Archeológia Archeológia vagy régiségtan az a tudomány, amely a múlt tárgyi emlékeit kutatja. A szakkifejezés eredete a g. arkhaiologia szóra megy vissza, amely valamilyen történet elbeszélését jelentette (ti. az arkhé + logia szavak összetételével: a régiekről szóló tan). Ilyen értelemben a latin antiquitas g. megfelelője, ld. Josephus Flavius művének g. és latin címét: arkhaiologia tón Iudaión = Antiquitates Iudaicae. A humanizmus korában az antiquitates (plurale tantum) a B-i reáliák tudományát jelentette. - Az általános régiségtanon belül a B-i archeológia önálló tudományágként csak szd.-unkban jelent meg. Célja Izráel és a környező népek település- és kultúrtörténetét kutatni; ilyen értelemben ide tartozik a B-i topográfia is (ami pedig nem lenne tulajdonképpeni tárgya az archeológiának).
A Szentföld topográfiai és archeológiai kérdései mindig is érdeklődés tárgyát képezték. Már Eusebiusnak az volt a szándéka, hogy feltérképezze Jézus Krisztus működésének helyeit, s így írta Peri tón topikón onomatón tón en thé theia graphé. Hasonlóképpen Hieronymosz is fontosnak érezte a topográfia hozzájárulását az exegézishez, amint ezt De situ el nominibus locorum hebraicorum liber c. műve mutatja. A zarándokok leírása a Szentföldről is sokszor értékes. Legfontosabb feljegyzéseink egy bordeaux-i szerzetestől vannak (332), egy Theosodius (530) és egy Willibald (724/26) nevűtől. A modern archeológia előfutárai mégis a 19. szd. nagy utazói voltak, így pl. U. Jasper Seetzen, aki Rabbat Ammónt és Ceasarea Philippit is azonosította; J. Burckhardt beutazta egész Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot, s ő fedezte föl Petrát, a nabateus fővárost. Az amerikai E. Robinson igen sok B-i helyet lokalizált az arab nevek alapján (róla van elnevezve Heródes palotájának egyik ívtöredéke a mostani haram es-sefíf DNy-i részén). A 19. szd. végén indult meg a szisztematikus felszínkutatás és topográfiai azonosítás a Szentföldön, C. R. Conder és H. H. Kitchener munkássága nyomán. A szd.-fordulón A. Musil folytatta e feladatot, majd N. Glueck kutatásai révén e munka befejezettnek tekinthető (természetesen az egyes topográfiai részleteket kivéve). - Az első ásatások a múlt szd. közepén kezdődtek meg; Ezek során először F. de Saulcy Jeruzsálem É-i részén az ún. király-sírokat fedezte föl (1851), majd Ofelben C. Warren fedezte föl Ezékiás csatornáját (s róla van elnevezve a jebúszi város lejárata a forráshoz). Jeruzsálemben aztán a következő években sokan kutattak: C. Clairmont-Ganneau, H. Guthe, F. J. Bliss és A. C. Dickie, M. Parker, R. Weill, R. A. S. Macalister, J. W. Crowfoot és G. M. Fitzgerald, a város archeológiai tisztázása azonban még mindig várat magára. A 19. szd. nagy ásatása volt Sir F. Petrie munkája Tell el-Hesziben (= Eglón?; 1890), ahol egy késői bronzkori település feltárásával fontos sztatigráfiai és kerámiai ismeretek jutottak napvilágra, s támpontul szolgáltak sokáig az archeológiai emlékek kiértékelésében. F. Petrie későbbi ásatásai is Tell el-cAddzsulban és Tell el-Farcaban (D), ahol főként a kerámiák kiértékelése játszott szerepet, mindmáig meghatározók az archeológia módszertanában. E. Sellin és C. Watzinger ásatásai Tell Balataban (Sikem), ill. G. Schuhmacher munkája Tell el-Muteszellimben (Megiddó) inkább ártottak, mint használtak, mert igen sok anyagot elpusztítottak. (Sikemet aztán G. E. Wright, Megiddót Y. Yadin ásta ki teljesen.) A legújabb módszerek kidolgozása W. F. Albright nevéhez fűződik (Tell Bet-Mirszim = Debír?), ill. K. Kenyon jerikói ásatásához (Tell esz-Szultan). (A módszerhez vö. lentebb). A mai archeológiai kutatás nem annyira látványos föltárásokat ígér (bár ebben sem lesz hiány a közeljövőben, ld. a gamlai és a bettiri ásatásokat), mint inkább arra irányul, hogy végre sikerüljön átfogó kultúrtörténeti és szociológiai képet alkotnia, a B-i exegézist segítendő.
A tárgyi emlékek fajtája sok lehet. A B-i archeológiának azonban az a problémája, hogy - tekintettel az elmúlt évezredek rendkívül felgyorsult eseményeire e területen, ill. az időtálló alapanyag hiányára - szinte alig van olyan dolog, ami sértetlenül megmaradt volna. Legtöbbnyire a puszta körvonalakat is rekonstruálni kell (szemben pl. a lényegében sértetlenül fennmaradt egyiptomi piramisokkal). Ez a tárgyi emlékek feltárása során igen nagy óvatosságra int, hiszen az ásatások tulajdonképpen megsemmisítik az eredeti helyzetet; ha valami feltárás közben elvész, megsemmisül, akkor félő, hogy semmilyen módon nem lehet többé rekonstruálni. a) Az emlékek közül legtöbbnyire a városokra szokás koncentrálni. Egy szentföldi város kiterjedése a B-i korban is különböző volt; állhatott néhány házból is, 10 ezer m2-nyi területen, de voltak kiterjedt nagyvárosok is (amelyeknek a területe több km2-t is kitehetett. Jó példa a két végletre: Dávid városa, ill. Hácór). A városok feltárásánál külön figyelmet érdemel a közlekedés szempontja, stratégiai szempontok, központi fontosságú a vízellátás és a termőföldháttér kérdése (az első két szempontra jó példa Sikem, ahol az É-D-i kereskedelmi utak mellé épült a város, háttal a Garizim és Ebál-hegy szűkületének, hogy a várost csak elölröl lehessen megtámadni. Jeruzsálemben kínosan érezhető a termőföld hiánya, míg a város létrejöttét a Gíhón-forrásnak köszönheti). A város épületállagából jól lehet következtetni a város történetére is, ezért az épületek anyaga, megformálása, feltételezhető használási módja mind fontos szempont. (Tircában pl. egy befejezetlen ház fölfedezése magyarázta az 1Kir 16,23.24-et). Néhol természeti jelenségek maradványai is fontos mozzanatok lehetnek (Qumránban pl. a földrengés repedéseinek, ill. a földcsuszamlás vonalainak a fölfedezése fontos szerepet játszott a település kormeghatározásában). b) Sírok fölfedezése mindig is központi jelentőségű volt az archeológiai munka során. Egyrészt a csontok vizsgálata által körülbelüli kormeghatározásra juthatunk, de ennél is fontosabb, hogy a sírhely formája, anyaga stb. nagyban hozzájárul annak a kornak a megértéséhez, amelyből származik. A sírba helyezett emléktárgyak sok mindent árulnak el a temetkezők túlvilági képzeteiről. Néhol egy-egy sírt (főleg ha sziklába vájt) többször is fölhasználtak, s a nyomokból több generáció életére következtetést vonhatunk le. Természetesen a sírok kiértékelése nem mindenhol problémamentes, ld. pl. az Ófelben fölfedezett királysírokat, amelyeknek még a rendeltetése is vitatott. c) A kerámiák kérdése talán a legfontosabb a B-i archeológiában. Egyrészt azért, mert viszonylag nagy számban maradtak ránk, így összefüggő kultúrtörténet alkotására alkalmasak. Másrészt a Palesztina területén sajnos természetesnek tekintendő pusztulásnak éppen a kerámiák tudtak ellenállni (hiszen viszonylag értéktelen cikkek voltak). A kerámia persze majdnem mindig sérült; de elegendő, ha a kerámiának csak egyetlen fontos, jellegzetes része megmarad (pl. a kerámia testéhez csatlakozó része a fülnek, egy edény csőre, az aljzat kiképzése, esetleg hiánya). A kerámiák anyaga, színe, esetleges festése, a rajta szereplő alakok témája és formája, az illető darab feltételezhető rendeltetése mind-mind fontos idői és helyi behatárolás céljából. (Legszebb példa erre F. Petrie ásatása a D-i Tell el-Farcaban, ahol sikerült fölfedezni egy olyan kerámia-műhelyt, amely föltételezhetőleg egyiptomi exportra termelt. A termékek érdekes keverékei a kánaáni és egyiptomi típusnak, s így bizonyítják Egyiptom és Palesztina kapcsolatát az Izráelt megelőző korban). Az ásatások során (éppen a töredékes jellegre való tekintettel) döntő jelentőségű lehet az a környezet, amelyben egy-egy használati tárgyat találtak, hiszen ez sokszor a használat módjára is felvilágosítással szolgál. A különböző irodalmi utalások pedig fontos támpontot nyújtanak a használati cikkek felismeréséhez.
A B-i archeológia töredékes jellegéből adódik továbbá, hogy az exegétáknak nem elég az ásatások végeredményére figyelni, hanem az egész folyamatot szem előtt kell tartaniuk: a végső kiértékelést ui. a módszerek kérdése mindig befolyásolja.
1. A módszerek egyike a felszínkutatás. Ez abban áll, hogy egy már azonosított területen összegyűjtik a felszínen maradt tárgyi emlékeket, s ezek kiértékelésével próbálnak következtetéseket levonni a régi település vonatkozásában. A felszínkutatás két alapelven nyugszik: egyrészt azzal számol, hogy az idők folyamán az elpusztult lakott terület feltöltődött, ez megőrzött sok mindent a pusztulástól. Másrészt pedig számol azzal, hogy ennek ellenére néhány tárgy a föld felszínére került. Ezzel már körül is írtuk a felszínkutatás határait: egyrészt teljes képet csak az adhat, ha fölfedjük a teljes lakott területet, másrészt pedig a diszlokált tárgyak kiértékelése is csak töredékes, hiszen eredeti összefüggésük már nem magyarázza őket. Ezért aztán szívesen alkalmazzák a felszínkutatást topográfiai meghatározáshoz, vagy egy ásatás előmunkálataihoz előzetes tájékozódásként, de nem önállóan. Tekintettel azonban arra, hogy a felszínkutatás eredményei legtöbbnyire cserépdarabok, esetleg kimagasló épületek romjainak körvonala, kormeghatározáshoz szívesen alkalmazott módszer (hiszen jelentősen olcsóbb, mint egy ásatás).
2. Az ásatás célja az, hogy a föld feltöltődését eltávolítva közelítse meg a régi kultúra emlékeit. A mai ásatási gyakorlatban ennek két fontos módszere van. a) A K. Kenyon nevével összeforrt ba(u)lk-layer-method. Ez a módszer (mint a név is mutatja: ba[u]lk = stég) kutatóárkok segítségével dolgozik. Előnye (de egyben hátránya is), hogy nem fedi fel a feltételezhető város egész területét, hanem a kutatóárkok eredményeinek alapján következtet az összefüggésre. Azon felül, hogy ez idő és pénz megtakarítását jelenti a kutató számára, fontos, hogy ezzel a módszerrel viszonylag keveset pusztítanak el a kiásandó városból (esetleges későbbi ásatásoknak is reményt hagyva), s a hosszankénti bevágásokkal jól felfedhetjük egy város szerkezeti összefüggéseit (pl. utakat). Nem kis előnye e módszernek, hogy a kutatóárok falánál (fentről lefelé haladva) keresztmetszetét láthatjuk több letűnt kultúra emlékeinek (ld. lejjebb a sztratigráfiát). Hátrányaként felróható e módszernek, hogy alkalmazásához igen alapos helyi előismeretek szükségesek, hiszen döntő kérdés, hogy hol helyezzük el a kutatóárkot. Szerencsés esetben ott húzunk árkot, ahol a város fontos pontjai találhatók; ellenkező esetben vakárkon dolgozunk hosszú ideig. Ezt a kettősséget mutatják a gézeri ásatások is: több kutatóárokkal szépen feltárták a város DNy-i részét (a városbejáratot, lejáratot a forráshoz stb.). Az ellenkező oldalon viszont több vakárok dísztelenkedik, s csak az áldozóhely (a híres tíz maccébá helye) volt a telitalálat. Utólag nézve a Ny-i oldalon csak ez volt a logikusan ásatásra predesztinált hely (az ókori városképnek megfelelően itt volt egyedül elvárható az »akropolisz«).
II. Manapság leggyakrabban (főleg izráeli ásatók) a locus-basket-method segítségével dolgoznak. E módszer teljesen fölfedi a betemetett települést, amelynek maradványait konzerválják, így a turizmus számára is hozzáférhető lesz (szép megoldását láthatjuk ennek éppen Qumránban). A módszert viszonylag könnyű leírni, ám annál nehezebb kivitelezni. Egy kvadrátot jelölnek ki (általában 4,5 x 4,5 m nagyságút), majd lassan kezdik eltávolítani a földréteget e négyzetből. Közben bármilyen objektum merül fel, pontos helyi leírással megjelölik (esetleg fényképet készítenek róla), s azután emelik ki. Ha a lelet osztja a locust (= azt a helyet, ami a kutató négyszögön belül van), úgy ezt tovább számozzák. Az épületekről pontos leírást adnak, s elhelyezik a locusokban. A kiemelt objektumokat az összetartozó kosarakban gyűjtik, majd kiértékelik. E módszer rendkívüli előnye, hogy ha pontosan és szakszerűen hajtották végre a munkát, s azt az ásatás naplójában pontosan regisztrálták is, akkor a későbbi kutató a naplóval kezében lépésről lépésre, a legkisebb részletekre nézve is rekonstruálni tudja a történteket. Ez pedig - tekintettel arra, hogy a kiásott objektumok lényegesen gyorsabban elpusztulnak, mint a föld alatt lévők (ld. pl. Bét-Seán romjait, Tell el-Huszn, amely ma már a felismerhetetlenségig tönkrement) - rendkívül fontos szempont. Az ily módon leírt, kellőképpen konzervált ásatási eredmények méltó állapotban, tudományos újraértékelésre alkalmasan hagyományozzák tovább a múlt emlékeit. Hátránya e módszernek egyedül az lehet, hogy rendkívül lassú és költséges eljárás.
3. Nem elhanyagolható az a mód sem, ahogyan egy-egy helyet kijelölnek az ásatásra. Itt persze sokszor szerepet játszik a véletlen (a qumráni ásatások tulajdonképpen véletlen következtében indultak el: egy arab pásztor elkóborolt állatait keresve bukkant rá az egyik üregre, s a benne rejlő tekercsekre). Sokszor azonban a helységnevekből vissza lehet következtetni az eredeti izráeli településre (így pl. Jezréel = Zarcin, arab falu - ma már nem létezik). Igen gyakran segítenek antik leírások is egy hely föltárásában (pl. a gamlai ásatásokhoz Josephus Flavius leírását lehetett fölhasználni; így volt ez Masszáda esetében is). Néhol pedig valamely tell (= romhalmaz) sajátos geográfiai helyzete, esetleg a hozzáfűzött elképzelések is a lakosság körében vezethet ásatáshoz (ld. pl. Jerikó = Tell esz-Szultan, vagy Aj = et-Tell esetében). Külön figyelmet érdemelnek a kereskedelmi utak melletti romhalmazok, mert azok is rejthetnek várost; ilyen volt Tell-cOreni is, amelyet W. F. Albright (tévesen) Gáttal azonosított; valójában Lákis egyik előretolt erődjével van dolgunk.
Az európai archeológiához képest újdonságot jelent a Szentföldön az a képződmény, amit tell-nek nevezünk. A szó jelentése romhalmaz; a szó teljes megértése viszont csak a palesztin településtörténet áttekintése által lehetséges. Az Ókor Termékeny Félholdjának a területén (szemben Egyiptommal) alig találunk építkezésre alkalmas köveket; igen gyakori a vályogból és kiégetett agyagtéglákból való építkezés. (Ld. pl. Tircát vagy Bét-Seánt, ahol alig találunk kőépületet.) Egy város elpusztítása után a romokat feltölti a föld - s az így előállt réteg sokkal alkalmasabb új város építésére, mint egy eredetileg lakatlan terület. Ehhez járul még az is, hogy nem volt könnyű letelepedésre alkalmas területet találni Palesztinában, s bizonyos adottságok alapján néhány hely predesztinálva volt városalapításra. Így pl. Jerikó, Sikem vagy Lákis mindig is lakott terület volt, ameddig vissza tudunk tekinteni (eltekintve persze a történelem okozta pusztításoktól). Ez azt jelenti, hogy az időrendben egymást követő városok megközelítőleg ugyanott helyezkedtek el, s így az a romhalmaz, amely a városokat elrejti, több generáció településeit hordozza magában. (Ez a »helységek állandósága« néven emlegetett jelenség.) A különböző rétegeket elrejtő domb neve a tell (tsz. tulul, atlal, tuleilat). Az ásatás során a legfontosabb feladatok egyike az, hogy ezeket a különböző városokat egymástól elkülönítsük. E feladatot végzi el a sztratigráfia. Míg Mezopotámiában a különböző rétegek egyszerűen (színbeli megkülönböztetés alapján is) elhatárolhatók egymástól, akárcsak egy fa évgyűrűi, addig Palesztina területén ugyanez nagyon nehéz, tekintettel az egyes sztrátumok töredékes voltára, gyakori elcsúszására, ill. az építőanyag különbözőségére. (A sztrátum archeológiai szakkifejezésként az egy időre, egy generációra szorítkozó élettér összességét jelenti.) Ha sikerült a sztrátumokat elkülöníteni egymástól, azután csak ezek időbeli behatárolása van már hátra, ami a település történetének nagy vonalait is fölvázolja. - A különböző sztrátumok datálásának egybevetésénél bizonyos sajátosságok alapján korokra osztható Palesztina története, ami az archeológia relatív kronológiája :
| Mezolithikum | kb. Kr. e. 8000-6000 |
| Neolithikum (kerámia nélkül) | kb. Kr. e. 6000-5000 |
| Neolithikum (kerámiával) | kb. Kr. e. 5000-4000 |
| Khalkolithikum | kb. Kr. e. 4000-3200 |
| Korai bronzkor I. | kb. Kr. e. 3200-2950 |
| III. | kb. Kr. e. 2650-2350 |
| Középső bronzkor I. | kb. Kr. e. 2150-1950 |
| Késő bronzkor I. | kb. Kr. e. 1550-1400 |
| Vaskor I. | kb. Kr. e. 1200-1000 |
| Késő vaskor, vagy perzsa kor (III) | Kr. e. 587-300 |
| Hellénista kor | Kr. e. 300-63 |
| Római kor | Kr. e. 63-Kr. u. 323 |
| Bizánci kor | Kr. u. 323-634 |
| Iszlám kor | Kr. u. 634-től napjainkig. |
A kronológia néhány fontos fordulópontról is beszámol Palesztina területén. Az első hirtelen változást a késő bronzkori pusztítások jelentették (IIa és IIb között). Kérdés, hogy e pusztítás-hullám az izráeliek megjelenésével függ-e össze, vagy a »tengeri népek« beáramlásával. (Klasszikus példa éppen Hácór esete. A várost a Kr. e. 13. szd.-ban elpusztították, ám nem »foglalták el«, nem telepítették be újra, csak jóval később. A pusztító ellenfél elvonult. A IIc a vaskorszakban hirtelen módon végződik, Jeruzsálem és a nagyobb városok pusztulásával. A többi kor (bár jellegzetességük nem tagadható) már nem ilyen hirtelen fordulat eredményeként állt be.
Az archeológia eredményeinek fontosságát a különbözó korok eltérően ítélik meg; csupán egy dolog nem fordul elő: a fontosság tagadása. Az ókori K ásatásainak eredményei, a hirtelen kitáguló horizont, főként pedig olyan szövegek felfedezése, amelyek vallástörténeti paraleljei valamely B-i szakasz, sokakat arra indított, hogy az ókori Izráel kultúráját lebecsüljék, s (főként) az asszír-babiloni kultúra függvényeként kezeljék. A pánbabilonisták ezen magatartása a szövegek alaposabb vizsgálatán bukott meg; mert igaz, hogy Izráel kis nép volt, igaz, hogy helyzete marginális a Termékeny Félhold legalsó részén, mégis számtalan sajátosságot tudott felmutatni. Mind az irodalomtörténet, mind az archeológia terén ma már erkölcsi ítéletek nélkül tudnak beszélni összefüggésekről (esetleg direkt függőségről) vagy ellentétekről. - A következő veszélyt viszont éppenséggel a B-i elbeszélések védelme jelentette a B-i archeológia számára. Tény, hogy a Szentföld archeológiai kutatásainak jó részét a B-i elbeszélések iránti érdeklődés vezette; ez az érdeklődés legitim, s valóban sok olyan adat került napvilágra, amelynek nagy az exegetikai értéke. Sajnálatos félreértések sem voltak persze ritkák, s ezek bizony inkább ártottak, mint használtak. Sok B-i archeológus pl. túlzottan is a B-ra koncentrált és minden olyan archeológiai eredményt elvetett, ami nem állt valamilyen módon kapcsolatban a B-val. Ez természetesen elhamarkodott döntés volt (hiszen egy ásatás befejezése előtt nem mindig lehet megmondani, hogy mely részletnek pontosan mi az értéke, akár csak a B-ra vonatkoztatva is). E szemlélet azonban abban is ártott a B-i archeológiának, hogy beszűkítette annak történeti horizontját. A B-i archeológia ui. nem korlátozható a B-i korra, vagy csupán a B-ban előforduló topográfiai adatokra! Ennél is gyakoribb félreértésre adott okot a sajnos mindmáig fölfedezhető »védelmezése« a B-i elbeszélések »hitelességének«. E megközelítési mód hosszú időkre azt a megengedhetetlen módszert eredményezte, hogy sokan az archeológia eredményei között válogatva ezeknek mozaikjából olyan történeti képet raktak össze, amely nem felelt meg az archeológia alkotta teljes képnek. (Ilyen volt pl. J. Garstang helytelen datálási kísérlete Jerikóban; ennek hátterében az a nem is titkolt szándék állt, hogy ezáltal támpontot nyerjen abszolút kronológia fölállításához.) Sok archeológiai adat helytelen magyarázattal került be az exegetika vérkeringésébe, de az is előfordult, hogy valamilyen adat helytelenül idézve terjedt el. A B-i elbeszélést pedig éppenséggel nem magyarázzák ily módon, hiszen ez a módszer harmonizál az archeológiai eredmények és a B-i elbeszélések között, sőt még ha tényleg »igazolja is az archeológia a B-t«, akkor is alapjában véve tévesztjük szem elől a B tulajdonképpeni szándékát: a hitre indítást, a kérügmatikus üzenetet száraz információvá degradáljuk. Általában az mondható el az ilyen kísérletekről, hogy túlságosan optimisták, sőt türelmetlenek is ezeknek szerzői (akik nem ritkán fundamentalista körökből kerülnek ki), s túl hamar, túl közvetlenül kívánják látni az archeológiai eredmények hasznát az írásmagyarázatban, legtöbbnyire módszertani reflexió nélkül.
A modern B-tudományban gyakran használt kifejezés az »internal« és »external evidence« dichotómiája. Ez az amerikai tudósok által bevezetett kettősség arról vall, hogy némely tudós a B belső bizonyságát kutatja (irodalomkritika, hagyománykritika stb. segítségével), míg mások a »külső bizonyságok« kiértékelésével (elsősorban az archeológia eredményeiről van itt szó) kívánják megvilágítani a B-i szövegeket. A két irányzat természetesen egyetért abban, hogy az archeológiának itt hermeneutikai szerep jut; csupán abban térnek el egymástól, hogy máshová helyezik a hangsúlyt. A tudományos kiértékelésben azonban ez a hangsúlyeltolódás is lényeges különbségekhez vezetett: az amerikai tudósok sokkal több kapcsolatot kívántak bizonyítva látni, mint pl. a német teológiai kutatás az archeológia és az exegézis között. Azt azonban mindenkinek el kellett fogadnia, hogy a B-i kor történetének feltáráshoz még mindig legfontosabb forrásunk maga a B.
Az »internal« és »external evidence« kettősségét ma már leginkább elhagyják, hiszen természetes egységet bont meg: a B maga is korának éppúgy irata, mint bármely más szöveg. Szívesebben hivatkoznak egy olyan különbségtételre, amely módszertani különbözőségből fakad: a beszédes és néma bizonyságok kettősségére. Nem lehet vitás, hogy más módszerek kellenek egy szöveg magyarázatához, mint cserepek, csontok és elpusztult városok feltárásához, s azok eredményeinek a kiértékeléséhez. Az is bizonyos, hogy egy ilyen különbségtétel során a B és az archeológia által felfedezett irodalmi emlékek azonos kategóriába kerülnek (lévén hogy azonos módszerekkel kell őket feldolgozni). Így a gyanúját is elkerülhetjük a »humán« és »reál« tudomány szkizofréniájának, s a B-i exegézis vonatkozásában pedig elmondhatjuk, hogy a B-i üzenetnek teret engedtünk arra, hogy valódi tartalmával, ne pedig az általunk neki tulajdonított speciális helyzet előnyével hasson. A B-i archeológia itt önállósul a »segédtudomány« alárendeltségéből; célja az lesz, hogy minél tágabb korban, minél szélesebb körben, minél részletesebben, s lehetőség szerint történeti fejlődésében abrázolva adjon általános leírást Palesztina életéről mind gazdasági-társadalmi, mind szociológiai és etnográfiai szempontból. A B megértése ui. csak ilyen háttér alapján lehetséges. Ha ezt elérjük, akkor talán lehetővé válik az is, hogy Izráel átfogó történetét megírjuk, s ne álljunk meg a politikai események történeténél!
KaI
