Apokaliptika
Apokaliptika A szó jelentése az apokalüpto g. igére megy vissza, melynek jelentése: »(titkot) felfedni, kijelenteni«. Teológiai szakkifejezésként elsősorban műfaji meghatározás, amely olyan irodalmi alkotást jelöl meg, ahol a szerző(k) mitológiai utalásokkal telített, szimbólumokban bővelkedő nyelven a közeli végidőket jövendöli(k) meg, ill. az ezt követő hatalmas történelmi fordulatot. Nem ritka eközben a víziók és audíciók ábrázolása sem. A műfaji kategórián túl az apokaliptika bizonyos teológiai látásmódot is jelent, amely először a Kr. e. 5. szd. korszelleme« volt, majd ezt követően képviselhető szemléletként továbbélt egészen napjainkig.
A szakkifejezés eredete a Jel-re megy vissza (g. apokalüpszisz); a formailag ehhez hasonló műveket nevezték apokalipszisnek, ill. a hasonló kifejezési módot apokaliptikusnak. A mai teológiai gondolkodásban az apokaliptika néha kissé konfúzusan jelentkezik az eszkhatológiával; ez utóbbi speciálisan teológiai tartalomra (s nem műfajra vagy látásmódra) utal, a végső idők vonatkozásában. Az eszkhatológia tehát inkább ennek az aiónnak a végére, ill. az eljövendő elejére utal, míg az apokaliptika azt az utat írja le, ami a korszakváltáshoz vezet.
Az apokaliptika nem csupán a keresztyénségben található meg: jelen van a hinduizmusban (Visnu isten küldötte a negyedik világkorszak végén fehér lovon vonul végig a világon, s elhozza az aranykort), a buddhizmusban (ahol a világ igazságos bírájától a hívők jócselekedeteik által érdemelhetik ki az újjászületést), a zoroasztrizmusban (ahol Zaratusztra egyik fia fog új, tökéletes teremtést létrehozni), s az iszlámban is (bár ennek irodalmi lecsapódása csekély, a Mahdí föllépése és igazságszerző cselekedetei apokaliptikus eseményekként többször jelentkeznek az iszlám történelemben).
Az apokaliptikus irodalom körébe tartozik az ÓSZ-en belül Dán, Ézs 24-27, távolabbról Jóél, Zak 9-14. Az ÓSZ-i apokrifusok köréből ide sorolandó az etióp Énókh könyve, a szír Bárúk könyve, a 4. Ezsdrás könyve, ill. Ábrahám apokalipszise. Az intertestamentális kor apokaliptikus irodalmához járul több fragmentum a qumráni esszénus közösség írásaiból (elsősorban a pszeudodániel-fragmentum a 11Q-ból).
Az apokaliptika eredetére nézve bizonytalanságban vagyunk. Klasszikus korként a Kr. e. 3. szd. és Kr. u. 3. szd. közötti időt szokták megjelölni, de az eredeteket visszavezethetjük a Kr. e. 6. szd. végére, ill. 5. szd. elejére. Némelyek a bölcsességirodalom hatásában látják, hogy az ÓSZ-i prófétaság apokaliptikává változott, mások a kor perzsa hatását vélik ebben felismerni. Vannak, akik papi körökből eredeztetik az apokaliptikát (ez esetben Hag az átmenet az apokaliptikus történetírásba), de elképzelhető az is, hogy az exiliumi és közvetlen exilium utáni próféták sajátos helyzete, az Isten igéjébe vetett hit krízise hozta meg a változást (ez esetben az Ézs 40-66 analízisének van kulcsszerepe; e tétel csatlakozik a Deutero- és Tritoézsaiás személyéről folytatott vitához). Annyi azonban biztosnak látszik, hogy a qumráni gyülekezet volt az, amelyik a Kr. e. 2. szd.-ban e kor apokaliptikája örökösének tartotta magát.
Külön szót érdemel az apokaliptika feltűnő sajátossága: a pszeudonimitás (ez alól éppen a Jel képez egyetlen kivételt). Mivel az apokaliptika szemléletében a végidők ábrázolása megfelel az ősi idők mitikus képeinek, így a végidőkről szóló próféta is szívesen rejti el személyét egy már ismert, korai időkből származó tekintély mögé, s ezáltal biztosítja művének kanonicitását. Hogy a szándékosan űzött pszeudonimitás és fiktív szerzőség mögött milyen konkrét elképzelés húzódik meg, az mindmáig vitatott. Lehet, hogy az egyes zsinagógák egy-egy patrónust választva, mondanivalójukat e védőszent nevéhez csatolták; esetleg egy próféta meghosszabbított énjének képzelte magát egy egyén vagy közösség? A pszeudonimitáshoz mindenesetre gyakran kapcsolódik a vaticinium ex eventu jelensége, az utólagos történetmagyarázás, amely mindenképpen a történelembe beavatkozó Isten hitének deficitjére utal: az apokaliptikus szerző utólag kívánja meggyőzni olvasóit, hogy a történelem eseményei Isten akaratából zajlottak le, éspedig azáltal, hogy kozmikus összefüggésbe állítva előre megjósolhatónak tartja azokat (Dán 8).
Az apokaliptika további sajátosságai közé tartozik a világtörténelem különös ábrázolása: a szerző(k) mintegy pesszimista kívülálló szemlélődő(k) módján a közeli végidőket írja(ák) le, amit látványos, kozmikus jelenségek kísérnek, s ami az uralkodó emberi hatalmak megsemmisüléséhez vezet. Ennek központi teológiai mondanivalója Isten teremtésének és az emberi hatalomnak a kapcsolata, amely mintegy dualista módon végighúzódik az apokaliptikus történetíráson. Az apokaliptika e két hatalom harcát szívesen osztja világtörténeti periódusokra (négy aiónra), ezek közül a legutolsóban jelentkezik az Antikrisztus (Dán 11,21; vö. Jel 13). A világtörténelem eme beosztása mindig heurisztikus jelentőségű, a szerző kora eseményeinek magyarázatát szolgálja.
Kétségkívül központi jelentőségű eközben az igazak gyülekezete, amely elsősorban megszólítottja az apokaliptikus műveknek. E gyülekezet kisebbségben van, s egzisztenciális fenyegetéseknek van kitéve (Dán 6). E gyülekezet az igazi Izráel, amely immár nem azonos az empirikus néppel; a vér szerinti származás, ill. a bölcsek és igazak közössége között alapvető különbség van. A tömegek elfordultak Istentől. Bár az ÓSZ-ben még nem találkozhatunk a gondolattal, az intertestamentális korban egy gonosz mag az, amely a hűtlenségre indítja a tömeget, s amely felelős az Istentől elhanyatlásért. Az apokaliptikus történetírásban a közeljövő nagy történeti fordulója az azonnali, feltétel nélküli megtérést követeli meg (Dán 5). Alapvető különbség van azonban a próféták megtérésre hívásához képest, amennyiben a megtérés ténye a világtörténelem folyását nem változtathatja meg (szemben pl. Jer 38,14kk-kel); a megszólított csupán önmagát mentheti meg.
Az apokaliptikus stílus jellegzetessége a számmisztika, amelyet sokszor a teremtés rendjével igazolnak. Legfontosabb szent szám természetesen a hét (Dán 9,24-27; Jel 6; 8; 16). Ezen túl azonban különböző számspekulációk szolgálnak a világtörténeti aiónok kiszámítására, ill. a fordulópontok meghatározására. Külön megemlítendő, hogy az idő rendkívül fontos, konstitutív eleme az apokaliptikának; legvilágosabban ezt az Isten által megtérésre adott kegyelmi idő mutatja (Dán 4), amely azonban soha nem befolyásolja az egyén döntési szabadságát, és determinizmushoz sem vezet.
Rendkívül megnövekszik (különösen az intertestamentális korban) az angyalok és démonok száma. Ezek jelentősége az, hogy az apokaliptika metahistorikus, elrejtett értelmű ábrázolásmódjában a mozgató erőket testesítik meg (így már Dán-ben is az állatmitológia). Az emberfölötti lények pozitív, ill. negatív irányú rendszere az idők folyamán egyre jobban kiépül, vezetőjük valamelyik arkangyal, ill. a Sátán (Béliál) lesz.
A hirtelen bekövetkező fordulat következtében azonnal eltűnik a bűn (Dán 9,24), s az emberek cselekedeteik szerint (a hagyományos megtorlás-tannak megfelelően) ítéltetnek meg. Az igazak sorsa az ég fényessége, a hűtleneké az örök utálatosság (Dán 12,1-3). Az események ábrázolása itt is kozmikus jellegű (Dán 9,26; 12).
Az ÚSZ-ben a Jel-en kívül kifejezetten apokaliptikus könyvet nem találunk, csupán néhány részletet. Ilyenek a Mk 14,62; Mt 25,31kk; Lk 17,20kk. Pál jó néhány utalása a zsidó apokaliptikára, és a 2Pt 3,1-10.
Az ÚSZ-i apokaliptika teológiai problematikája abban rejlik, hogy alapvetően különbséget kell tennünk két jelentkezési formája között: először beszélhetünk az apokaliptika teológiai jelentőségéről, amikor Jézus fellép és Isten országának elközeledtét hirdeti. Ettől viszont megkülönböztetendő az az apokaliptika, amely végváradalmában a diadalmasan visszatérő Krisztusra tekint; ez utóbbi (a parouszia feszültségében jelentkező) lehet igazán a »keresztyén teológia szülőanyja«.
Az előbbi keretében megemlítendő Keresztelő János, aki az Isten országának meghirdetésével, a közeli fordulat és a föltétlen bűnbánat és megtérés hirdetésével kétségkívül a zsidó apokaliptika talaján áll (Mk 1,2 par.). A keresztség gyakorlása azonban olyan zsidó apokaliptikára utal, amely számunkra még nem pontosan ismert (és különbözik a qumráni közösség rituális tisztálkodásától is).
Jézus kétségkívül csatlakozik a Keresztelő János által hirdetett zsidó apokaliptikához, jóllehet voltak fenntartásai ezzel szemben (Mt 11,2-12). Az általa használt apokaliptikus képek viszont igen visszafogottak, s feltűnően kisszámúak; módszertanilag pedig gondot okoz, hogy a jézusi logionok eredetiségének vitatottsága nehézzé teszi Jézus apokaliptikával való kapcsolatának meghatározását is. Néhány mozzanat azonban egyértelműen apokaliptikus eredetre utal Jézus igehirdetésében. Így pl. az Isten országának hangsúlyozása, amely történelem fölötti (mégis immanens!) erőként tör be e világba. Az eszkhatológikus végítélet említése is a zsidó apokaliptikára utal (Lk 17,30kk.); ide sorolandó az Emberfia apokaliptikus alakja is, amelyet azonban először nem Jézus személyére vonatkoztatva használtak (Mt 25,31). A Lk 10,18 apokaliptikus-kozmikus látomása a Sátán bukásáról arra utal, hogy Jézus saját korát az utolsó aiónnak tartotta. A végítélet során önmagának ugyan nem döntőbíró, de perdöntő tanú szerepet tulajdonított, ami az apokaliptikus szerzők jellegzetessége (Lk 12,8). A templom megtisztítása is (Mk 11,15-18 par.) csatlakozik az apokaliptika elképzeléséhez a megszentségtelenített kultusz helyreállításáról. Végül pedig Jézus időfogalma, az idők jeleinek értelmezése teljességgel apokaliptikus (Lk 21,25-28), s csak a végső fordulat idejének kiszámíthatóságától határolja el magát Jézus (Lk 17,20).
Az evangélisták Jézus igehirdetését a maguk elvárási horizontjába állították, s ezzel már nem azt az eredeti apokaliptikus helyzetet ábrázolják, amelyben Jézus föllép, hanem csak annak recepcióját az ősgyülekezetekben. Márk művét a megtérésre való felhívástól a döntő óráig vezeti, amikor az Emberfia hatalma a kereszten nyilvánvaló lesz. A 14,62 világosan mutatja, hogy apokaliptikája Dán hatása alatt áll, s ettől függ a hívő lét egzisztenciája is; a 13. r. már ennek a következményeit tárgyalja a hívőre nézve.
Máté maga is hajlik a világtörténelem periodizálására (1,2-17). Célja katechetikai és didaktikai jellegű igehirdetés által karizmatikus reményt kelteni hallgatóságában, amelyet növekvő öntudat, a kiválasztottakhoz való tartozás tudata jellemez. A klasszikus apokaliptika anyagával ötvöződik mindez (13,27kk; 13,47kk.). Az apokaliptikára jellemző dramatikus jövőábrázolás sem hiányzik Mt-ból (11,20-24). Máté szívesen használja az apokaliptikus értelmű és eredetű »mennyek országa« kifejezést is.
Lukács többször hasonlítja Isten országát egy személyhez (17,20kk). Jézus működése az idők középpontja lett nála, s a végső dolgok közvetlen azután jönnek el, hogy a Krisztusról szóló bizonyságtétel eljut a föld végső határáig (ApCsel 1,8). Ez tartja azt a reménységet életben, hogy a pogányok is megtapasztalhatják Isten üdvözítését. Lukács visszafogottan bánik az apokaliptikus képekkel, de az etikai útmutatás összekapcsolása a végső dolgokkal az apokaliptikából származik át teológiájába.
János ev-a legszembetűnőbb jellegzetessége a dualista ábrázolásmód apokaliptikus öröksége, amely egyszersmind a gyülekezet párbeszédét is elénk tárja a gnózissal. Átveszi a szinoptikusoktól az Emberfia képzetet (az Isten országát már nem!). Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a filozófiai beütések igen sokat szorítottak vissza Jn-ban az apokaliptikus kifejezésmódból. A négy evangélista apokaliptikája (ill. bizonyos apokaliptikus képzetek hiánya náluk) arra utal, hogy immár nem az az apokaliptikus szituáció a döntő, amelyben Jézus föllépett, hanem az, amelyre nézve hirdették az evangélisták Krisztus üzenetét.
A kronológiai összefüggések természetessé teszik azt a tényt, hogy Pál inkább Jézushoz, mint az evangélistákhoz csatlakozik. A krisztológiai méltóságjelzők vonatkozásában kerüli az apokaliptikus Emberfia kifejezést (ami pedig a palesztin ősgyülekezet körében igen használatos volt), s éppenséggel nem apokaliptikus jelzőt választ: küriosz. Isten országát sem említi. Az időfogalma azonban a zsidó apokaliptikából származó, Jézus által is használt világkorszakokon nyugszik. A jelen aión gonosz (Gal 4,1); Isten Krisztust kellő időben küldte el, hogy ennek az aiónnak véget vessen (Gal 4,4); Krisztus fellépésével történelmi időt kapott az ember a megtérésre (1Kor 10,11). Krisztus visszajövetelével azonban kezdetét veszi a végső dráma (2Thessz l,5kk), ahol Isten hatalma győz a Sátán felett (Róm 16,20), s megalkotja az új teremtést (2Kor 5,17). A Krisztusba vetett hit mindezt anticipálja. - Az a mód, ahogyan Pál megváltoztatja a Jézus által használt apokaliptikát, mutatja, hogy teológiájában már egy új feszültség lesz mozgató rugóvá: a Krisztusvárás.
A Jel - bár az apokaliptika teológiai fogalmának kialakulásában döntő szerepet játszott - nem tekinthető klasszikus apokaliptikus műnek; a már említett okok mellett utaljunk itt arra, hogy a Jel egyáltalán nem ábrázolja az elmúlt történelmet, hanem csupán az eljövendő aión végső drámájára koncentrál. Nyelvezete, mitikus metaforái, teológiai dualizmusa, látomásszerű ábrázolásmódja azonban tipikusan apokaliptikus. Történetmagyarázó jellege is megvan (vö. 18. r.), jóllehet a Krisztus-várás feszültségében ez mindinkább háttérbe szorult. A számmisztika erőteljesen képviselteti magát (az említetteken túl 14. r.); az emberfölötti lények szerepeltetése pedig átszövi az egész könyvet (vö. pl. 12. r.)
Az ÚSZ-i apokrifusok közül jó néhány továbbmegy a Jel által megkezdett úton, így pl. a Péter apokalipszise, a Tizenkét pátriárka testamentuma, Ézsaiás mennybemenetele.
A B apokaliptikus irodalma a maga szerény mennyiségével aligha áll arányban azzal a hatalmas hatással, amely a B-i tradíciót követte. Ennek oka az, hogy mind az ÓSZ-ben, mind az ÚSZ-ben az apokaliptikus irodalomnak csupán kezdetéről olvashatunk; mindkét szövetség utáni kor kedvezett az apokaliptika terjedésének. A keresztyénüldözések új aktualitást adtak az apokaliptikus történetmagyarázásnak; megerősítették azt a nézetet hogy az a kor, amelyben az első keresztyének éltek, az utolsó aetas (= aión). Mindez az üdvtörténet szisztematizálásának megerősödéséhez vezetett, amelyben az Imperium Romanum a potenciális rossz megtestesítője lett. A helyzet természetesen megváltozott a keresztyénség államvallássá tételével; ekkor viszont a Rómát fenyegető népvándorlások (gótok, hunok stb.) váltak az apokaliptikus események negatív hőseivé. Róma biztonságának megingása vezette oda Augustinust, hogy magát a Római Birodalmat is besorolja a világtörténelem nagy aiónjai közé, ezzel átmentve ezt a fontos apokaliptikus látásmódot a Közép-kor számára.
KaI
