Erkölcs
Erkölcs Egy adott társadalmi forma keretei között, adott korszakban általánosan jónak, helyesnek tekintett szokások, magatartási és cselekvési formák összessége. Az erkölcs az életfolytatás minden területén érvényesülő fogalom. Az erkölcsi normákat részint rögzített, írásban vagy szóban expressis verbis megfogalmazott szabályok, részint a szokásjog határozza meg. Az erkölcsös magatartás megvalósulásában van ugyan szerepe a törvényjellegű előírások hatalmi kényszerítő erejének, az elsődleges mégis a közfelfogás befolyása, ill. a helyesnek ítélt cselekvési módok önkéntes vállalása. Az erkölcsi szabályok betartásának célja általánosságban abban fogalmazható meg, hogy az az adott társadalmi együttélés harmóniájának, egyetemes, jó közérzetének biztosítása. Bár egy adott erkölcsi rend általában a kizárólagosság igényével lép fel, a fentiekből következően nyilvánvaló, hogy az erkölcs relatív fogalom, és mindenkor az adott történelmi korszak és a konkrét társadalmi viszonyok függvénye. Ebből következően csakis történelmi-történeti folyamatában ragadható meg. A B maga sem tartalmaz körülhatárolt, minden részletében meghatározott, összefüggő erkölcsi tanrendszert, hanem belőle az erkölcsi felfogásnak egy történetileg alakuló és változó folyamata olvasható ki. Megkísérelhető e folyamat fő vonulatainak és irányainak felmutatása.
I. Erkölcs az ÓSZ-ben
Izráel történetének kezdeti korszakában az erkölcsi magatartásformákat alapvetően a régi eredetű szokások, a környezet által is meghatározott felfogás alakította, amennyiben azokat törvényi előírások nem befolyásolták, ill. változtatták meg. Ahol az erkölcsösség követelménye egyértelmű és nyilvánvaló, ott ilyen törvényi szabályozásra nem volt szükség. Az izraelita a jók és igazak útján igyekszik járni (Péld 2,20; 3,33; Ézs 1,7; 5,20; Ám 5,14; - vö. Préd 7,20; Mik 3,2). Bizonyos dolgokat viszont kerülni igyekszik, mert azok ellenkeznek az izráeli szokásokkal (1Móz 29,6kk; 34,7; 2Sám 13,12). Az izráeli erkölcs igazodik »az egész föld szokásaihoz« (1Móz 19,31; 20,9). Hosszú ideig érvényesül a nomád életforma általános erkölcsisége, amire példa a vendégbarátság (1Móz l8,1kk; Jób 31,32), ill. a vendég védelemben részesítése (1Móz 19,8; Bír 19,24), másfelől a VÉRBOSSZÚ (1Móz 4,23k; 2Sám 3,27kk). Palesztina földjén azután ezt továbbalakította a letelepült földművelő életforma sajátos erkölcsisége, amelyre hatással volt az ott élő kánaániták szokásrendszere. Ebben a vonatkozásban nagy szerepet játszik a tulajdon és annak védelme (5Móz 19,14; 25,13kk; Ézs 5,8; Mik 2,1k; Ám 8,4kk; Jer 9,22). Az izráeli erkölcsi felfogást alapvetően azonban mégis a Jahvéhoz való viszony, tehát az ő rendelkezései határozzák meg. Erkölcsösnek csak az minősülhet, ami az ő akaratával nem ellenkezik, őt nem sérti. (5Móz 6,24; 1Sám 12,20; Zsolt 1,2; 147,11; Péld 1,7; 11,20; Ez 18,9). Az erkölcsi normák megvalósulásának színtere a jogi értelemben vett és a kultikus közösség (vö. ">GYÜLEKEZET; 3Móz 8,4; 9,5; 4Móz 15,24k; 19,20; 5Móz 4,10; 31,28; Józs 8,35; 9,15; 22,16; Ezsd 10,1; Neh 8,2; Zsolt 35,18). Az erkölcsi norma: a másik ember érdekeinek tiszteletben tartása (2Móz 21,2; 22,21; 3Móz 25-39; 5Móz 19,8k; 24,12k; 15,4kk; Péld 14,31; 16,29; 19 17; 22,9; Ézs 1,17; 59,8) és a kultikus szabályok betartása, az istenfélelem (1Móz 17,1; 2Móz 20,5; 3Móz 19,25; 25,21; 26,4; 18,5; 5Móz 4,10; 5,29; 8,6; 1Sám 12,20; Zsolt 11). Mindemellett az általánosan elfogadott ókori K-i erkölcsi normák érvényesülése is megfigyelhető, így pl. a többnejűség (1Móz 25,1kk; 29,21kk; 1Sám 1,2; 1Krón 14,3kk: - vö. HÁZASSÁG) és a rabszolgaság gyakorlata (2Móz 2l,1kk; 5Móz 15,12; Jób 3,19). Döntő szempont, hogy az erkölcsi kötelezettség elsősorban nacionális meghatározottságú, tehát Izráelen belül érvényes.
Ez az erkölcsi rend a királyok korától kezdve a bekövetkező politikai és gazdasági átalakulások hatására változáson ment keresztül. A pénzgazdálkodás kialakulása, valamint a városias jellegű szociális rend erősödése hatott elsősorban ebben az irányban. A pénzvagyon kevesek kezében akkumulálódik, a gyökértelenné váló földművesréteg bérmunkára kényszerül, és mindez negatív következményekkel jár az általános erkölcsi magatartásra nézve. Az a felismerés, hogy a régi erkölcsi ideálok és a jelen állapota között egyre növekvő ellentét alakul ki, cinikus szemléletmódot és a vele járó magatartásformákat vonja maga után (Zsolt 14,1kk; Ézs 29,15; Zof 1,12), ill. mélyíti az általános életfelfogásban a szkepszist. Ezt a szkeptikus szemléletmódot a Préd úgyszólván a maga egészében visszatükrözi. Mindez kiváltja a próféták részéről az erkölcsök romlását ostorozó mondanivalót. Fellépnek a mások rovására megnyilvánuló fényűzés (Ézs 3,16kk; 5,11kk; Jer 5,28; Ám 4,1kk; Mik 2,1kk), a gazdasági anomáliák (Ám 8,4kk; Mik 6,12) és az igazságszolgáltatás bűnei ellen (Ézs 5,23; 29,20kk; Jer 9,1k; Ám 5,7kk). Mindez nemcsak a szociális rendet sérti, hanem a kultusz tisztaságát is rombolja (Ézs 29,13k; 65,7; Jer 3,17; Mal 1,6kk; 2,13; Ám 4,4k; 5,21k; Hós 4,7kk; 8,13), és együtt jár a politikai jellegű engedetlenséggel (Ez 16,1kk; 23,1kk). Mindezek a prófétai ítéletmondások hangsúlyozzák azt a tényt, hogy a régi erkölcsi normák ismertek Izráel előtt, tehát áthágásuk nem tudatlanság következménye. Ugyanakkor, noha nem lépnek fel a régi erkölcsi normákhoz viszonyítva új igényekkel, a próféták üzenetében jelentős fordulat ismerhető fel. Egyfelől hangsúlyossá teszik, hogy a Jahve erkölcsi igényei nemcsak Izráelre, hanem a többi népre is vonatkoznak, s azokat ő e normák szerint ítéli (Ézs 2,2; 25,6; Mik 4,1). Másrészt bizonyos erkölcsi alapkövetelményeknek nyomatékos hangsúlyt adnak, azokat középpontba állítva, és így kijelölve az erkölcsös magatartás súlypontjait (Ézs 1,17; 58,7; Ez 18,7; Mik 6,8). Mindez végül is az erkölcsi követelmények összefoglalásának arra a fokára vezet, amely szerint Izráelben, mint Isten választott népének a körében, alapkövetelmény a felebarát iránti, teljes szívből és teljes lélekből fakadó szeretet, amely a saját nemzetbelire és a jövevényre egyaránt érvényes (3Móz 19,18.34).
Az ÓSZ-nek az erkölccsel kapcsolatos felfogásáról összefoglalóan az állapítható meg, hogy noha azt a változó korok és követelmények alakították, az erkölcsi normák meghatározásának alapmotívuma mégsem a (többségi) emberi felfogás, hanem a HIThez kötődően Isten akarata. Nem egy absztrakt értelemben vett »jó«, hanem Isten akaratának keresése az erkölcs kiinduló pontja (1Kir 11,11; Zsolt 40,9; 51,6; Jer 1,9; Péld 1,7; Ám 5,4kk).
II. Erkölcs az ÚSZ-ben
1. Jézus erkölcsi tanítása nemcsak azért döntő jelentőségű az őskeresztyén etika megértésének folyamatában, mert időrendben az első, hanem azért is, mert felfogása és kijelentése minden további ÚSZ-i etikai tanítás tárgyi és történeti alapját képezi. Jézus erkölcsi tanítása a legszorosabban kapcsolódik az Isten országa eljövetelével kapcsolatos igehirdetéshez (Mk 1,15; Mt 4,17 par; 12,28 par; Mk 9,1). Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy Jézus egészen direkt módon köti az Isten országába való bejutást bizonyos feltételek teljesítéséhez (Mk 9,47 par; 10,15 par; Mt 5,17kk). Ennek megfelelően a MEGTÉRÉS alapfeltétele az UTOLSÓ ÍTÉLET alkalmával a kedvező elbírálásnak és az Isten országába való bejutásnak (Mt 3,2 par; 12,41; Lk 3,8; 13,3kk; 16,30). Jézus gyakran beszél arról a jutalomról, amelyet az emberi cselekvés és magatartás maga után von (Mk 8,35; Mt 5,46; 6,4). Nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben mennyei jutalomról van szó (Mt 5,12; 6,20) és Jézus kifejezetten óv attól, hogy az ember földi sorsát mint Isten büntetését vagy jutalmazását értelmezzük (Lk 13,1kk). A jutalomnak eszkhatológikus karaktere van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Jézus nem a jutalom elnyerésének tudatos szándékából fakadó, önigazoló, önmegváltó szándékú magatartást értékeli magasra (Mt 6,2), hanem éppen ellenkezőleg: a jézusi igények szinte öntudatlan betöltése vezet a kedvező ítélethez (Mt 6,3; 25,31kk par). Jézus azért utasít el minden emberi igényt és követelést az isteni jutalomra és elismerésre nézve, mert szerinte az ember Isten feltétel nélküli szolgálatára van kötelezve (Lk 17,7kk), Isten viszont teljesen szuverén a jutalmazás kérdésében, és semmiféle jogi értelemben vett összefüggés nincs az emberi teljesítmény és az isteni jutalmazás között (Mt 20,1kk). A hűséges szolgálat legfeljebb a jutalom reményét biztosíthatja (Mt 25.14kk). Jézusnak ezt az eszkhatológikus meghatározottságú erkölcsszemléletét semmiképpen nem relativizálja, érvényességét nem kisebbíti, hanem éppen ellenkezőleg: kiegészíti és erősíti az, hogy erkölcsi követelményeit más szempontok is megalapozzák. Így Isten cselekvési módjának követése (Lk 6,36), Isten szentségének tisztelete (Mt 5,34k), magának Jézusnak az autoritása (Mt 10,33). Vagyis Jézus eszkhatológikus szemlélete erkölcsi tanításának bár legfontosabb, de korántsem egyetlen motívuma.
Jézus erkölcsi követelményeivel kapcsolatban a legnagyobb problémát azok konkrét tartalma jelenti, amint az mindenekelőtt a HEGYI BESZÉDben szemlélhető. Az abban megfogalmazott követelmények szorosan kapcsolódnak az ÓSZ-hez, és így a zsidó TÖRVÉNYhez, másrészt azonban radikalizmusukkal a teljesíthetőség kérdését vetik fel. Ezen a ponton egy másik probléma is adódik. Nem lehet kétség afelől, hogy Jézus a maga erkölcsi követelményeit illetően sok tekintetben az ÓSZ-i parancsolatokat és a velük kapcsolatos korabeli értelmezést igenlően fogadja el (Mt 5,21kk), hogy a TÍZPARANCSOLATot Isten akaratának összefoglalásaként tekinti (Mk 10,17kk), és hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet ÓSZ-i követelményét a legfőbb etikai normának tartja (Mk 12,28-31). Ugyanakkor nyilvánvaló részéről az ÓSZ-i követelmények átlépése is. A SZOMBATra vonatkozó előírásokat tudatosan figyelmen kívül hagyja (Mk 2,23kk; Mt 12,9kk par). Feloldhatónak tartja az áldozati ajándékra vonatkozó fogadalmat a szülő iránti kötelezettség javára (Mk 7,11). Kifejezetten ellenzi a feleség elbocsátását, amit az ÓSZ megenged (Mk 10,1kk), és deklarálja, hogy semmiféle étel nem teszi tisztátalanná az embert (Mk 7,15 par). Jézus ezekkel a sajátos és a törvény hagyományait kiiktató kijelentéseivel kapcsolatban semmiféle külső érvre nem hivatkozik, azokat kizárólag a saját autoritására alapozza. Bár Jézusnak ez a radikális törvényértelmezése egyes részleteiben helyenként találkozik egyes zsidó tanítók gondolataival, és általánosan elismert emberi ideálokkal, a maga egészében párhuzam nélküli. Jézus etikai radikalizmusának végső értelme az, hogy az ember nem egy formális autoritással, kazuisztikus törvényrendszerrel szembesül, amelynek határait és érvényességi fokát vitathatja, hanem magával az élő Istennel, akinek akaratát Jézus teljesen és teljhatalommal jelenti ki (Lk 15,1kk). Ilyenformán megállapítható, hogy míg az erkölcs általában relatív fogalom, Jézus egy abszolut értékű és érvényű etikát hirdet. Jézus a maga erkölcsi követelmény-rendszerével nem csak a jövendő Isten országára tekint, hanem azt a jelenben megvalósuló történésként teljesíti be. Ez történik, amikor a szegényekhez, elnyomottakhoz és a megvetettekhez fordul, ilyeneket tanítványául hív el, amikor betegeken és elesetteken segít (Mk 2,1kk; 2,14; Mt 5,3kk; 12,28; 11,25kk; Lk 8,2). Ilyenformán lesz immár nem csupán Isten törvénye, hanem cselekvése is az emberi magatartás mércéjévé (Mt 18,23kk; Lk 7,47), a megtérés pedig olyan lehetőséggé, amelyet maga Isten munkál az ember életében (Mk 10,26k).
2. Kevés ismeretünk van arra vonatkozóan, hogy Jézus erkölcsi követelményei hogyan érvényesültek az ősgyülekezet életfolytatásában. Feltételezhetjük azonban, hogy azokat továbbadták, rendszerezték és a gyülekezet konkrét életviszonyaihoz alkalmazták. A tulajdonnal kapcsolatos beszámolók alapján (ApCsel 2,44kk; 4,32kk) nem lehet egyértelműen eldönteni: vajon a vagyontalanságot tekintették-e ideálisnak, vagy akceptálták a személyi tulajdon valamilyen mértékét. Két dolog látszik bizonyosnak: egyfelől a zsidó törvények érvényben maradtak, s azok jézusi kritikája az első időkben nem folytatódott. Majd a pogánymisszió veti fel az érvényesség kérdését, s ennek kapcsán alakulnak ki a különböző, egymástól eltérő nézetek. Másfelől az a tény, hogy az ősgyülekezet magát mint a végidők gyülekezetét értelmezte, arra a törekvésre vezetett, hogy a gyülekezet erkölcsi tisztaságát mindenképpen megőrizzék - erre vall egyebek közt Anániás és Szafira esete is (ApCsel 5,1kk).
3. A pogánykeresztyén gyülekezetek erkölcsi viszonyairól, a velük szemben támasztott igényekről és a jézusi normák pogánykeresztyén folytatódásáról Pál leveleiben találunk először konkrét adatokat. Pál maga is úgy alapozza meg erkölcsi mondanivalóját, hogy Isten eszkhatológikus üdvcselekvésére utal (Gal 4,4kk) és a hamarosan beteljesedő végváradalmakról tanít (1Kor 7,29; 2Kor 4,14; vö. PARÚZIA). A keresztyének konkrét helyzetét a Gonosz korszakának és a bekövetkezett üdvidőszaknak az egyidejűsége határozza meg (Róm 8,1k; 2Kor 6,2; Róm 8,24; Gal 1,4; 5,5; Kol 1,13). A keresztyének már részesültek az eljövendő üdvjavakban (Róm 8,15; 1Kor 15,23kk; 2Kor 5,20k; Kol 2,12), szabadok a bűntől és Isten (rab)szolgáivá lettek (Róm 6,2.22). Mindez azonban nem jelenti azt, mintha Pál a keresztyéneket a bűn alól menteseknek tartaná, erre vall az általa gyakran használt imperativusi forma erkölcsi kérdésekben (pl. Róm 6,12; Gal 5,25). Az indicativusnak és az imperativusnak ez az egymásmellettisége megfelel a kettős korszakban való élethelyzetnek, és azt juttatja kifejezésre, hogy az új helyzetben való élet hitbeli valóság, amelyben az embernek hit által van képessége Isten akaratát cselekedni (Róm 14,23).
Ebből az alapállásból adja Pál konkrét erkölcsi tanításait. Pál e vonatkozásban nemcsak súlyos gyülekezeti problémákkal találja magát szembe (1Kor 5,1kk; 6,8; 2Thessz 3,11kk), hanem az életfolytatás alapkérdéseiben való teljes bizonytalansággal is. Pál számára a kérdések megválaszolásában nem az ÓSZ a norma, a keresztyének nem lévén többé a törvény hatálya alatt (Róm 10,4; Gal 5,18). A legfőbb norma maga Jézus Krisztus, bár a rá történő közvetlen utalás meglehetősen ritka (1Kor 7,10; 9,14), ugyanígy a jézusi szavak közvetlen idézése is (pl. Róm 12,14kk; 13,9). A konkrét erkölcsi követelményeket a KRISZTUS TESTÉhez való odatartozás határozza meg. A bűnös, erkölcstelen magatartás ennek egységét és létét veszélyezteti (1Kor 6,15; 1,13), és fordítva: az e közösséghez tartozás alapozza meg az egyén és közösség bűntől való szabadságát (2Kor 11,2kk; Gal 5,24kk). Emellett még többféle, az erkölcsi magatartást meghatározó alapmotívumot mutat fel Pál. Ilyenek: Isten akarata, (1Thessz 4,3); Isten dicsősége (1Kor 10,31); Jézus, mint példakép (Róm 15,7); engedelmességre kötelezettség az Úrral szemben (Kol 4,1), ő maga, mint követendő példakép (Fil 4,9); a keresztyén hagyományok (1Kor 11,2.16); az általánosan helyesnek tartott gyakorlat (Fil 4,8; Filem 8); a gyülekezet megítélése a kívülállók részéről (1Thessz 4,12); a misszió szempontjai (1Kor 14,24k). Mindenekelőtt azonban a végidők közelségére és az ítéletre, ill. az elnyerendő jutalomra hivatkozik (Róm 14,10; Gal 6,7; 1Kor 7,29; Róm 13,11kk). Pál a végidők közelségére tekintettel nem tartja célnak új szociális, erkölcsi rend kialakítását, ugyanakkor szükségesnek tartja a meglévő erkölcsi kereteken belül a krisztusi normák érvényesülését. Ez határozza meg a HÁZASSÁGgal kapcsolatos felfogását. A házasságot nem tartja elvetendőnek, a házasságon kívüliséget nem tartja magasabbrendűnek, sőt a vegyesházasságot missziói lehetőségnek is tekinti, de a nőtlenségnek is szabad utat enged, mégpedig nem aszketikus megfontolásokból, hanem éppen a végidők közelségére tekintettel. A tényleges magatartást a konkrét szituáció kell hogy meghatározza (1Kor 7,1k; 7,27k; Kol 3,18; Ef 5,22k; 1Thessz 4,3k). Hasonlóan tekint az ÁLLAMra, amelyet a letűnő világkorszakkal elmúlónak, de addig szükségesnek ítél, s a vele szembeni kötelezettségeket ebből a szempontból tartja teljesítendőnek (Róm 13,1kk; vö. 1Kor 6,1kk). Ez az eszkhatológikus szemléletmód az oka, hogy a szociális viszonyokban, így a rabszolgaság vagy a MUNKA kérdéseiben sem a változtatás, hanem a krisztusi normák adott viszonyok közötti érvényesítése Pál szempontja (1Thessz 4,10kk; 2Thessz 3,10; Gal 5,19kk; Kol 3,18kk; Filem 1kk).
Hasonló alapszemlélet érvényesül az ÚSZ többi irataiban is. A jánosi iratok tanítása szerint a keresztyének konkrét magatartásformáit Isten Krisztusban való cselekvése határozza meg (Jn 13,34; 7,17; 15,14). A keresztyéneknek meg kell szabadulniuk a bűntől - s erre lehetőségük is nyílt Krisztusban (1Jn 1,8-2,2; 3,9). Az eszkhatológikus élet jelenvalósága ellenére még érvényesülnek a jelen világkorszak erői (Jn 5,24; 1Jn 3,2) ezért ellenük küzdeni kell. A legfőbb erkölcsi norma a SZERETET (Jn 13,34k; 1Jn 2,7; 4,19kk). 1Pt buzdít a testvéri szeretetre, a szenvedésre való készségre, a bizonyságtételre, mindezt Krisztus szeretetére alapozva, és ezt a közeli végre tekintettel teszi (1Pt 1,17kk; 2,24kk; 4,12k; 3,15kk; 4,7).
SzCs
