sumerok
sumerok: a tört.-i idők kezdetén Mezopotámia D-i részén élt, ott vezető szerepet játszott nép. E terület művelődését jelentős részben ez a nép határozta meg, és így a ~ közvetve az egész Közel-K művelődésére hatottak. Mivel a ~ az általuk lakott területnek nem kizárólagos lakói voltak, etnikai hovatartozásukat nehéz megállapítani. Némelyek úgy vélik, hogy a ~ nyelve mutat bizonyos rokonságot az ótörökkel. Talán – mint előttük a többi népek – a ~ is bevándoroltak valahonnan Mezopotámiába; hogy honnan, azt nem tudjuk. – Történelem. 1. A Mezopotámia tört.-ét illető források csaknem kizárólag régészetiek, ezért kb. Kr. e. 2700-ig nem lehet teljesen biztos időrendet megállapítani. A D-i részek benépesítése előtti időben É-on 3 különféle művelődéssel lehet számolni, amelyeket a lelőhelyek alapján hasszunai, Tell Halaf-i és szamarrai kultúrának szokás nevezni. Hasszunában a lakosság már a csiszolt kőkorban letelepedett és földműveléssel foglalkozott, de a fazekasságot még nem ismerte. Tell Halafban és Szamarrában már ismerték a korongot és az égetőkemencét, tehát ez már a kőrézkor (kalkolitikum). Mezopotámia D-i része ekkor népesült be. Itt a legrégebbi művelődést a főleg geometriai formákkal díszített, több színű (polikróm), ún. Haddzsi-Muhammed-kerámia jellemzi, amely az agyagfeldolgozásnak meglehetősen fejlett korszakára utal. A sűrűn lakott terület lakosai falvakban éltek és földműveléssel foglalkoztak; településeiket nem vették körül fallal. Ezt a művelődést követte az El Obeid-i korszak, amelyre az egyszínű (monokróm) kerámia volt jellemző. Hogy ennek a műveltségnek hol volt a központja, azt eddig még nem sikerült megállapítani; mindenesetre elterjedt Mezopotámián kívül is. Ezt a korszakot lassan fölváltotta az uruki korszak, amelynek szürke v. vörös kerámiáját belekarcolt vonalas minták díszítették. Virágkorát a IV. uruki korszakban érte el; ugyanerre az időre esett a korai sumer művelődés virágkora is. Ennek tanúi a monumentális templomok és más épületek, amelyek ® Urukban kerültek felszínre. Aligha vonható kétségbe, hogy ezt a műveltséget a ~ teremtették meg, és hogy Uruk első dinasztiájával kapcsolatos az a fejlődés, amely egészen a Meszilim-korig tartott. A királyok listáján e dinasztia félmitológiai tagjai szerepelnek, mint Enmerkar, Lugalbanda, Dumuzi, Gilgames. Az első királyok uralkodási ideje szokatlanul hosszú a listán, de az utolsóké már teljesen átlagos. Ugyanazon időben az akkád Kisben az első dinasztia volt uralmon. Az irodalomból ismeretes Gilgamesnek és Aggának (Kis utolsó dinasztiájából való király) a harca. Ugyanígy tudunk Gilgamesnek és a korábbi királyoknak Arattával (Szuzától K-re; Afganisztán?), Kisázsiával (Gilgames és Enkidu a cédruserdőbe vonul) és Magannal, valamint Meluhhával (Egyiptom?) fenntartott kapcsolatáról is. Az ® ékírást a IV. uruki korszakban találták föl, vsz. épp a ~, bár néhány tekintélyes asszirológus (B. Landsberger, V. Christian, F. Kraus) szerint sokkal később vándoroltak be az országba. Az építészet olyan fejlettségi fokot ért el Urukban, mint addig soha és később sem. Olyan cementet tudtak készíteni, amely 5000 év múltán is olyan szilárd, mint a kő. A következő korszakot (egyfajta vörös–fekete színűre festett kerámia lelőhelyéről) Dzsemdet-Naszr-korszaknak (III. uruki korszak) nevezik. Ez a korszak nagy nehézségek elé állít minket. Az építészetben ugyanúgy, mint a IV. uruki korszakban, majdnem kizárólag hosszúkás-négyszögletes formájú, keskeny téglákat használtak. A pecséthengereken látható minták, ill. ábrázolások egyfelől geometrikusak, absztraktak, másfelől természethűek. Mint a IV. uruki korszakban, továbbra is alkalmazták a szögmozaikot, ami az egyik legcélszerűbb és legdekoratívabb találmánynak számít az építészet történetében; az égetetlen téglát ezzel védték a korrózió ellen, ugyanakkor díszítette is. A IV. uruki korszak és a Dzsemdet-Naszr közt nem lehet minden téren megnyilvánuló törést kimutatni, ellenkezőleg: határozott folytonosság állapítható meg (pl. az írásban és az építészetben). Nagy kérdés, hogy a figurális ábrázolás terén megfigyelhető ellentét (absztrakt–naturalisztikus) ugyanazon időben együtt jelen lévő v. egymást követő jelenség volt-e. Nem lehetetlen, hogy a 2 korszak között valami katasztrófa érte Urukot, amelynek romjai e kor egyedüli forrásának számítanak. Különös, hogy míg a IV. uruki korszak már technikailag ügyesen és erőteljesen tudott embert ábrázolni, ugyanakkor a Dzsemdet-Naszr technikája még igen kezdetleges volt e téren. – 2. Az utóbbi korszak végével a tört.-i időkhöz érkezünk: Kr. e. 2700: a Meszilim-korszak kezdetéhez. Ettől kezdve hozzávetőleg megbízható időrendet lehet megállapítani. A Dzsemdet-Naszr-korszak 2–300 évig tarthatott, így a IV. uruki korszak kezdete Kr. e. 3000-re tehető. A korai El Obeid-korszak a Carbon 14 eljárás szerint kb. Kr. e. 4500-ra eshetett. – A Meszilim-korszakra vonatkozó ismereteink nem pusztán régészeti leleteken alapszanak, hanem már írásos emlékeink is vannak, nevezetesen a királyi föliratok. Az egyik ilyen fölirat utal arra, hogy Kis királya, Meszilim biztosította a békét és D-en pontosan megállapíttatta több templom (Uruk, Umma, Lagas) birtokainak határait. Ismereteink szerint ez volt É első beavatkozása D ügyeibe; jele annak, hogy Kis egész Mezopotámia fölé kiterjesztette hatalmát; ugyanakkor azt is tanúsítja, hogy D-en megkezdődött a széthullás, amelyet D soha többé nem tudott teljesen kiheverni. Meszilim még valódi sumer nevet viselt, de ekkor már erős volt a szemita térhódítás É-on. Ekkortól ismerjük az ún. Szárgon előtti akkád föliratokat is. Az építészetben óriási változás történt: egyszerre az ívelt (plánkonvex) téglákat kezdték használni. A következő időben egy kis vidéki város, Lagas nagy hatalomra tett szert. Entemena, Lagas enszije az Ummával szemben támasztott igényeivel kapcsolatban a Meszilim által szabott rendre hivatkozott (lásd föntebb). A szemita ® Akkád hatalomra jutásának előestéjén, I. Szárgon uralma idején D már a széthulló hatalom képét mutatja; kis törpeállamok keletkeztek, amelyeknek semmiféle hatalma nem volt. Lagasban Urukagina megkísérelte, hogy erkölcsileg újjá szervezze az országot. Politikai téren Lugalzageszi lépett fel Ummában; sikerült is az ország nagy részét meghódítania, de D erői nem álltak egy szinten az akkádokéval, I. Szárgon uralma alatt, így I. Szárgon Kr. e. 2300 k. könnyűszerrel legyőzhette D-t. A régészeti leletekből sokoldalú képet alkothatunk erről a két korszakról, nevezetesen az Urukban felszínre került II. és I. (1–8) rétegből. Az akkádi dinasztiákat – Szárgon, Rimus, Manistuszu, Narám-Szin, Sar-kali-sarri és néhány más ismeretlen fejedelem Kr. e. 2150 tájáig –, amelyek a művelődést föllendítették, a Gutik erőszakos, barbár uralma követte. Ugyanakkor a III. Ur-i dinasztia nevéhez egy sumer reneszánsz fűződik. A dinasztia politikája arra irányult, hogy a meglevőt megőrizze, a ® hurriták beszivárgásának gátat vessen, az akkádok újításait a sumer vallási gondolkodásba beépítse, másfelől az addig minden területen érvényesülő vallásos gondolkodást a gazdasági életből kiiktassa. Ezzel a ~ elvesztették életerejüket. A beszivárgott ® amoriták benyomultak a városokba és szinte csak az üresen maradt helyeket kellett elfoglalniuk. Az ország újra törpeállamokra hullott szét. A következő korban 2 szemita dinasztia vált jelentőssé: az iszini és a larszai. Ehhez járult később Szumuabumnak, a Hammurápi-dinasztia megalapítójának korában ® Bábel hatalomra jutása. Elsősorban Isziné az érdem, hogy a sumer nyelv és művelődés maradványait az utókor számára megőrizte. – Vallás. Mai ismereteink alapján még nem lehet a ~ vallásáról világos képet alkotni. Adataink egy része az irodalomból származik (lásd alább), de ami fennmaradt, azt nagyobbrészt a sumer nyelv kihalása után jegyezték le; másfelől a szemiták vallási életére tett sumer hatásra, az építészeti és szobrászati alkotásokra, valamint a különféle szerződésekre vagyunk utalva, az e forrásokra épülő következtetések azonban nem tekinthetők mindig egyértelműnek (főleg A. Moortgat és B. Landsberger véleménye áll e vonatkozásban egymással szemben). A ~ vallási felfogására leginkább egy érzékeinket felülmúló erő (ME) fogalma jellemző. Ez immanens módon áthatja a dolgokat, rokon a numinózummal, de még inkább a manával; önálló, de a „nagy” istenek adják meg a dolgoknak v. vonják meg a dolgoktól, ilyen módon személytelen. Egy mítosz szerint Enki (Eridu) istentől Inanna (Uruk) istennő elrabolja a ME-t és kiterjeszti a művelődési és társadalmi életre is: a királyságra, a szobrászatra, az írásművészetre, az élet továbbadására stb. A toronytemplomokból a ME a ~ egész országát beragyogja. A NAM (a sors) szó az ana-ME (az, ami van) kifejezésből ered; a ME eszerint a létet, a létezést is jelenti, mégpedig abban az értelemben, hogy ’erővel bírni’. Télen a dolgok meghalnak, elvesztik erejüket. Újév napján a király megüli szakrális menyegzőjét a papnővel s az élet visszatér: NAM-tar, azaz az istenek új erővel töltik el a dolgokat. Ez az erő isteni, az istenek rendelkeznek vele, de nem isten. Nem világos azonban, hogy vajon az istenek teljesen önkényesen rendelkeznek-e vele. – A ~ ismerték a szenvedő igazak kérdését is. Számos sirató szól arról, hogyan dúlták föl a barbárok a városokat, és ezt a NAM-tarnak tulajdonították, vagyis annak, ahogy az istenek a sorsuk felől döntöttek. Így lehetett a NAM-tar átok is. Egy ilyen vallásban fontos szerepet kellett a ® mágiának is betöltenie. Ilyen értelemben a ~ vallása primitív dinamizmusnak minősíthető, anélkül, hogy a primitív szót rosszalló (’fejletlen’, ’elmaradott’) értelemben használnánk. Ellenkezőleg: ritkán találkozunk ezzel a fogalommal olyan emelkedett értelemben, amilyen emelkedett módon a ~ értelmezték. Talán épp ez magyarázza azt a nagy hatást, amelyet azokra tett, akik valamiképpen kapcsolatba kerültek vele. – A sumer panteon létrejöttét még homály fedi, de az föltehető, hogy a ~ kozmogóniai fölfogásával függ össze. A legfontosabb tulajdonság föltehetően a me-lam, vagyis az ’isteni ragyogás’, amely összevethető a bibliai kaboddal, azaz az ’isteni hatalom’-mal. Az istenség fogalmának Euhémerosz-féle magyarázata nem látszik elfogadhatónak, mivel az istenített személyek, mint Etana, Lugalbanda, Dumuzi (® Tammuz) és Gilgames csupán megdicsőült emberek maradnak, akik az alvilágban folytatják életüket és tkp. nem tagjai a „teológiai” panteonnak. A ~ elképzeléseinek és fogalmainak a megértése annál nehezebb, mivel a nép erkölcsileg és társadalmilag nem egységes. A vadászok, akikkel a parasztokon kívül számolni lehet (vö. Ter 10,8 kk.), vsz. Dumuzi kettős alakjában (a pásztor és a vadász), valamint a régi pecséteken látható nagy vadászban és talán a Nyilas csillagképben tükröződnek, később már nem szerepelnek a hagyományban. – A teol.-i panteon istenségként tisztelt természeti jelenségekből áll: An, az ég a főisten; kevésbé jelentős Enlil, a felhő a mindenség egyetemes ura; Enki, az ősvíz a termékenység elve. An és Enki a 2 eredeti filozófiai elvet képviselik: az élet keletkezését az emersio és a formatio révén. Áthatják az egész sumer világnézetet. Ezek az elgondolások nem későbbi teol.-i megfontolások szülöttei, hanem már a legrégibb szövegekben is föllelhetők. A vegetáció istenségei (Gula, Baba, Niniszinna stb.) mind nőneműek, ezért „az ég leányai”; Inanna nem tartozik hozzájuk, Dumuzi még kevésbé. Az ég leányai az anyaistennők, a teremtés „szülőanyjai” is. A légköri jelenségek, a szélvihar (Iskur), a tűz (Gibil) az ég fiai. A holdisten, Nanna v. Szin (Szuen) az alvilágban született, és az alvilágban nemzette a napistent, Utut, valamint az Esthajnal csillagot (Vénusz), Inannát. – Az alapul szolgáló istenfogalom lényegében monisztikus. Ez a monisztikus korszak azonban a tört. előtti időbe nyúlik vissza. Abban a panteonban, amellyel a tört.-i időben találkozunk, az istenek antropomorfok és személyesek. A tetemizmusnak nincs nyoma. Ugyanakkor az istenfogalom sokkal szélesebb körű. Élettelen tárgyak (közöttük az istenségek különféle jelképei) is részesülnek az isteneknek kijáró tiszteletben. Így az istenek a természeti jelenségeknek felelnek meg: nem örökkévalók, nem mindenhatók, hiszen a világ sem áll fönn adott állapotában öröktől fogva. Csak az őselvek örökkévalók. A creatio ex nihilo (a semmiből teremtés) elve ismeretlen a ~ előtt. Ezért játszik oly nagy szerepet a sumer mitológiában az ősidő mítosza. Mielőtt az ég és a föld elkülönült, egy ősrégi hagyomány szerint létezett egy kozmikus ősváros, amelyben az ősidők v. a déma istenségei laktak, akik a művelődés elveinek voltak megszemélyesítői. Ezek az istenségek elkövettek egy bűnt – ez vsz. a gőg volt –, megölték őket, és mint „megölt és megbilincselt istenek”-et letaszították a pokolba. A bukott istenek halála jelenti az újév ünnepéhez kapcsolódó kultikus dráma alapját, amelynek keretében körmenetben végigvitték Enmesara holttestét. E halandó istenség nem azonos a pánbabilonisták „meghaló és feltámadó” istenségével. Az „isten húsa” azonban halhatatlan, mint az emberé is – ezért élnek a „bukott” istenek tovább a pokolban. – Az istenek alá voltak rendelve az őselveknek, az öröktől fogva érvényben levő „ősterv”-nek, annak az ősmintának, amely szerint az istenek a kozmoszt az anyagban kibontakoztatták, miközben ők is kifejlődtek. Ez a „szent rend” a vezéreszméje a sumer gondolkodásnak: az istenek és az emberek cselekvéseinek összhangban kell állniuk ezekkel az „ősformák”-kal. Az Eridu-hagyományban erre az elképzelésre „az öröktől fogva fennálló tájékoztató elv” szolgál magyarázatul; az, „amin a világ megismerése alapszik”, a világ lelke, amely által a kozmosz él és gondolkodik: mummu. Belőle és általa születtek és kapták meg „alak”-jukat az istenek is. Mivel tehát az istenek a kozmosz fejlődésének bizonyos korszakaihoz kapcsolódtak, az antropomorf istenek nem szabadulhattak meg a természeti erők jelképezte tulajdonságaiktól: innen érthetők az olyan mitológiai elemek, mint az istenek születése v. halála. – Végül nagymértékben bővült a panteon az antropomorfizmusnak köszönhetően is: mint „emberek”-et az isteneket tisztségviselők, udvari emberek, katonák, szolgák stb. veszik körül; „névtelen” istenekkel is találkozunk (Anunna, Nungalene), továbbá démonokkal és tündérekkel. Nagyon fontos az asztrális elem is, amely minden bizonnyal az ég és a föld különválásával kapcsolatos mitológiában gyökerezik; e különválás folyományaképpen az ég mintegy „kettős védőszellem” lett. Így sok istenség kettős megjelenési formát öltött: Utu, a nap Utuannaként az ’égi nap’, Utuunaa-ként viszont (nappal) ’a sötét hold napja’, az alvilág napja, de ugyanakkor mint tündér ’minden (meghatározott) napnak az istene’, azaz Utuunea. Gestin ’a szőlővessző istennője’ Gestinannaként ’az ég szőlővesszőjének istennője’. Ez az elképzelés nyilvánult meg az égből való lehullásban is, amely egyaránt érvényes a termékenység különféle formáira és a királyságra és párhuzamban (korrelációban) áll a földkéreg átfúrásának fogalmával. – Ennek az őskornak a templom a szimbóluma: a mítosz és a kultusz összefonódik. A templom egész architektúrája az ősállapotot jelképezi: a tojásdad alakú „őssziget”-en állt; ez „őslakás” volt, egy szt. „ősdomb”, amelyen az emberek és az istenek a létüket kapták és amelyen a sorsuk is eldőlt. Ez az elv teszi érthetővé a toronytemplomot (zikkurat), amely a „tojásdad templom” továbbfejlesztett változata volt. A templomban az ősidők egész antropológiáját megjelenítették a kultuszban. Az ember azért kapott létet, hogy az istenek munkáját átvegye, így mintegy az istenek helyettesítője legyen. Ebből a fölfogásból született meg a templomváros: az isteneknek joguk volt az emberek munkájára, gondoskodására, az ember mintegy rabszolgája az istenségnek. Az egész sumer birodalom szakrális államszövetség (amphiktyonia) volt; a városállamok hierarchikus rendet alkottak, ahogyan az istenek is egymás fölé és alá rendelve foglaltak helyet a panteonban. Ez volt azonban a gyengéje is a sumer birodalomnak. Ez a berendezkedés öltött testet az alacsonyabb rendű istenek (= városállamok) függőségében és szakrális szolgáltatásaiban, valamint a „nagy” istenekhez való utazásaiban („istenek utazásai”), amikor is gazdag ajándékokat nyújtottak át, hogy a „nagy” istenek áldását elnyerjék a saját városuk és királyuk számára. Egy ilyen állam a külső ellenséggel szemben nem nyújthatott kellő védelmet, ezért Akkád királya, Szárgon megsemmisítette ezt a berendezkedést; egységes államot hozott létre: a városállamok fejedelmei tisztviselők lettek, a királyság istenivé vált, a kultusz a király személye köré fonódott. Ez a politikai berendezkedés az egész 3. Ur-i korszakban fönnmaradt, és méltánytalanul nevezik „szekularizált”-nak, mert inkább csak összemosódott a kultusz az isteni megjelenítésével. Eredetileg egy „nagy” istenségnek (az en-nek) egy ember volt a képviselője; ha a város istensége istennő volt, akkor egy férfi, ha ellenben isten volt, akkor egy nő. A „jobbágy” isteneket egy enszi (egy szinek az enje) jelenítette meg. Ahol férfi volt az en, ott az istennőt egy lagar-papnő képviselte; „jobbágy” istennő ott volt, ahol a „jobbágy” istent egy enszi, egy nindingir, egy „isteni vőlegény” képviselte. A királyság (nam-lugal), amely a sumer tudósok későbbi királylistáin az egész országra kiterjedő egyetlen királyságként szerepel, vsz. későbbi intézmény lehetett. A királynak vsz. az volt a legfőbb feladata, hogy a vázolt rendet (a szakrális államszövetséget) őrizze, gondoskodjék zavartalan működéséről. A királyok már az akkád kor előtt az ún. en-papság szerepét is betöltötték: en és a királyság egyesült egymással. Az isteni képviselők „szent esküvő”-t tartottak. Ez a kultikus elem is jelképezett egy eseményt az őskorból: az élet keletkezését; v. úgy, hogy a földet az ég, v. a föld alatti ősóceán vize, az ősvíz termékenyítette meg. Ez a szakrális berendezkedés vsz. más-más értelmet kapott a különféle városállamokban és ezek isteneinek világában. Azokban a városokban, amelyekben Inannát és Dumuzit tisztelték (így Urukban, Badtibirában és Zabalában), a szerelem szolgált jelképül, amely az őskorban a szerelem istennőjét és Dumuzit, a pásztort v. vadászt összekapcsolta. Ez a rítus, ill. értelmezés vsz. kiszorította az egyéb értelmezéseket, amikor a királyság és az en-tisztség egy személyben olvadt össze. Ezzel a király lett Dumuzi megtestesítője. A sumer irodalmi szövegek nagy része azzal az eseménnyel foglalkozik, amelyet újévkor kultikus játékok és lakomák kíséretében nagy ünnepélyességgel elevenítettek föl. Az emberek tehát az istenek családjához tartoztak: az ő magvukból, ill. vérükből valók voltak, s eredetileg halhatatlannak születtek mint ők, hogy kölcsönösen gondoskodjanak egymásról. A Paradicsom gondolata ismeretlen volt; a halhatatlanság nem örök boldogságot jelentett, hanem csak alvilági életet. Az áldozat sem jelentette az istenség mindenható voltának elismerését, hanem lényegében csak az istenek „kiszolgálása” volt, ahogy az embernek az istenséghez való viszonyából (alárendeltség) következett. Ha az istenség a természeti erők megváltoztathatatlan lefolyásának a megtestesítője, az istenség és az ember közötti viszonyban nincs helye a kölcsönös szeretetnek, a misztikának, a bizalomból fakadó bensőséges imának. Mégis, több adat tanúsítja, hogy a ~nál mindenkinek megvolt a maga „személyes” istene is, aki nem tartozott a teol.-i panteonhoz, inkább az őrangyalhoz hasonlítható. Ismerünk megkapó imákat, amelyekkel a „szenvedő igaz” hozzájuk fordult. A ~ ismerték a bűn fogalmát és a jogi felelősséget is; a teol.-i értelemben vett bűn fogalma azt is fölvetette, miképp egyeztethető össze az istenség tökéletessége és mindenhatósága a világon tapasztalható bajokkal (theodicea). Minthogy az egész élet a kultikus rendre épült, legnagyobb bűnnek a kultikus rend elleni vétség számított. A bűn általános elterjedtségét is vallották: „Soha sem szült asszony bűntelen gyermeket.” – A sumer életfölfogásnak, amely eredeti világfilozófiát képvisel, nagy hatása volt már meglepően korai időben: Kr. e. 2200 előtt, hiszen olyan kulcsszavak, mint amilyenek a Bibliában is találhatók (pl. hekal, eden, havilah, sumer nyelven egal, edin, arali), hangalakjuknál fogva bizonyíthatóan igen régi időkre utalnak. – IV. Nyelv és irodalom. A) A sumer nem szemita nyelv, hanem a ragozó (agglutináló) nyelvcsaládba tartozik, mint a magyar v. a török. Azok az elemek, amelyek a tő jelentését módosítják, prae- v. suffixumként csatlakoznak a tőhöz. A mondatrészek közti kapcsolatot a ragok, képzők hozzák létre. Ebből adódik az a sumer sajátosság, hogy a mondat – főnévként – beépülhet más nyelvtani összefüggésbe; a sumer nyelv tehát nem ismeri a mellé- és az alárendelő mondatszerkesztést. A magánhangzó-hasonulás és -elhasonulás oly gyakori, hogy a mai olvasatok merőben konvención alapszanak, s az eltérés olyan nagyfokú lehet, hogy a fonetikusan írt szöveg csak nagyon nehezen v. egyáltalán nem is érthető. Megkönnyíti a szövegek értelmezését, hogy a kultuszban a sumer még a köznyelv kihalása után is sokáig használatban maradt. A babilóniai tudósok az iskolák számára összehasonlító jellistákat és szójegyzékeket állítottak össze; a sumer szókészletre és szótárírásra vonatkozó ismereteink nagyrészt ezekre vezethetők vissza. Ezenkívül az irodalmi szövegek egy részét is ellátták sorok közé írt fordításokkal. Az egynyelvű szövegek értelmezése ma még megoldhatatlan. – B) A sumerológia az elmúlt évtizedekben nagy érdeklődést váltott ki és sokat haladt előre. Ez főleg a sumer irodalomtört.-re vonatkozik. A Meszilim-korszaktól nagy számban fennmaradt gazdasági és jogi szövegek elég könnyen fordíthatók. Kr. e. 2700 k. a jelek állománya leegyszerűsödött. Korábban olyan nagy a megfejtetlen jelek száma, hogy a szövegeket alig lehet biztonsággal értelmezni. A királyi föliratok szerkezetük szempontjából meglehetősen hasonlók egymáshoz, és megfejthetők. Néhány kis töredéket nem tekintve, amely az óbabilóniai kort megelőző időből származik, szövegek nem maradtak meg az ősidőkből. Ismereteink szerint a ~ csak akkor írtak, ha ennek hivatali v. mágikus okokból szükségét érezték; egyébként szóbeli hagyomány révén adták tovább a szövegeket. Csak az óbabilóniai korban, amikor a betelepülők már nem értették a sumer nyelvet, akkor érezték szükségét annak, hogy ezeket a szövegeket leírják. Amikor Kr. e. 1300 k. kanonizálták őket, még egyszer átvizsgálták, és minden olyan elemet kiiktattak belőlük, amely a megváltozott szemita gondolkodásmódnak már nem felelt meg. Mégis, napjainkban a Farah-szövegekben számos műfajt sikerült újra fölfedezni. – A sumer irodalom igen gazdag volt formákban, de tartalmilag is, így e téren a ~ az egész ókori K tanítómestereivé váltak. Számos szöveg az újév ünnepe köré csoportosítható: himnuszok, kultikus szerelmi kettősök, dialogizáló költemények, amelyeket a király és a papok előtt adtak elő. Ez utóbbiak tanító jellegűek voltak és rendszerint mitológiai-etiológiai bevezető jellemzi őket, amelyeket korábban a teremtés mítoszainak tekintettek, mint az akkád Enúma elist is, jóllehet inkább Marduk dicsőítése. Azzal igyekszik Marduknak a birodalmi istenség rangjára emelkedését teol.-ilag igazolni, hogy sok korábbi isten tetteit neki tulajdonítja. Más műfajok az edubbának (az agyagtáblaháznak), vagyis a sumer iskolának köszönhetik létrejöttüket: párbeszédes formában megszövegezett tudnivalók, főleg pedig ® mondások. Ide tartozik a tanító irodalom is, mint pl. Suruppak bölcsessége (korábban: Utu-napistim). Ninurta utasításai a földművelőknek egyfajta georgikonnak tekinthető. Az elbeszéléseket és a meséket is kedvelték: epikus ciklusok szólnak az ősi uruki dinasztia fejedelmeiről (Enmerkar, Lugalbanda, Gilgames). A ~ mitológiai irodalma szintén ismert: Inanna-Istár és Ur-Nammu pokolra szállása; Enlil és Ninlil, Enki és Ninhurszag, Enki és Ninmah mítosza (amely az ember teremtéséről számol be), Inanna elrabolja Enkitől a ME-t (a kultúra Eriduból Urukba kerülésének jelképes bemutatása), Inanna az Ebeh-hegységben és mások. Akkád, Lagas, Ur, Uruk és Sumer pusztulásáról siratóénekek keletkeztek, de Tammuzt is elsiratták gyászénekben. A himnuszoknak is különféle fajtái keletkeztek: istenekhez szóló himnuszok a királyért való könyörgéssel v. anélkül, királyhimnuszok, templomszentelési himnuszok és olyan himnuszok, amelyek személyes panaszt tartalmaznak v. az igaz szenvedésének kérdését taglalják. Végül említeni kell a leveleket is: ezek az istenek v. a király elé terjesztett kérelmek; nemegyszer azonban a tört.-i levelezést is átdolgozták irodalmi formában.
A cselekmény alulról fölfelé halad a vadszamár vontatta harci szekerektől a gyalogságig, mely foglyokat terel a király elé
A király és udvari emberei zenészek között fogadják a hadizsákmányt
173. Sumer fej
174. A legrégibb sumer felirat, képírásban Kisből. Kr. e. 3300 körül. 7×7 cm, mészkő. Ashmolean Museum, Oxford
