színeváltozás
színeváltozás: A szinoptikus ev.-ban általában ez a főnévi megfelelője a gör. metamorfusztai igének (Mk 9,2; Mt 17,2) abban a részben, ahol arról van szó, hogy Jézus egy hegyen elváltozott tanítványai előtt. A LXX-ban nem szerepel a gör. ige (de vö. Zsolt 33/34,1: Szümmakhosz), az ÚSz-ben pedig csak szenvedő igeként fordul elő (az említett helyeken kívül: Róm 12,2; 2Kor 3,18). A szinoptikus perikópában látható módon, külsejében változott át Jézus, Pálnál a keresztények belső, láthatatlan átváltozásáról van szó. A terminus a hellenizmusban kétféle használatban élt: a mitológiában az istenekre vonatkozott, akik földi alakot öltöttek; a misztériumvallásokban viszont a beavatottra, aki átélte az isteniesülést. A zsidó apokaliptika ismeri az üdvözültek ~át a feltámadás után (Bár [szír] 51,1.3.5.10; vö. 49,3). Róm 12,2: itt Pál annyiban kapcsolódik a misztériumvallások szóhasználatához, hogy tanító célzattal belső átváltozásra szólít fel. 2Kor 3,18: itt az apokaliptikától eltérően egy a lélek által már most elindított átváltozási folyamatról van szó. – A Jézus ~áról szóló szinoptikus perikópa (Mk 9,2–10; Mt 17,1–9; Lk 9,28–36; vö. 2Pét 1,16–18) már Mk-ban is több hagyományréteget ölel fel, amelyekhez minden bizonnyal egy kinyilatkoztatási jelenet szolgált alapul (az apokaliptikus háttérre nézve vö. Ez 40,2 kk.; ApCsel 21,10; Bár [szír] 51,3–10), amely a tanítványok előtt feltárta Jézus eszkatológiai-messiási szerepét (Mk 9,4: Jézus Illéssel és Mózessel). Jézus láthatatlan messiási méltóságának felfedése (másodlagosan) metamorfózis lett, jóllehet ez a hellén kifejezés nem egészen pontos (9,3); Lukács kerüli ezt a szóhasználatot, de a maga részéről (Lk 9,32; vö. 9,31) kifejezetten Jézus dicsőségéről beszél. Márk a kinyilatkoztatást „titkos” közlésnek (vö. Mk 9,2b) tekintette és a Messiással kapcsolatos titokkal hozta összefüggésbe (9,6.9 kk.). Ezen túlmenően a jelenetet Márk Péter vallomásához (8,27–30), a szenvedés megjövendöléséhez (8,31–33), Krisztus követésének kérdéséhez (8,34–9,1) és Jézus feltámadásához (9,9 kk.) kapcsolta hozzá. A szenvedés útja ellenére Jézus lényege szerint Isten (elrejtőzött) Fia, aki (a halálból feltámadva) Isten dicsőségének (doxa) részesévé válik; a tanítvány hiszi, hogy a Megfeszített Isten Fia: tudja, hogy az istenfiúság megilleti Jézust, ha nem látja is. A jelenetnek 2 csúcspontja van: az átváltozás (9,3 kk.: mennyei öltözet, Illés és Mózes társasága) és Jézusnak az Isten szeretett Fiaként való bemutatása (9,7 kk.: felhő, égi hang). Az átváltozást Péter evilági jelenségként értelmezi (sátrat akar verni), de valójában nem is tudja, mit mond, annyira meg van ijedve (9,6); Isten hangja igazítja el a látottakat illetően: Jézus Isten „szeretett” Fia; az „őt hallgassátok” a MTörv 18,15-re utalás és Jézust a végső idő próf.-faként állítja elénk Mózes példájára, ugyanakkor tanítványainak is értésére adja, hogy az üdvösség szempontjából nem a cím a döntő, hanem az engedelmesség, Jézus szavának hűséges megtartása. – Míg Mt lényegében megfelel Mk-nak, Lk-ban (9,31) Jézusnak Mózessel és Illéssel folytatott beszélgetésében kidomborodik a Jézusra Jeruzsálemben váró szenvedés szükségszerűsége. Vagyis: számára nem a beszélgetés maga fontos, hanem a tartalma, s a jelenetet beleilleszti Jézus útjába (értsd: a szenvedés átmenet a dicsőségbe: Lk 24,26). –Az egyedülálló perikópa formatört.-i besorolása (R. Bultmann, F. Hahn: legenda; M. Dibelius: mítosz) túlságosan sematikus. A felvetett értelmezések nem kielégítők.
