teremtés
teremtés: I. Az ÓSz-ben. A) A szóhasználat. 1. Annak a meggyőződésnek kifejezésére, hogy az ég és a föld, az ember és minden létező Istennek köszönheti létét, az ÓSz több olyan szóval él, amely egyébként az ember alkotó tevékenységére utal. Isten alapot vet (jaszad) a mindenségnek, megszilárdítja (konen), fölépíti (banah), megformálja (jaszar), létbe szólítja (holid), megalkotja (aszah) a világot. Ez a szóválaszték egyrészt azzal az elképzeléssel függ össze, hogy a mindenség, a kozmosz valamiféle építőmunka eredménye (alapot vet, fölépít, megszilárdít), másfelől viszont az Istennel kapcsolatos antropomorf felfogásra vezethető vissza, amely szerint az Isten cselekszik (megformál, létrehoz, az eget mint valami sátrat kifeszíti stb.). De a 2 leggyakoribb kifejezés mégis a kanah és a bara. Az ugariti szövegekből a karatepei és Leptis Magna-i (É-Afrika) feliratokból, valamint magából az ósz-i szóhasználatból P. Humbert és az ő nyomán L. Koehler, Pope, W. F. Albright kimutatták, hogy a héb. kanah szó nem csupán ’megszerezni’ értelmet hordoz, ahogy némelyek vélik, hanem ’teremteni’ jelentése is van; ez a 2 jelentés 2 külön tőre vezethető vissza: knv és knj. A kanah ’megteremteni, létrehozni’ értelmet (az ugariti szövegekben a knj csak ilyen jelentésben szerepel) fejez ki: Ter 14,20.22; MTörv 32,6; Zsolt 78,54; 139,13; Péld 8,22; az alany mindig Jahve. Csak a Ter 4,1 esetében szerepel az egyébként hasonló értelemben használt szó mellett Éva alanyként. – 2. A bara ige a bibliai ~ teol. műszava. Csak Isten tevékenységét jelöli; 53-szor szerepel a Bibliában, de a Kiv 34,10; Szám 16,30 és Jer 31,22 kivételével gyakorlatilag csak a fogság idején és a fogság utáni időben keletkezett kv.-ekben szerepel (egyebek közt Iz 40–55: 16-szor; 56–66: 4-szer; Ter 1,1–2,4a: 7-szer; 5,1: 3-szor; Ez: 3-szor; 21,24 romlott szöveg); lásd még: Zsolt 51,12; 89,12.48; 102,19; 104,30; 148,5; a MTörv 4,32 és Sir 15,14 utalás a Ter 1-re; vö. Ez 28,13.15. Bármi volt is a szó eredeti jelentése (az óarabban: ’építeni’), a Bibliában elsősorban a. m. ’valami csodálatosat, újat, meglepőt tenni’. A bara szót – teol.-i mellékjelentés nélkül – még a Kiv 34,10 is tartalmazza azokra a csodákra vonatkozóan, amelyeket Jahve népe javára tett, továbbá a Szám 16,30 és a Jer 31,32 is; ott Dátán és Abirám hirtelen halálára utal, itt a soha nem hallott újnak szolgál kifejezésére, amely majd az üdvösség honában valósul meg; vö. Iz 42,9; 43,19; 48,7; 65,18. A ~ tárgya az ég és a föld (Ter 1,1–2.4a; Iz 42,5; 45,18), a nap, a hold és a csillagok (Zsolt 148,2–5; Iz 40,26), a világosság és a sötétség (45,7), a szél (Ám 4,13), a népek (Zsolt 102,19; Iz 43,1.15; Ez 21,35), az ember (Ter 1,27; 5,1 kk.; 6,7; MTörv 4,32; Iz 43,7; 45,12; 54,16; Ez 28,13.15; Mal 2,10), a tiszta szív (Zsolt 51,12) stb. – B) A fogalom. 1. A ~ gondolata Izr.-en kívül. Az a meggyőződés, hogy a világ és az ember egy teremtő istenség műve, az ókori K-en szerte el volt terjedve. On (Héliopolisz) kozmogóniájában az őstengerből (Nun) a maga erejéből keletkezett Atum saját magvát lenyelve és kihordva levegőt és nedvességet hoz létre. Ez az istenpár ad létet az égnek és a földnek. Memphisz teológiája szerint Ptah isten a szívvel és a nyelvvel adott létet az isteneknek. Az embert Hnum kosisten fazekaskorongon formált alkotásaként értelmezték. A békés jellegű egyiptomi kozmognómiáktól eltérően a mezopotámiai és föníciai kozmognómiákat a harciasság jellemezte: egy teremtő istenségnek le kellett győznie a káosz erőit, csak így jöhetett létre a mindenség. A babilóniai ~eposzban (Enúma elis) Marduk a Tiámat tengeri szörnnyel folytatott elkeseredett harc után hozza létre a káoszból a kozmoszt. A karatepei és Leptis Magna-i feliratokban El a kánaáni istenek közt úgy szerepel, mint a föld alkotója. Az ugariti szövegek El nejét, ® Asera istennőt teremtő istennőként, az istenek szülőjeként említik, Aljan Baal „Teremtőnk”-nek, „Nemzőnk”-nek nevezi Elt. Hnummal és Mardukkal kapcsolatban nyilvánvalóan arról van szó, hogy a dolgok létüket egyes-egyedül a teremtő istenségnek köszönhetik, de létük eredetét tekintve maguk az istenek is függnek az ősanyagtól, amely minden létező alapját képviseli. – 2. A ~ gondolata Izr.-ben. a) Kibontakozása, fejlődése. A száműzetés előtt keletkezett kv.-ekben alig jutott hely a ~ gondolatának. A legrégibb szöveg, amely Isten teremtő tevékenységét bemutatja, a Jahvistának az ember eredetét bemutató részlete (Ter 2,4b–24). Isten teremtő tevékenységének itt minden bizonnyal a ® föld ősállapota a kiindulópontja, amely kietlen ® puszta képét öltötte: sem víz, sem növényzet nem volt rajta. A teremtő tevékenységet az jelenti, hogy Isten megöntözi a földet, kertet létesít, embert és állatot alkot. Az embernek és az állatnak a föld porából „alkotása” emlékeztet az egyiptomi Hnum eljárására. Külön figyelmet érdemel az asszony ~e, akit Isten Ádám „oldalbordá”-jából „fölépít” (banah; az ugariti iratokban Elnek, az emberiség atyjának a mellékneve: ’az alkotottak alkotója’ v. a ’teremtmények teremtője’). Jóllehet itt – pontosan véve – nem lehet szó voltaképpeni értelemben vett ~ről (ex nihilo = semmiből), a szerző azáltal, hogy Isten teremtő munkáját minden mágikus elemtől tisztán megőrzi, azt juttatja kifejezésre, hogy Istent az anyag fölött föltétlen úrnak ismeri el. Ezenkívül ahogy elénk állítja az ember ~ét, az nem következik szükségszerűen a természet törv.-eiből, hanem Istennek teljesen szabad tette, amely saját elhatározásából, sőt szerető gondoskodásából (vö. Ter 2,8 kk. 18) fakadt. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a ~ leírása itt nem önmagáért való, hanem Isten üdvözítő akaratának első jele. Talán a 2,7-re vonatkozik Iz 29,16; 45,9; 64,7 és Jer 18,1–6. A Ter 2-n kívül szinte csak Jeremiás említi, hogy a világot Jahve teremtette (Jer 27,5; 31,35; vö. 38,16), de egy utalást még 1Sám 2,8 is tartalmaz. A Ter 8,22-vel összhangban Jer 31,36 hangsúlyozza a dolgok Jahve teremtette rendjének állandóságát. Azt a gondolatot, hogy a tört. is Jahve műve és az ő előre elhatározott tervéhez igazodik, Izajás Szancherib támadásával kapcsolatban fogalmazta meg (Iz 22,11; 37,26); a gondolathoz Deutero-Izajás is szívesen visszatért. Végül biztos, hogy a Ter 14,19.22, ahol El ® Eljon (a magasságbeli, a magasságos Isten, akit a szerző Jahvéval azonosít) úgy jelenik meg, mint az ég és a föld alkotója egy nagyon régi, már a kánaániaktól is ismert felfogást tükröz (teremtő istenség; vö. az El címmel). – A fogság idejétől a ~ gondolata jelentős szerepet töltött be Izr. fiainak vallásos gondolkodásában. Egész sor költői szöveg – a kánaáni és a babilóniai mitológiából átvett elképzelések felhasználásával – harcként mutatja be; ezt a harcot Isten vívja az ® ősvíz ellen, amely ® Rahab v. ® leviatán néven rettenetet keltő szörnyként jelenik meg (Jób 3,8; 7,12; 9,12; 26,12 kk.; Zsolt 74,13 kk.; 89,10 kk.; Iz 51,9). Miként Marduk (Enúma elis 4,7 kk.) kettészeli Tiámat szörnyet, mint egy kagylót, s egyik feléből megalkotja az ég óceánját, a vízét eltorlaszolva, úgy Jahve is kettéosztja a tengert (Zsolt 74,13; Iz 51,9) és gátak, kapuk mögé szorítja (Jób 38.10). – A bölcsességi irodalom, amelyet az arányok iránti érzék és a gyakorlatiasság jellemez, szívesen állítja elénk a ~t építészeti alkotásként. Isten megszemélyesített ® bölcsessége a teremtett világ minden részének: az őstengernek, a hegyeknek, az égboltozatnak, a felhőknek és a föld tartóoszlopainak egyaránt rendet szabott, megfelelő méretet és kellő szilárdságot adott (Péld 3,18 kk.; 8,22–31; Bölcs 7,21; 9,9; Sir 24,1–6). Jób a föld ~ét egy épület berendezéséhez hasonlóan írja le: kimérik a helyét, alapot raknak, szegletköveket helyeznek el (38). Ezzel párhuzamosan folyik a föld gyomrából előtörő vad víztömegek megfékezése, gátak közé szorítása; Isten áthatolhatatlan gátat vet nekik. Ezt az elképzelést tükrözi: a Zsolt 104,8 kk.; 148,5 kk.; Péld 8,29; Jer 5,22, de a legtökéletesebben a Ter 1,1–2,4a fejezi ki ezt a gondolatot. Isten 6 logikusan egymásra épülő szakaszban megteremti a ® káoszból a mindenséget. A föld fűszálaitól az ég csillagaiig minden Isten műve (® teremtéstörténet). A 2,4b-től eltérően itt elég az Isten szava, hogy a világosságot, a földet és a növényeket a létbe szólítsa. Az ókori K-en a ® szónak, kivált ha átokkal v. áldással volt kapcsolatos, nagy hatékonyságot tulajdonítottak (pl. a varázsigének, ha egyszer már kimondták, saját ereje volt, s többé nem függött kimondója akaratától). De Izr. fiai a Tízparancsolatban és a próf.-k szavaiban úgy találkoztak Isten szavával, mint Isten teljesen szabad üdvözítő akaratának kifejezésével, aki választott népéhez fordult és akaratát minden ellenállással szemben érvényesítette. Ezért ott, ahol a kozmosz keletkezésére és kibontakozására vonatkozott, eleve nem is értelmezhették az Isten szavát valami lappangva (latensen) már létezőnek szükségszerű v. mágikus létbe szólításaként, hanem egyes-egyedül egy mindenható és teljesen független (autonóm) akarat kifejezéseként, amely egy teljesen szabadon előre elhatározott tervet valósított meg. Ter 1: itt az Isten szava mintegy törv.-e a ~nek. Egyszer kimondva oka egy önmagával azonos, mindig fennmaradó világrendnek: a nappal és az éjszaka váltakozása elkezdődött, hogy soha meg ne szűnjön (1,3 kk.); a föld mindvégig képes lesz növényzetet sarjasztani (1,11); a Nap és a Hold elkezdte járni és folyamatosan járja a pályáját (1,16–18) stb. Az égboltozattal, a nagy világítókkal és a vad állatokkal kapcsolatban Isten nemcsak szól, hanem cselekszik is. Épp ez a párhuzam világít rá a teremtő szó fogalmára; ugyanakkor a bara szó, amely a nagy tengeri állatokra, az emberre és a teremtett világ egészére vonatkozik, az Isten teremtő tevékenységének csodálatos és transzcendens voltát emeli ki. – Azt a gondolatot, hogy a teremtett világot a teremtő szó hozta létre, a Zsolt 33,6–9; 148,5, valamint a 104,7; 147,4 kk., 15 kk. tartalmazza; Deutero-Izajásnál is megtalálható, bár némileg más értelemben. Ter 1: ha itt Isten teremtő szavát statikusabban kell értelmezni, akkor Deutero-Izajásnál dinamikusabban; a próf. Jahve hatalmát akarja kiemelni, aki egyetlen szavával irányítja és korlátok közé szorítja a kozmikus erőket, hatalmakat (Iz 40,26; 44,27; 48,13; 50,2). Ezzel arról akarja meggyőzni a száműzötteket, hogy Jahvénak hatalmában áll népét kiszabadítani és fölemelni. Hogy az egész világot Jahve teremtette, az Deutero-Izajás számára vitathatatlan alaptétel (40,26; 43,1.7.15; 45,7.12.18; 54,5: e helyeken bara szerepel; ezenkívül: 40,22; 44,24); még magát a sötétséget és a balsorsot is Isten teremtő erejének, hatalmának tulajdonítja (45,7). Ez a teremtő erő nem csupán a dologi világ létrehozásában és fenntartásában nyilatkozik meg, hanem az Izr.-nek ígért üdvösség csodáját is végbeviszi mint egy új teremtést (41,20; 45,8; 48,7). – Izr. fiait csodálat töltötte el Isten teremtő tevékenysége láttán; csodálatuknak himnuszokban (Zsolt 8; 19,1–7; 104) és dicsőítésekben (doxológiákban) adtak hangot (Jud 16,13 kk.; Ám 4,13; 5,8 kk.; 9,5 kk.); imákban fordultak Jahvéhoz, aki az eget és a földet teremtette (Jer 32,17; Neh 9,6; Jud 9,12; Eszt 13,10) és zsoltárok egész sora visszhangozza a ~ gondolatát (Zsolt 24,1 kk.; 33,6; 89,12 kk.; 93,2; 95,5; 119,73.90 kk.). Épp teremtő tevékenysége révén különbözik az igaz Isten a bálványoktól (Iz 17,7; 40,18–26; Jer 10,11 kk.; 51,15 kk.; Dán 14,5; Bölcs 13,1–9; 15,11; Zsolt 115,3.15; 135,6 kk.). – b) Jellege. A jahvizmus nem ismeri a teogóniát. A teremtő Isten, Jahve nem az ősanyagtól vette létét, mindig volt. Ezt a meggyőződést fejezi ki Deutero-Izajás e szavakkal: „Én, az Úr, az első, aki még az utolsók közt is ugyanaz vagyok” és: „Én vagyok az első és az utolsó” (Iz 41,4; 44,6; 48,12). Ugyanerre utal a Ter 1,1: Isten teremtő munkája megelőzte az ég és a föld keletkezését, ez jelentette a kezdet kezdetét (kezdetkor). A Péld 8,22–26 még világosabban kifejezi a Teremtő abszolút elsőbbségét; itt ui. arról van szó, hogy az isteni bölcsesség előbb van, mint az anyagi világ, sőt még az ősvíznél is előbb létezik, amelyet a Ter 1,2 még Isten teremtő munkája kiindulópontjának tekint (vö. Zsolt 90,2). Az a meggyőződés, hogy az anyag nem mindig létezett. logikusan elvezetett a semmiből ~ gondolatáig. Ezt kifejezetten csak 2Mak 7,28 tartalmazza; erre nézve, valamint a Ter 1,2 és a Bölcs 11,17 megértéséhez ® káosz. – Izr. fiainak a ~sel kapcsolatos meggyőződése szoteriológiai jellegű volt. A Ter 1,1–2,4a kifejezetten kiemeli, hogy Isten mindent jónak alkotott, a 2,4b–24 pedig az első ember boldogságát mutatja be, de a bűn megzavarta az eredeti rendet, a vízözönnel a szép kozmosz újra visszasüllyedt a káosz állapotába. Egyszer a jelen világnak is vége lesz (Zsolt 102,26 kk.; Iz 34,4; 51,6), hogy elfoglalhassa helyét az új ég és az új föld, amelyeket Isten teremt (65,17; 66,22), és amelyek az idők végén az ősidők, a kezdeti állapotok visszatérését fogják jelenteni. – II. Az ÚSz-ben. A) A szóhasználat. A gör. ktidzó szolgál műszóként a ~re vonatkozóan, amelynek voltaképpeni értelme ’lakhatóvá tenni’, ’alapítani’; az alany mindig Isten. A gör. szónak ez a jelentése még nem élhetett, amikor az ÓSz-et lefordították gör.-re: a LXX a 46-ból csak 17 esetben adja vissza a héb. barát ktidzóval. – B) A fogalom. 1. Szemmel láthatóan hangsúlyt kap a ~ egyetemessége: mindent Isten teremtett (1Kor 8,6; Ef 3,9; Zsid 3,4; Jel 4,11); „mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat” (Kol 1,16; vö. ApCsel 4,24; 14,15; 17,24; Jel 10,6; 14,7). – 2. A világ, a ~ kezdetére való gyakori hivatkozás (Mk 10,6; 13,19; Mt 24,21; 2Pét 3,4; vö. Mt 19,4.8), a ~ kezdetnek tekintése (Róm 1,20; Zsid 1,10; vö. Mt 13,35; 25,34; Lk 11,50; Zsid 4,3; 9,26; Jel 13,8; 17,8) és az az újra meg újra visszatérő kifejezés, hogy ’a világ ~e előtt’ (Jn 17,24; Ef 1,4; 1Pét 1,20; vö. Jn 17,5) arra mutat, hogy az ÚSz – mint az ÓSz is – csak korlátozott létet tulajdonított a kozmosznak. Ez egyfelől azzal függ össze, hogy a szemléletességhez szokott embernek a hitigazságot legcélszerűbb volt olyan korhoz kapcsolódó kifejezéssel élve megfogalmazni, mint amilyen a Ter 1,1; az említett helyek mind erre utalnak. A ’kezdetkor’ kifejezéssel az 1,1 elsőrendűen Isten teremtő művét akarja megtenni a kozmosz kiindulópontjául, és semmiképp nem abban a filozófiai kérdésben kíván állást foglalni, vajon elképzelhető-e egy mozgásban lévő anyagi lét függősége egy nem lett, tehát egy kezdet nélküli léttől (creatio ab aeterno). Másfelől szerepe volt a ~ korhoz kötött módon való értelmezésének abban is, hogy Izr. az emberiség tört.-ét úgy értelmezte, mint utat a boldogság eredeti állapotának elvesztésétől teljes visszaszerzéséig: a ~ épp e tört. szolgálatába állítva kapta meg a megfogalmazását. Hogy a világnak kezdete volt, az vsz. nem egyéb a Bibliában, mint az Isten teremtő munkájában való hit konkrét formában való kifejezése. – 3. Hogy az ÚSz szerzői a semmiből való ~t vallották, az abból következik, hogy mindennek az eredetét kifejezetten Istenre vezetik vissza. A Zsid 11,3 megfogalmazásában: „A látható a láthatatlanból lett”, azaz az Istentől való. A szerzőnek itt a 2Mak 7,28 negatív megfogalmazásával (semmiből) szemben (vö. Róm 4,17) sikerült az időfogalom kikapcsolásával pozitívan kifejeznie, hogy az anyagi, mint olyan létében függ az anyagtalantól. – 4. Zsid 11,3 (vö. 2Kor 4,6): „a világot az Isten szava alkotta”. Azt a szerepet, amelyet a bölcsességi irodalomban a megszemélyesített bölcsesség játszik a ~ben, Pál ap. (1Kor 8,6; Kol 1,16; Zsid 1,2.10) Krisztusnak tulajdonítja: általa teremtette a világot (vö. Péld 8,22). János a ® Logoszt látja benne, az Isten szavát (Jn 1,1 kk.), aki személyében különbözik Istentől, de isteni természete szempontjából azonos vele (vö. az ósz-i megalapozással: Iz 55,10 kk.; Zsolt 147,15; Bölcs 18,14–16); a Ter 1 neki tulajdonítja a ~t (Isten szólt). – 5. Egy új ~ gondolata: 2Kor 5,17; Gal 6,15; Ef 2,10.15; 4,23 kk.; Kol 3,10; 2Pét 3,13; Jel 21,2. Ezt sóvárogva várja a teremtett világ a mulandóság szolgai állapotában (Róm 8,19 kk.). ® új teremtés.
