Apodiktikus törvény
Apodiktikus törvény Az ÓSZ többszáz törvénye különböző helyzetekhez kapcsolódik, és ennek megfelelően különböző a megfogalmazásuk is. Peres ügyekben, amikor a bírói testületnek, mérlegelve a körülményeket, döntenie kellett, akkor a KAZUISZTIKUS JOG szabályait, törvényeit tartotta szem előtt (pl. 2Móz 21,2-11.18kk). Ezzel szemben az apodiktikus törvény kizárólagos fogalmazású, nem ismer mérlegelést, nem tűr ellentmondást. Többnyire rövid felszólítások, vagy tiltások ezek: ezt tedd, amazt ne tedd! Ha különösen nagy bűnök esetén kellett ítélkezni, akkor az ítélet kizárólagos: a bűnösnek meg kell halnia. Az ilyen törvények csoportosítva jelentkeznek az ÓSZ-ben, épp ezért is szembetűnő a műfaji sajátosságuk.
A műfajelemzés módszere ismeri azt a sajátságot, hogy az egyforma műfajok azonos fogalmazásúak, és azonos az a háttér-szituáció is, amelyhez tartoznak. Az apodiktikus törvények fogalmazási jellegzetessége az, hogy (a magyar fordítástól eltérően) nem parancsoló vagy tiltó, hanem kijelentő módban vannak fogalmazva. Ilyen pl. a 2Móz 22,17-30 sorozata ezzel a fogalmazással: a jövevényekhez nem vagy kegyetlen; az özvegyeket és árvákat nem nyomorgatod (20-21 v.) stb. A legismertebb apodiktikus törvénygyűjtemény a Tízparancsolat (2Móz 20,3-17), melynek tételei eredetileg mind olyan rövidek voltak, mint a VI- VIII. parancsolaté, tehát: nem ölsz! stb. Ez a kategorikus kijelentés természetesen felér a legszigorúbb tiltással. A fogalmazás azt érzékelteti, hogy Izráelnek nem lehet más választása, ezt a legtermészetesebb tenni, ill. nem tenni.
A kazuisztikus törvénykezési törvények természetes háttere a »kapukban« (5Móz 16,18) történő bíráskodás. Ezzel szemben az apodiktikus törvények más körhöz tartoznak, nevezetesen a kultuszhoz, közelebbről a Jahvéval kötött szövetség elkötelezéséhez. Az is szembetűnő, hogy míg a bíráskodási törvények szoros kapcsolatot mutatnak az ókori K-i nagy törvénykódexekkel (Hammurabi törvényei), az apodiktikus törvényeknek nincsenek ilyen párhuzamaik. A Jahvéval kötött szövetség elkötelezése különösen jól látszik az I. és II. parancsolatnál: a »féltőn szerető Isten« nem tűri meg maga mellett másoknak az imádatát. De nem tűr meg olyan erkölcsi kilengéseket sem, amelyek talán a politeista vallásokban nem számítottak olyan súlyosaknak. Ezért egészíti ki a Tízparancsolatot egy sor bíráskodási jellegűnek látszó törvény, amelyek mentség nélkül halálbüntetést írnak elő (2Móz 21,12.15-17; 22,18; 31,14).
És hogy mindezek milyen módon szerepeltek a kultuszban, arra jó példának látszik az 5Móz 31,10kk rendelkezése, mely szerint minden hetedik évben, az őszi sátoros ünnepen föl kellett olvasni a törvényeket az egész nép előtt, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy akik hallják, vállalják magukra azok kötelező érvényét. Szövetségmegújító ünnepnek nevezik ezt az alkalmat a mai ÓSZ-i teológiában, melynek liturgiájához hozzátartozhatott a Sinai-hegyi eseménynek, a szent történetnek« az előadása, a törvények felolvasása, s azt követően a gyülekezet ígérete a törvény megtartására. Ebben történik meg a szövetség megújítása. Példa gyanánt szolgálhat Józsué sikemi »országgyűlése« (Józs 24,25), hasonló hozzá Jósiás korában a törvénykönyv megtalálása és felolvasása után következő »szövetségkötés« (2Kir 23,1-3). Záró mozzanatként hozzátartozhatott még az ünnepi aktushoz a szintén apodiktikus határozottságú átok-mondások előadása, amelyek tizenkét pontba foglalták azokat a főbenjáró bűnöket, amelyeknek nem lehetett helye az Úr szövetséges népe életében (5Móz 27,15-26; vö. Józs 8,33k).
TK
