prófétatanítványok
prófétatanítványok, prófétafiak: A kifejezés (1Kir 20,35; 2Kir 2,3.5.7.15; 4,1.38; 5,22; 6,1; 9,1) a próf.-k rendjébe tartozásra utal, ahogy az emberfia egy valamelyik emberre vonatkozik, az isten fiai pedig isteni, mennyei lényekre utal (® fiú). Ám 7,14: a próféta és a próféta fia kifejezés szemmel láthatóan rokon értelmű (vö. 1Kir 20,35 és 20,41; 2Kir 9,1 és 9,3), és hivatásos ® prófétát jelöl. 1Kir 20,35; 2Kir 1–9: a ~ vsz. olyan próf.-k közül való emberek, akik külön közösségekbe tömörültek; talán 1Sám 10,5.20; 19,19 kk. próf.-i, ill. a csoportosan fellépő próf.-k is ilyenek voltak (1Kir 22,6.10). Ezek a ~ valódi közösséget alkottak, amelyet olykor – helytelenül – próféta-iskolának neveztek; volt egy vezetőjük (1Sám 19,20; 1Kir 22,11 kk.; 2Kir 4,38), akit a ~ uruknak (6,5; vö. 4,1) és atyjuknak (6,21; 8,9; 13,14) szólítottak; a ~ együtt laktak (4,1) és alamizsnából éltek (4,8.42; vö. 5,20 kk.). Szőr- v. zsákruhájukról és bőrövükről (Zak 13,4; vö. 2Kir 1,8; Mt 3,4), továbbá egy homlokukon viselt jelről (1Kir 20,35–43) lehetett őket felismerni, ill. annak a sebnek a helyéről (forradás), amelyet eksztázisban ejtettek magukon (18,28; Zak 13,6). Ilyen közösségekre azonban csak Sámuel, Illés, Elizeus próf.-k és Acháb király idejéből (a Kr. e. 11. sz. végétől a Kr. e. 9. sz.-ig) találunk utalásokat. Feltehetően a kultusszal voltak kapcsolatban; annál inkább, mivel szentélyekhez kötődtek: Gibea (1Sám 10,5.10), Ráma (19,18–20), Bétel (2Kir 2,3; Ám 4,4), Gilgal (2Kir 2,1; Ám 4,4), egy régi zarándokhely (Oz 4,15), Jerikó (2Kir 2,5) és Szamaria (1Kir 22,10). 1Krón 25,1–3; 2Krón 20,14: az énekeseket úgy állítja elénk a szerző, mint akik prófétáltak. – Ha ® Isten lelke leszáll rájuk, a ~ prófétálnak (azaz úgy viselkednek, mint akik az Isten hatalmában vannak), más emberré válnak (1Sám 10,6.10), rendellenes pszichikai állapotba kerülnek. Ez vég nélkül ismételt felkiáltásokban, felszólításokban (1Kir 22,10.12; 18,26; 26,28), taglejtésekben (gyakran jelképesekben: 22,11), ritmikus mozdulatokban v. táncokban (Kiv 15,20; 1Kir 18,26; vö. 1Sám 18,6 kk.; 2Sám 6,5.14) nyilvánult meg; mindehhez járult még a hangszerek kísérete (Kiv 15,20; 1Sám 10,5; 2Sám 6,5). Ez az állapot egészen az elragadtatásig, ill. az őrjöngésig fokozódhatott (2Kir 9,11; Jer 29,26) és másokra is átragadt (1Sám 10,9 kk.; 19,20 kk., 23; 1Kir 22,10–12); olykor karddal v. lándzsával is bevagdosták magukat, míg a vérük ki nem serkent (18,28; Zak 13,6), letépték magukról a ruhát (1Sám 19,24; vö. Iz 20,2; Mik 1,8) v. ájulásba estek (1Sám 19,24; vö. Dán 8,18.27; 10,8 kk.). Sámuel idejében úgy látszik, mintha szorgalmazták volna az izr. hagyomány e hordozóinak tevékenységét (1Sám 15,16–22; vö. 19,18–24); amikor Saul üldözte, akkor Dávid hozzájuk menekült. Később Illés és Elizeus vezetésével kivették részüket a Baal kultusza és Acháb háza elleni harcból (1Kir 18,4.13.22; 20,35–42), ezért Omri dinasztiája irtotta őket (19,2.10.14; 18,4.13.22). Egyikük Elizeus utasítására felkelésre buzdított az Omridák ellen, és felkente Jehut királynak (2Kir 9). Így a ~ hozzájárultak ahhoz, hogy Izr.-ben fennmaradt a Jahve-vallás, és hogy a kánaáni vallás hatása nem érvényesült.
