szenvedés
szenvedés: I. Az ÓSz-ben. A) Már a Ter első lapjain fölvetődik a ~ kérdése. Az embert, aki eredetileg közösségben élt az Istennel a Paradicsomban, engedetlenségéért kiűzik onnan, Isten átka nehezedik rá: a földet kell művelnie. A ~, a betegség és a halál az első bűn büntetését jelenti, a bűn előtti állapotban ismeretlen volt (Ter 1) és az eszkaton idején sem lesz többé helye (Iz 65,17 kk.; 66,22; Jel 21,4). A ~ tehát nem sors, amelyet az ember nem kerülhet el, hanem a bűn következménye, az eredeti rend megbontása. A ~ és bűn közötti kapcsolatból következően az ÓSz-ben Izr. fiai minden ~t – az igazak ~ét is – az atyák v. ősök bűne (a közvetlen ® megfizetés és a kollektív bűnhődés elve), ill. a saját személyes bűnök büntetéseként igyekeztek felfogni. Látták ugyan, hogy ez az értelmezés tökéletlen és egyoldalú (Jób; Jer; Ez), de mert az ÓSz-nek, mielőtt a Bölcs 4 megfogalmazódott, még nem voltak az eszkatológiát illetően kellően tisztult fogalmai, megnyugtató megoldást nem találtak rá. – B) Izr.-nek tehát századokig kellett a ~ kérdésével küszködnie. A kérdés elől nem tért ki, de azt megtapasztalta, hogy az emberi értelemtől a megfelelő megoldásra nem telik. Hitének erejéből Izr. fejet hajtott Isten felfoghatatlan bölcsessége és hatalma előtt (Jób). A próf.-k, akik a ® kiengesztelődéssel kapcsolatos tanításban kiemelték az erkölcsi szempontokat, betekintést nyújtottak a hívő Izr.-nek Istennek a tört.-ben végbevitt művébe, és hozzásegítették Izr. fiait ahhoz, hogy az őket ért katasztrófákat Isten ítéleteként értelmezzék, amely ítélet megóv, megtisztít és megújít (Iz 30; Oz 2). Így azt a ~t, amelyet Isten népe tagjaiként elviseltek, Istentől kiszabott vezeklésnek fogták fel, egész Izr. vesztének elkerülésére. Ez a gondolat már a deuteronomikus szerző tört.-szemléletét meghatározta (a Bír teljesen ezt az álláspontot képviseli; vö. Iz 40,2). Ez a felfogás rokon egyfelől a jogi szemléletmóddal (a satisfactio gondolatára nézve vö. 2Sám 21), másfelől a nevelési elvekkel (a fájdalom elengedhetetlen a nevelésben: Péld; Elihu-beszédek). De különösen kidomborodik az Iz 53 felölelte, nagyobbrészt teljesen új látomásban, ahol ® Isten szolgája ártatlanul elviselt ~e úgy jelenik meg, mint egyetlen útja a világ bűnéért Isten kiengesztelésének (a satisfactio vicaria gondolata). A későbbi zsidó teol.-ban ezt a tanítást, amely szerint a ~ engesztelés és vezeklés, sokszor átgondolták, elmélyítették és a zsidóság szétszóródására vonatkoztatták. – II. Az ÚSz-ben. A) Jézus életében. 1. Jézus Krisztusnak, az Ember fiának és az Isten szolgájának ~e és halála legfontosabb mozzanata az Evangéliumok Jézus Krisztusról szóló tanításának. Krisztus ~e (a paszchein nagyon gyakran ’halálgyötrelem, a halál elszenvedése’; Jn: fölemeltetés, megdicsőülés) valóban egész életére rányomja a bélyegét. Ez a ~ – különösen élete végén – a kell törvénye alatt áll; nemcsak Isten rejtett akarata kívánja meg tőle, hanem sok tekintetben az Írásokban rá vonatkozó jövendölések is föltételezik. A szinoptikusok szerint Jézusnak mint Messiásnak egyik fő feladata éppen az Isten üdvözítő akarata által megkívánt ~ és halál; vö. Jézus ~re utaló közvetlen (Mt 16,21; 17,22 kk.; 20,18 kk.) és rejtett célzásaival (9,15; 12,38 kk.; 16,18; 20,22; Lk 12,50), valamint Messiás voltát kinyilatkoztató szavaival (Mt 12,15 kk.; Mk 9,30 kk.; Lk 9,21). E szerzők hangsúlyozzák Jézus és az Isten szolgája ~e közötti párhuzamot (Mt 8,16 kk. és Iz 53,4; Mk 15,28 kk; Lk 22,37 és Iz 53,12; Mt 20,28; Mk 9,12 kk.; 14,24 és Iz 53,12). – A legrégibb keresztény igehirdetés mind zsidó (ApCsel 2,23 kk., 3,15; 4,10; 5,30 stb.), mind pogány körökben (13,17–41; 17,3; 26,23) gyakran rámutatott az Úr ~eire. Jóllehet ebben elsősorban Isten próbatételét látta, amelyet Jézus győztesen kiállt, azért a ~ szoteriológiai értelmét is hangsúlyozta, v. legalább burkoltan utalt rá (vö. 3,15; 4,12; Iz 53 fényénél; ® szenvedéstörténet). – 3. A ~ teol.-ját elsősorban Pál ap., majd a Zsid és 1Pét szerzője bontakoztatta ki teljesen. Pál Jézus ~éről szóló tanítását (soha nem élve a paszchein szóval, amelyet a Zsid és 1Pét használ) összekapcsolta a kereszt teol.-jával. Nála a ® kereszt és a kereszt botránya a keresztény igehirdetés központjában áll (Mt 13,19 országa Pál számára a kereszt lett: 1Kor 1,18). A kereszt teol.-ja az alapja Pálnál a keresztény istentiszteletnek (Fil 2,6–11; 1Tim 3,16; vö. 1Pét 1,18–21; 2,21–24; 3,18–22), a szentségek tanának, nevezetesen az Eucharisztiáról (1Kor 10,16; 11,24–26) és a keresztségről (Róm 6; Ef 5,25–26; Kol 2,12) szóló tanításnak. Pál Jézus ~ében és halálában szeretete jelét látja (Róm 5,8; 2Kor 5,14; Gal 1,4; 2,20; Ef 5,2.25). Urunk ~e és halála, másokért vállalt keresztáldozata szabadulást és kiengesztelődést szerzett minden embernek Istennel, megszabadított a bűntől, a haláltól és a kozmikus hatalmaktól. Halálával Krisztus kiérdemelte számunkra az üdvösség javait és lerakta az Egyh. alapjait. Így a keresztről szóló tanítás, bár a szenvedő Messiás megalázását is szemünk elé tárja (1Kor 1,25; 2Kor 13,4; vö. Zsid 2,9 kk.; 1Pét 2,23), elsősorban mégis a feltámadást és az életet hirdeti. – A Zsid 2,18; 9,26; 13,12 és 1Pét 2,21.23; 4,1 él ugyan a paszchein szóval Jézus életének végéről szólva, de ezzel az igével nagyobbrészt inkább Jézus halálát domborítják ki, semmint halála előtti szenvedéseit, úgyhogy a Szentírásban soha sem esik szó az Úr ~éről önállóan, halálától függetlenül. Ezt a szóhasználatot az ap.-i atyák is követték (vö. „Crucifixus, passus et sepultus est”). A Jézus ~e és főpapi tiszte közti összefüggésre nézve: ® Zsidóknak írt levél. – B) A ~ a keresztények életében. 1. Amikor Jézus a tanítványaira váró ~ekről beszél (pl. Mt 16,24–28; 20,20–23), soha nem használja a paszchein igét. Az ÚSz-ben egyébként (pl. ApCsel 9,16; 1Kor 12,26; Jel 2,10) találkozunk ezzel a kifejezéssel. Pál ap. szerint a keresztény élete két pólus között feszül: Krisztussal meghalni és élni. Így a ~ nem az ap.-ok v. bizonyos személyek előjoga, hanem hozzátartozik a keresztény léthez. Különleges kegyelem, amely még a hit kegyelmét is felülmúlja (Fil 1,29; vö. 2Tim 3,12; ApCsel 14,22). – Ezért merte Pál – anélkül, hogy tévedéstől félt volna – a keresztény közösségeket előre figyelmeztetni a megpróbáltatásokra (1Tesz 3,3), s ezért tartotta olyan dolognak a ~t, amit az ember nem csupán elvisel (pl. 2,4), hanem ami erőfeszítést kíván, küzdelmet Krisztusért (vö. Fil 1,29 és 1,30). Így nem is gondol arra, hogy elveszítse a ~től a bátorságát (2Kor 12,7; Ef 3,13); ellenkezőleg: úgy látja, hogy a nélkülözés, szorongatás, üldözés, ami a keresztényt éri, örömre ad okot (2Kor 8,2; Fil 2,17; Kol 1,24), vigasztalás forrása (2Kor 1,6), az üdvösség bizonyítéka (Fil 1,28), az utolsó ítéletkor pedig „megnyugvás”-t hoz (2Tesz 1,4 kk.). Mert amit a keresztényeknek itt a földön szenvedniük kell, az semmi a rájuk váró dicsőséghez mérten (Róm 8,18; Fil 3,10–11; vö. 1Pét 4,13). Krisztus maga is a ~ révén ment be a dicsőségbe (2Kor 1,5 kk.; Fil 3,10; vö. Zsid 12,2–10; 1Pét 4,1 kk.; 5,1). – 2–5: itt is hasonló gondolatokat taglal a szerző, aki magát „Krisztus szenvedései tanújának mondja (5,1). A Zsid Krisztus példáját állítja a ~ben – segítségül – a keresztények elé (2,10; 3,1; 12,2 kk.); 3,14: a keresztények társai Krisztusnak. – 2. Pál a keresztények ~ét, mindenekelőtt a saját ~ét illető gondolatait összekapcsolja a misztikus Testtel kapcsolatos tanításával. Így az ap. ~e Krisztussal való kapcsolatából következően javára válik a misztikus Test tagjainak.
