Esszénusok
Esszénusok
1. Történeti források az esszénusokról
Az esszénusok a szadduceusok és a farizeusok mellett az intertestamentális kor zsidóságának harmadik legjelentősebb vallási csoportját alkották, a Kr. e. 2. szd. közepétől az első zsidó háborúig terjedő korszakban (Kr. u. 68.). Régebben Alexandriai Filónnak, az idősebb Pliniusnak, de főként Josephus Flaviusnak a műveiből voltak ismertek. Újabban a 2. világháború utáni években a Holt-tengernél talált ún. qumráni szövegekben felismerték az esszénus könyvtár maradványait és köztük azokat az iratokat, amelyekben önmagukról, eredetükről, életmódjukról és gondolatvilágukról, teológiájukról vallanak. Ezek a források kölcsönösen kiegészítik egymást. Filón, Plinius és Josephus írásai segítenek a vallási csoport történetét, saját írásaik pedig létrejöttük és törekvéseik belső indítékait feltárni.
1.1. Alexandriai Filón a Quod omnis probus liber sit (tudományos jelzete: Probus) traktátusában és egy későbbi apologetikus könyvében (jelzete: Apol), amelyet a zsidók érdekében írt, úgy ábrázolja az esszénusokat, mint a valóban szabad emberi egzisztencia példaképeit. Filón ábrázolásában az esszénus kegyességet a platóni és sztoikus morál színezi. Filón szerint az esszénusok földművelő, kézműves emberekként laktak Palesztina falvaiban. Josephus szerint minden városban megtalálhatók voltak. Számukat mindketten kb. 4000 főre teszik. Plinius lakóhelyükül a pálmák városától, Engeditől azt a D-re eső területet jelöli meg, amely a Holt-tenger partján terül el. Ezt az adatot igazolja a Khirbet Qumran kolostor romjainak feltárása, amelynek a rekonstruálható berendezései beleillenek az esszénusokról alkotott ókori képbe. Valóban itt lehetett a vallási csoport központja, amelynek tagjai többségükben Palesztinában szétszórva éltek.
Az esszénusok történetének Josephus által felrajzolt vázlata Qumrán feltárásakor beigazolódott. A települést a rómaiak elfoglalták és lakóit lemészárolták. Ezentúl a qumráni szövegek tudósítanak a cádóki származású »Igazság Tanítójának« és a hasmoneus főpapnak az ellentétéről. Az Igazság Tanítója az esszénusok csoportjának létrejöttére és egész történetére nézve meghatározó jelentőségű volt.
2. Szervezet és életmód
Filón »csoportokról« ír, amelyek kollektívákban, termelői, fogyasztói és egyben vallásos közösségekben éltek (Apol 1; Probus 85). Josephus az esszénusokat vallási irányzatnak »szektának« (haireszisz, A zsidó háború, tud. jelzete: Bell II,1184) nevezi és a g. filozófiai irányzatok közül a pithagoreusokhoz hasonlítja (A zsidók története, tud. jelzete: Ant XVIII,11). Emellett ilyen kifejezésekkel jellemzi őket: »genosz« = nem, fajta, vagy »tagma« = rend.
2.1. Az esszénusok gondolkodására nagy hatással volt a természet rendjének, de különösen az égitesteknek a megfigyelése, amelyet aztán közösségi életükre alkalmaztak. Szerintük a Tóra is a természet rendjén alapul. A közelgő végítélet helyre fogja állítani a természet és az emberi társadalom rendjét. A »szekta« megjelölés annyiban helytálló az esszénusokra, hogy a qumráni szövegek szerint a közösség szabályai térbeli gazdasági és szellemi elkülönülést követeltek a tisztátalannak és gonosznak ítélt környező világtól (A közösség szabályzata, jelzete: 1QS 51k; 8,13k). Az új istennépe kifejezés is alkalmazható rájuk, mert meggyőződésük szerint az új Izráelt alkották, amely megtérésre és az utolsó idők üdvözülőinek a közösségéhez való csatlakozásra hívta fel az embereket (1QS 5,7-10).
Az esszénusok közösségébe való felvétel, amely a saját családjával való szakítást is jelentette a belépő számára, hosszú folyamat volt (Bell II,134). Ez egy próbaévvel kezdődött, amelyet a jelöltnek a közösségen kívül kellett eltölteni. A baltával, köténnyel és lenvászonnal való felszerelés a rituális tisztaságra való begyakorlásra szolgált (Bell II,137). Aztán kétéves noviciátus következett, amely végül a teljes jogú tagok tisztulási rítusaiban való részvételre és a közösségi szent étkezéshez való bocsátásra jogosított fel (Bell II,138; 1QS 6,13-21). A közösség jellegzetes tanai titkosak voltak (Bell II,142; 1QS 9,17). A közösség rendszabályai ellen vétőket keményen büntették, súlyosabb esetekben kizárták a közösségből (Bell II,143; 1QS 6,24-7,25).
Igen lényeges jellemző vonása a közösségnek a tagok egyenlősége. Különbség nélkül mindnyájuknak szolgálniuk kellett (Ant XVIII, 21). Az eszkhatológikus egyenlőségtörekvés ellenére az esszénusok nem alkottak osztály nélküli társadalmat Josephus szerint, akit a qumráni szövegek igazoltak. A közösségben négy rend volt: főpapok, léviták, laikusok és noviciátusok rendje (Bell 2,150; CD 14,3c) (Cairo Document, más néven Damaszkuszi irat, jelzete CD). A papi tisztaság rendjét kiterjesztették a többi rendre is. Fontosnak tartották az istentiszteleti fegyelmet, az előírt liturgia pontos megtartását, a rendet a közösségi összejöveteleken és a közös étkezéseken (1QS 6,13k) az elöljáróik, a felügyelők és rangidősökkel szemben való tiszteletadást. Ennek a fegyelemnek azonban megvoltak a lelkigondozó vonásai is: kölcsönös szeretet, a segítőkészség, az alázat éppen olyan kötelező volt, mint a szolgálati rend megtartása, a vezetők tekintélye előtt való meghajlás (Bell II,119kk; 1QS 1,9; 2,24; CD 13,9-11). A vezetők autoritása mellett ott áll a tagok gyülekezetének demokratikus döntése. A nagygyűlés volt a legfőbb törvényhozó és végrehajtó testület (Bell II,175; 1QS 6,8-13).
2.2. Az esszénusok életfolytatását Josephus az enkrateia és az aszkeszisz szavakkal jellemzi (Bell II,120. 138. 150). Legfőbb erényeik az egyszerűség, önuralom, a félelem és a fájdalmak, sőt a halál megvetése. A jelenkor arra szolgál, hogy az ördög uralma idején, amely a gyorsan közelgő világvége felé egyre erősbödik, a közösség tagjainak a hite kipróbálódjék (1QS 1,17). A kísértéseknek való ellenállást állandó lemondás és tudatos nélkülözés közt kell végezni (Bell II,123). Filón szerint az esszénus hagyomány magva egy hármas szeretetparancs felől érthető meg: Isten, a szent élet és a felebarát szeretete. Ezek közül is mindenek felett való az Isten iránti szeretet parancsa, őt kell mindenekfelett teljes erőből keresni és Neki kell teljes alázattal engedelmeskedni (1QS 3.11-14; 8,1; 11,13-15).
Az esszénus életfolytatás másik fontos jellemvonása a »vita communis« volt, ami vagyonközösséget, közös munkát, közös étkezést, nőtlenséget jelentett (Filón, Probus 84, Apol 4). A rend tagjait főleg felnőttekből toborozta, de árva gyermekeket is nevelt fel utánpótlásként. Ezt az életstílust erősítette az igénytelenség, az igazságszeretet, a megelégedettség, a gazdagság és az érzéki gyönyörök megvetése (Bell II,120-121. 141). Mindez azt a célt szolgálta, hogy a közelgő vég nagy szent háborúja harcra készen találja a rend tagjait (ld. Harci Szabályzat, jelzete: 1QM). A vagyonközösség, a napi bér leadása nemcsak a gyülekezet fenntartását, hanem a jótékonykodást is szolgálta. Ez a vidéken élő esszénusokra is kötelező volt. A papi jelleg is rányomta a bélyegét életfolytatásukra. A naponkénti rituális tisztálkodás az étkezések előtt a papok templomi szolgálat előtti megtisztulására emlékeztet (Bell II,129-133). A vagyontalanság abból a gondolatból ered, hogy a papoknak az Úr asztaláról kell élni, ezért nincs szükségük magántulajdonra, amely kapzsiságot eredményez és tisztátalanná teszi az embert (1QS 44,28-30; 1QS 8,10-12).
Volt az esszénusoknak egy második rendje is, amelyhez házasságban élő emberek is tartozhattak (Bell II,160).
3. Az esszénusok teológiai képzetei
Az esszénusok felekezetének alapítója az »Igazság Tanítója«, aki híveivel együtt azért hagyta el Jeruzsálemet, mert a Makkabeusok dinasztiája ragadta magához mind a királyi, mind a főpapi tisztet, jóllehet, sem Dávid, sem Cádók utódai nem voltak. Messiási váradalmukban egy Áron és egy Dávid házából való messiás eljövetelét várták, akik az angyali fejedelmek vezetésével a végső idők harcát megvívják a trónbitorló hasmoneusok és a hódító Róma ellen. Tehát egy »legitimista«, harcos messiási váradalmakkal gondolkozó felekezetről van szó, amely, ha hosszan békés életet élt is, harci rendbe volt beosztva a rend Harci Szabályzatának tanúsága szerint (1QM). A végidők háborújának elérkezését a Kr. u. 68-71 években lefolyt római-zsidó háborúban látták. Ekkor fegyvert fogtak és elpusztultak.
Gondolkodásukat mintegy 200 éves fennállásuk során az ún. papi tradíció határozza meg, az a hagyomány, amely a Krónikák könyvétől Ezékielen és számos apokrif iraton át (Jubileumok könyve) a qumráni iratokig húzódik. Jellemző volt rá a szigorú törvénymegtartás (Probus 80; Bell II,136. 145. 152.), a papi rítusok komolyan vétele és különösképpen a szombat szigorú megtartása (Bell II,147; I,10,14. 4,23), az éjjel-nappal való imádkozás (Bell II,128), az ÓSZ-i próféciák eszkhatológikus magyarázata (1QHab 7,1), a lélek halhatatlanságába vetett hit (Ant XVIII,19), dualisztikus angyaltan (Bell II,142), a történelembe különösen belejátszik az igazság és a hamisság, a világosság és sötétség angyalainak harca. Inkább K-i gnosztikus, mint g. filozófiai hatás szűrődik át a papi tradíciókból származó tanokhoz. A feltámadás-hit nem található meg gondolatvilágukban.
4. Hatásuk az őskeresztyénségre
Kétség nélkül találunk bizonyos vonásokat az őskeresztyén gyülekezet életmódjában és főleg János irataiban, amelyek esszénus, ill. qumráni eredetre vallanak. Az a feltételezés azonban teljesen téves szemléletre vall és tarthatatlan, hogy a keresztyén egyháznak Qumrán a bölcsője. Esetleg elképzelhető, de egyáltalán nem bizonyítható, hogy Keresztelő János, mint árva gyermek Qumránban (QS 1,80) nőtt fel. Tanítványai közül sokan csatlakoztak Jézushoz és az ősgyülekezethez. Az ősgyülekezet vagyonközösségére bizonyára hatással volt a qumráni gyakorlat, valamint a gyülekezet közös étkezésére is. János iratainak formanyelve is előhoz bizonyos qumráni hatásokat. A qumráni felekezet teológiája és gondolatvilága, pl. a mózesi törvények szigorú megtartásával, harcos messiásváradalmával legalább olyan messze állt Jézustól és az őskeresztyénségtől, mint a farizeusok, szadduceusok és a zélóták teológiája. (Ld. még QUMRÁN).
KE
