Baal I.
Baal I. Kánaánban tisztelt pogány isten, amelynek kultusza a bírák és a királyok korában komolyan veszélyeztette Izráel hitét, a Jahve-vallást.
A Baal névnek van közfőnévi jelentése is, azt jelenti, hogy: úr, tulajdonos. Szókapcsolatokban előfordul mint a ház ura (Bír 19,22), egy ökör vagy szamár gazdája (2Móz 21,28; Ézs 1,3), sőt mint férj, egy asszonynak az ura (2Sám 11,20). Többes számban használták e szót egy város polgáraira (Bír 9,2kk).
Baal istent egyes városok urának, védő istenének is tartották, innen származnak az olyan nevek, mint Baal-Gád, Baal-Meón, Baal-Támár stb. Kánaán őslakóinak meggyőződése szerint országuk Baal tulajdona volt. A honfoglaló izráelitáknak ki kellett volna irtaniuk az őslakókat, de legalábbis őrizkedniük kellett volna a velük való összekeveredéstől (5Móz 7,1kk). Indokolt volt az aggodalom, hogy a vallási keveredésből majd az a kérdés fog következni, hogy kinek az országa Kánaán, és kit illet meg a tulajdonosnak kijáró istentisztelet: Jahvét vagy Baalt?
Baal tisztelete egyébként nemcsak Kánaánra korlátozódott. Otthonos volt az északabbra fekvő föníciai és szír városállamokban is. Sőt éppen a Földközi-tenger melletti városnak, az ókori Ugaritnak (a hely mai neve: Rasz-Samra) a romjai közül előkerült írott emlékekből ismertük meg a Baal-mítoszokat s azt, hogy milyen képzetek fűződtek ez istenalakhoz. Ő akar lenni az úr a többi isten fölött, palotát építtet magának az Ugarittól nem messze levő Cáfón-hegyen, a »föníciai Olümposzon«. Feleségével, Anáttal való együttélése (melyből hetven gyermek származik) a föld megtermékenyülésének a szimbóluma. A vihar és a zivatar istene, aki »a felhőkön nyargal«, kezével mennyköveket hajigál, ezek a fegyverei. Vannak ellenfelei is, különösen Mót, a halál, az alvilág istene. Ez egyszer párviadalban legyőzi Baalt, és magával viszi az alvilágba. Ezzel egyidejűleg azonban - a gyilkos nyári hőségben és szárazságban - a természet, a növényzet elhal. Anát istennő közbelépése szabadítja ki alvilági fogságából; azután újra megjönnek a termékenyítő esők, kizöldül, újra termővé válik a föld. Az ókori K vallásaiban szinte mindenütt megtalálható e mítosznak valamilyen változata, amely a természet időszakos elhalását, majd újbóli kivirulását párhuzamba vonja a termékenységet adó isten halálával és újjáéledésével. Baal tiszteletéhez hozzátartoztak az áldozati ünnepek, összekapcsolva zajos lakomákkal, italozással, sőt az ún. kultuszi paráznasággal, mely utóbbi a termékenység mágikus kifejezője, felidézője volt. Nem csoda, ha Izráel prófétái haragosan tiltakoztak, ha Izráel behódolt ezeknek a kultuszi szokásoknak, sőt egyáltalán annak a gondolatnak, mintha az emberek Baaltól kapnák a föld javait, a kenyeret, mustot, lent, olajat (vö. Hós 2,7kk). Szép hasonlat szerint Jahvénak és Izráelnek a kapcsolata olyan, mint a házasság; a Baal tiszteletét ezzel szemben házasságtörésnek, paráznaságnak minősítették a próféták (Jer 3,6kk; Hós 1,2; 3,1).
Ha a B időrendi ábrázolását nézzük, Izráel népénél már a honfoglalás előtt bekövetkezett a konfliktus Jahve és Baal tisztelete tekintetében. Miután Bálám prófétának nem sikerült megátkoznia Izráelt (4Móz 22-24), más módon próbálták megrontani az izráelitákat ellenségeik: hívogatták őket Baal-Peór pogány istentiszteletére, és együtt áldoztak, mulatoztak, paráználkodtak (4Móz 25). A Bírák könyve rendszeresen emlegeti a Baal-kultusz veszedelmét (Bír 2,13 stb.). Gedeon azzal kezdi nagy harcát, hogy szülővárosában lerombolja a Baal oltárát (Bír 6,25-28). Fiának, Abimeleknek rövid kiskirályságával kapcsolatban említve van Baal-Berít (= a szövetség ura), akinek temploma is volt Sikemben (Bír 9,4). Szerte az országban sokfelé voltak ún. áldozóhalmok, amelyeken - minthogy Izráel jobbára a kánaánitáktól vette át őket - gyakran ott állt egy Baalnak szentelt oltár, mellette pedig Baal feleségének, a B megnevezése szerint Aséra napistennőnek a tiszteletére ültetett örökzöld lombú fa (1Kir 14,23), esetleg bálványszobor is. Hogy mennyire elterjedt lehetett a Baal-hit, mutatja az, hogy számos bibliai személynévben benne van a baal névelem, pl. Saul leszármazottai között Isbaal, Meribbaal.
A Baal-kultusz térhódítása akkor lett a legveszedelmesebb Izráelre nézve, amikor Aháb király a föníciai királylányt, Jezábelt vette feleségül; ennek a kedvéért Samáriában Baal-templomot építtetett, Asérának szobrot állíttatott (1Kir 16,31kk). Jezábel százával hozta az országba a Baal papjait és prófétáit, és valóságos »Baal-missziót« folytatott Izráelben, a Jahve-prófétákat viszont üldözte. Illés próféta vette fel a harcot a fenyegető veszéllyel szemben. Évekig tartó szárazságot jövendölt, hogy bebizonyítsa: nem Baal adja az esőt és a termést.
Majd a Karmel-hegyi próbatételnél világossá tette, hogy Baalhoz hiába imádkoznak, nem válaszol, nem is tesz semmit, mert egyszerűen nincs (1Kir 18,20-40). Akkor a Baal-prófétákat halomra ölték, majd később Jéhú forradalma idején Jezábelt és az egész királyi családot kiirtották (2Kir 9-10). A Baal-kultuszt azonban nem sikerült felszámolni véglegesen sem Izráelben, sem Júdában. A próféták közül különösen Hóseás és Jeremiás panaszolta fel Izráel népének azt a bűnét, hogy Jahvét elhagyták és a Baalhoz pártoltak (Jer 9,13; Hós 2,10kk). Jósiás király nagy kultuszi reformja tisztította meg végül is a jeruzsálemi templomot a Baal tiszteletére készült kultuszi tárgyaktól (2Kir 23,4kk), sőt országszerte felszámolta az áldozóhalmokon folyó istentiszteleteket (ld. KULTUSZCENTRALIZÁCIÓ). A babiloni fogsággal végképp megszűnt a Baal-vallás fenyegető hatása. A fogságban élő nép mély megrendüléssel fordult az egyetlen megtartó erő, a Jahve-hit felé. A fogságból hazatért júdai nép pedig különösen Ezsdrás szigorú törvényei után nem engedett többé teret semmilyen idegen vallási hatásnak, elzárkóztak még a keverék-vallásosságú samaritánusoktól is.
A B gyakran használja a Baal nevet többes számban: Baalok (és Asérák). Egy időben úgy magyarázták ezt, hogy talán különféle helyi istenségek voltak ezek a »Baalok«. Valójában azonban egy személyes isten volt, amit az ugariti mítoszok megismerése óta biztosan tudunk; a többes szám csak összegező jellegű.
TK
