből, azt a 3 pátriárka egyikéhez igyekeztek hozzákapcsolni. Közben korábbi és későbbi hagyományokat olvasztottak össze. Végül Ábrahám, Izsák és Jákob alakját – az időrendet figyelmen kívül hagyva – genealógiailag is összekapcsolták. Ezt a ~ról előttünk álló képet a Pentateuchus forrásainak szerzői részben már készen kapták, részben pedig ők maguk alakították ki. „A források hagyományokat kapcsoltak össze, de teremtettek is hagyományokat; mert mindegyikük, a Jahvista éppúgy, mint az Elohista, vagy miként a Papi irat szájról szájra szálló hagyományokból, mondákból és történetekből azt válogatták ki, ami nekik egy bizonyos szempontból fontosnak látszott, némelyeket átdolgoztak, másokat kiegészítettek, átmeneteket, kapcsolatokat hoztak létre és így új összefüggéseket teremtettek” (L. Rost). Mindenesetre Izr. teol.-jának föntebb említett 2 fő mozzanatának a ~ra való átvitele annak tulajdonítható, hogy az Ígéret földjét elfoglaló törzsek magukévá tették, a források szerzői pedig értelmeztek különféle Izr. előtti anyagokat, ill. hagyományokat. – III. Az időrend. A ~ időrendje még mindig vizsgálat, ill. vita tárgya. Abból következően, hogy a ~ „gyűjtőmedencéi” voltak a hagyományoknak és hogy ciklusaik különféle jellegű és eredetű anyagokat ölelnek fel, lehetetlen valamely konkrét időhöz kötni őket és ezt az időt a ~ korának nevezni. Így az sem csoda, hogy maga a Biblia is tartalmaz a ~kal kapcsolatban egymást kizáró időpontokra vonatkozó adatokat. Míg a Kiv 12,40 szerint Izr. fiai 430 évig éltek Egyiptomban, a Ter 15,13 szerint csak 400 évet tett ki az általuk ott töltött idő, ugyanakkor a Kiv 6,14 kk. tartalmazta családfában Jákob és Mózes közé csak 3 nemzedék esik, tehát legföljebb 100 év (® Izrael fiai Egyiptomban). Annak következtében, hogy a ~ tört.-ei egyenetlen anyagot ölelnek fel, a különféle korszakok tört.-i keretnek látszanak és így megfelelő érvül kínálkoznak a ~ korának feltevése mellett. R. de Vaux úgy véli, hogy a hely- és személynevek, valamint Felső-Mezopotámiának és Szíria É-i részének történelmi-társadalmi és népi viszonyai alapján Ábrahám a Kr. e. 19. sz.-ba helyezhető, Jákob fiainak Egyiptomba vonulását pedig kapcsolatba lehet hozni a hikszoszok előnyomulásával, amely a Kr. e. 18. sz. végére esett. Ezzel szemben mások kimutatják, hogy a ~ tört.-eiben feltételezett jogviszonyok a Kr. e. 15. sz.-ból fennmaradt nuzi szövegekben tükröződő jogviszonyoknak felelnek meg. H. Cazelles szerint a ~kal kapcsolatos hagyományokat – a vándorló félnomádok (® nomádok) két hullámának megfelelően – fel lehet osztani egy amorita és egy arám részre, s ezek közül legalábbis a második az amarnai korhoz kapcsolható. A ~ idejének az amarnai korral kapcsolatba hozása mellett C. H. Gordon is több írásában síkra szállt. E feltevések mindegyikében lehet valami igaz, mert mind olyan időszakra utal, amelynek része volt a ~ tört.-einek kialakításában, de egyik sem helyezhető a többivel szemben előtérbe.
)
