Étkezési törvények
Étkezési törvények 1. Az étkezési törvények értelmét legvilágosabban 1Kor 10,14-22 fogalmazza meg. Amiképpen az úrvacsorai kenyérben és borban részesedő embernek Krisztus testével és vérével van közössége, éppen úgy a pogányoknak, akik az ördögöknek mutatnak be áldozatot, az ördögökkel van közösségük. A keresztyén ember azonban nem lehet egyszerre részese az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.
Tévedés lenne tehát az étkezési törvényeket mai szemmel nézni és pl. egészségi szempontok szerint értelmezni. Nem is ismerték az ókorban kellőképpen a higiéniai szempontokat. Sokkal inkább rituális tisztaságról és tisztátalanságról van szó. Azok a tisztátalannak számító állatok, amelyeket a törvény, főleg 3Móz 11-ben és 5Móz 14-ben felsorol, többnyire más népek szent állatai, melyeket azok a népek a maguk kultuszában tisztelnek, mint a törzs szent állatát, vagy isteneiknek áldozatul bemutatnak. Az ételtilalom tehát óvja Izráelt attól, hogy idegen kultuszok részese legyen, és ezzel beszennyezze Istentől kapott tiszta hitét. Természetesen ma már nem tudjuk minden egyes állatról vagy madárról megmondani, hogy melyik pogány vallás tartotta szentnek. Bizonyára már Izráelben sem ismerték maradéktalanul egy-egy tilalom hátterét. Bizonyos azonban az, hogy az étkezési törvényekről szóló két lista sok régi anyagot tartalmaz annak ellenére, hogy a mai megfogalmazásukban késői időkből, nagyrészt a babiloni fogság utáni korból származnak.
2. A vér és a disznóhús fogyasztásának tilalma. Mind az ÓSZ, mind az ÚSZ tiltja a vér fogyasztását. A vér ugyanis az élet hordozója (1Móz 9,4; 3Móz 17,10k; 5Móz 12,23). Mindenekelőtt az Isten képére teremtett ember vérét kéri számon Isten (1Móz 9,5.6). A kiontott vér Istenhez kiált (1Móz 4,10; Mt 23,35). De az állat vére is Istené, az élet Uráé; ezért kell annak Isten oltárára kerülnie (3Móz 17,11). Ezért számított tisztátalannak a »megfulladt« állat, amelynek nem engedték ki a vérét; éppen így a vadállat által széttépett jószág (2Móz 22,30; 3Móz 11,40; 17,15; 5Móz 14,21). Ezt még a jeruzsálemi apostoli gyűlés is így határozta meg (ApCsel 15,20). Szükség volt erre a rendelkezésre az Ókorban azért, mert a vérrel sokféle varázslatot folytattak, azt remélve, hogy az áldozati állat vérének elfogyasztása által életerejük fokozódik, és isteni erők birtokába jutnak. A B-i kijelentés számára ez a gondolat idegen, hiszen így az ember maga lehetne úrrá az élet és annak forrása felett. A B-ban a vér a szövetségkötéshez tartozik (2Móz 24,6.8; 1Kor 10,16); a népet óvja Isten haragjától (2Móz 12,7), és az engesztelés, a bűnbocsánat eszköze (3Móz 16; Mt 26,28; Mk 14,24; Lk 22,20; Zsid 9,12).
Az áldozati állat kövérjét sem volt szabad megenni, ez is Istennek járó rész az áldozatból (3Móz 3,14k; 7,22kk). - A csípő forgócsontjánál levő ín (nervus ischiadicus) megevésének tilalmát 1Móz 32,26.32k indokolja.
A disznóhús fogyasztása nem azért volt tilos, mert a meleg éghajlat alatt gyorsan romlik a hús, nem is azért, mert a disznó ostoba és piszkos állat (Péld 11,22; Mt 7,6; 2Pt 2,22), hanem azért, mert a disznó, elsősorban a vaddisznó, több népnek a szent állata volt, amelyet áldozati célra is használtak. Így pl. Egyiptomban, Babilóniában, Kánaánban és a hettitáknál az ásatások alkalmával a szentélyek területén disznócsontok kerültek napvilágra. Hasonlóképpen a g. vallás is gyakorolta a disznóáldozat bemutatását és az áldozati lakomákon a disznóhús fogyasztását. Ez ellen harcol Ézs 65,4; 66,3.17 (itt még a disznó véréről is van szó), mert ez szennyezi Izráel hitét is. A római uralom ideje alatt főleg a Tízváros környékén voltak nagy disznónyájak (Mk 5,11kk; Lk 15,15k), mert a disznó a rómaiaknak is szent állata volt.
3. A 3Móz 11-ben és 5Móz 15-ben található étkezési törvényeken már alig vehető észre az, hogy a felsorolt állatok más népeknél szent állatoknak számítottak, és ezért tilos a fogyasztásuk, ezért »tisztátalanok«. Legfeljebb a fejezet végén, az összefoglaló verseknél láthatunk meg valamit ebből. Azzal okolja meg a B az étkezési törvényeket, hogy Isten szent; ezért népének is szentnek kell lennie (3Móz 11,44.45; 5Móz 14,21: Legyetek szentek, mert én szent vagyok). Egyébként azonban maga a két lista szinte tudományos módszerrel közli a tiszta állatok ismertető jeleit: hasított körműeknek és kérődzőknek kell lenniük (3Móz 11,1-8; 5Móz 14,3-8). Amelyik állatnál a két ismertető jel közül csak az egyik van meg, az tisztátalannak számít. Ilyen pl. a teve. Erről azonban tudni kell, hogy a teve az arabok szent állata. Az izráeli törzsek a nomád korban sem tartottak tevét. - 3Móz 11,9-12; 5Móz 14,9k csak azokat a vízi élőlényeket tartja ehetőknek, amelyeknek uszonya és pikkelye van. - 3Móz 11,13-19; 5Móz 14,11-18 többnyire a ragadozó madarakat mondja »utálatosnak«, közöttük egyeseket bizonyára azért is, mert döghússal élnek. 3Móz 11,20-23; 5Móz 14,19k a rovarok fogyasztását tiltja. Kivétel a sáska. A 22. vers négy sáskafajtát említ; az ÓSZ kilenc sáskanevet ismer, beleértve a négyszeri vedléssel járó fejlődési fokozatokat is. Nomádok és szegények eledele volt a sáska (Mt 3,4). Úgy készítették el, hogy a hajnali fagyok idején könnyűszerrel összegyűjtött sáskákat szárnyuktól és lábuktól megfosztva sós vízben megfőzték, vagy tűzön megpirították, majd megszárították, megőrölték és kalács-alakúra megsütötték. - 3Móz 11,29-41 a csúszómászók és az egyébként tiszta és ehető, de döglött állatok fogyasztását tiltja, ld. 5Móz 14,21a. Sőt nemcsak fogyasztásuk teszi tisztátalanná az embert, hanem a puszta érintésük is. Így tehát a döglött állatot a keselyűk és vadállatok martalékául a földön kellett hagyni.
5Móz 14,21 tiltja a gödölyének anyja tejében való megfőzését; ld. még 2Móz 23,19. Ugariti szövegekből ismert termékenységi rítus áll a tilalom hátterében.
Nem említi a két lista a galambot, pedig ez áldozatra is alkalmas madár (1Móz 15,9; 3Móz 1,14; 5,7; 12,8; Mt 21,12); bizonyos, hogy táplálékul is szolgált. A tyúkról és kakasról azért nincs szó az ÓSZ-ben, mert Indiából Perzsián át került Palesztinába, éspedig talán a Kr. e. 6. szd.-ban. Az ÚSZ már többször említi (Mt 23,37; Mk 14,30.72).
4. A teremtéstörténet szerint az ember kezdetben csak növényi eledelt fogyasztott; hasonlóképpen az állatok is növényevők voltak (1Móz 1,29k). Az Éden-kertben hangzik el az első étel-tilalom: az ember nem ehet a jó és a rossz tudásának fájáról (1Móz 2,16k). Ennek a parancsnak a megszegésével megromlott az ember kapcsolata teremtő Istenével. Bár Ábel áldozata állatáldozat volt, és ez az állat elfogyasztását is feltételezi (1Móz 4,4), és bár az özönvíztörténet jahvista változata is számol az áldozati állatokkal (ezért említ belőlük hetet-hetet, 1Móz 7,2k), majd csak a nóéi törvények között jelenik meg az állatok megevésének a megengedése (1Móz 9,3k). Az utolsó időkre vonatkozó jövendölésekben újra megjelenik az a gondolat, hogy még a ragadozó állatok is növényevők lesznek (Ézs 11,6k; 65,25). A kezdethez hasonló lesz a vég.
5. Önként vállalták a bortól és mindenféle részegítő italtól a tartózkodást a názírok (4Móz 6,3k; Ám 2,12; Mt 11,18; Lk 1,15), hogy teljesen Istennek tudjanak élni; továbbá a rékábiak, akik szigorúan ragaszkodtak a kánaáni szokások által meg nem rontott nomád hagyományokhoz (2Kir 10,15; Jer 35,1kk). Hasonlóképpen önkéntes volt a böjt, melyet nagy nyomorúság idején gyakoroltak (1Sám 7,6; 31,13; 2Sám 3,35; 12,16-23; Jer 16,7; Jóel 1,14; Zak 8,19).
6. Az ÚSZ bizonyságtétele szerint maga Jézus is böjtölt a pusztában (Mt 4,2; Lk 4,2) ajánlja a böjtöt tanítványainak is, mint ami segíti az imádkozást (Mk 9,29). Azonban az ÓSZ-i ételtörvények érvényessége elmúlt: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján (Mt 15,11). Maga az Úr Jézus »eszik és iszik« (Mt 11,19). Minden teremtmény (ti. minden állat) jó (ti. ehető), ha hálaadással élnek vele (1Tim 4,4). Legfeljebb arra kell vigyázni, hogy senkit se botránkoztassunk meg szabadságunkkal (1Kor 8,13).
KD
