Gnózis
Gnózis Meghatározása:
A gnózis (= ismeret) olyan filozófiai és mitikus vonásokat egyesítő gondolkodási forma, amely az emberben lévő isteni elemek felfedezésében és azoknak az istenséggel való újraegyesülésében kereste a MEGVÁLTÁSt. A gnózist hirdető mozgalom: a gnoszticizmus a Kr. u. 1. és 2. szd. fordulóján erősödött meg és terjedt el a Római Birodalomban K-ről Ny felé haladva, nem annyira elkülönült mozgalomként, mint inkább a különféle pogány MISZTÉRIUMVALLÁSokat, a ZSIDÓ és KERESZTYÉN közösségeket befolyásoló hatásként.
A gnózis szó jelentéseltolódása a klasszikus g. használathoz képest:
A ginószkó = MEGISMERNI igéből eredő gnózis főnév jelentése a klasszikus g.-ben még nagyon közel állt az episztémé = megismerés, ISMERET, tudomány szóhoz, tárgya lehetett az egész VILÁG (koszmosz). A HELLÉNIZMUS korában a gnosztikus értelmezés szerint csak az istenségre vonatkozó ismeretet nevezték gnózisnak, mely már nem az értelem, gondolkodás (nousz és logosz) tevékenysége, hanem khariszma- (kegyelmi ajándék)-ként kapott »megvilágosodás« és immár ellentétben van az episztémé-vel, amit csak a »látszólagos« világra vonatkozó ismeretnek tekintettek. Ez a megvilágosodás egyrészt misztikus új látást hozott (az ember helyzetéről, eredetéről), másrészt az isteni természetben való részesedés kezdetét, mely a gnosztikus embernek erőt és képességet adott a földi dolgoktól elszakadásra és a mennyei világhoz való fokozatos közeledésre.
Eredete és elterjedése:
A gnózis keletkezéséről pontos adataink nincsenek. Azt azonban majdnem biztosan tudjuk, hogy milyen földrajzi-társadalmi környezetben kezdődött és milyen szükségletek hívták létre. Főként pedig arról tudunk számot adni, hogy milyen elemekből szövődött összefüggő - bár többféle változatban megjelenő - vallásbölcseleti eszmerendszerré.
A Római Birodalom K-i felében bukkan fel, főként a hatalomból kiszorított vagy azt még el sem ért műveltebb rétegek körében, a korszak valóságos kulturális és vallási szükségleteire adott feleletként. Miből adódtak a korszak kulturális és vallási szükségletei? Abból, hogy a korai császárság idejében, mely a viszonylagos béke és jólét korszaka volt, megkezdődött egyes rétegek elszakadása saját népük, földrajzi, kulturális és társadalmi környezetük közösségéből (életkörülmények változása, elköltözés, másokkal való érintkezés folytán), ugyanakkor távolról sem tudtak valamilyen »világpolgár«-ként (értsd: a Római Birodalom egyes népeitől, kultúráitól elvonatkoztatott, csak általános jellegüket hordozó) élni. A »régi«, azaz eredeti környezetük világa túlságosan »tág« volt nekik. Ebben a világtól »elidegenedett« környezetben a gnózis olyan isteni »hívás«-t tanított, mely azt ígérte, hogy arra hallgatva az ember újra felszabadító ön- és ISTENISMERETre juthat el.
A gnosztikus eszmék leginkább a hellénizált, a világkereskedelem hálózatába kapcsolódó városokban terjedtek el, kézműves-iparosok és kereskedők, tehát a városi kispolgárok körében. A földművelő rétegeket kevésbé érintette a kor kulturális-vallási krízise, így a gnosztikus eszmék sem találtak köztük különösebben talajra. Voltak később pusztákon élő gnosztikus remeték, ezek azonban nem a parasztságból eredtek és csekély számukra tekintettel kivételek voltak.
Ma a legtöbb kutató úgy véli, hogy ami az etnikai-vallási környezetet illeti, a gnózis a DIASZPÓRA ZSIDÓSÁG hellénizált (a késői g. műveltség hatása alatt álló) köreiből indult el, ez történelmi és irodalmi tényekből következtethető. Történelmi tény, hogy a korai császárság korában, különösen a PALESZTINÁn kívül élő zsidók nagyrésze engedett a hellénista kultúra befolyásának és saját hagyományát annak szellemében igyekezett magyarázni önmagának, s a rajta kívül állóknak (missziói vagy APOLOGETIKUS célból). Márpedig a korai gnosztikus iratokban éppen ez a két elem: a zsidó hagyomány és a hellénista FILOZÓFIA, vele együtt a misztériumvallások tanítása keveredik, rendszerint olyan formában, hogy az ÓSZÖVETSÉG bizonyos részeit (különösen a teremtés és bűnbeesés történetét) ALLEGORIKUS módszerrel, hellénista fogalmakba ültetik át. Még közelebb léphetünk a gnózis eredetéhez, ha azt a hellénista diaszpóra zsidóságon belül annak olyan ALEXANDRIAi köreiben keressük, melyek az ottani ún. Szabasziosz és Hüpszisztosz misztérium KULTUSZokkal valamiféle kapcsolatban álltak. Adataink vannak arra nézve, hogy egyrészt bizonyos uralkodók kívánták az ottani zsidóságnak ezekhez a kultuszokhoz csatlakozását (3Makk 2,25-30), cserébe alexandriai városi polgárjogot ígérve nekik, másrészt pedig arról a SZINKRETISTA kísérletről, hogy a Szabasziosz szót a SABBAT vagy a cöbáóth h. főnevekként a Hüpszisztosz (Legfelső) g. szót a JAHVE név egyik jelzőjeként fogják fel. Tovább erősítheti ezt a megalapozott feltevést ( HIPOTÉZISt) az a tény, hogy a kialakuló gnosztikus közösségek éppúgy kultikus társaságok vagy testvériségek formájában éltek, mint ahogy az említett két misztériumkultusz, nem vállalva a sokkal szorosabb zsidó népközösség vagy a keresztyén »Isten-új-népe« közösség kereteit, melyek a gnosztikus csoportokkal ellentétben nemcsak a vallási-, de az egész életet összefogták és szabályozták.
A gnózison belül három nagy irányt és több irányzatot különböztethetünk meg. »Irány«-nak nevezzük: 1. a gnózisnak a pogány misztériumvallásokkal meg a hellénista filozófiával, 2. a zsidósággal és 3. a keresztyénséggel érintkező (egymást kölcsönösen befolyásoló) főbb ágait. »Irányzat«-nak pedig az egyes neves gnosztikus tanítók körül kialakult csoportokat. Helyileg a gnózis leginkább EGYIPTOMban, SZÍRIÁban, kisebb-nagyobb mértékben a Római Birodalom K-i részének egész területén terjedt el. A legnevezetesebb gnosztikus iskolák voltak azok az irányzatok, amelyek Menandrosz (állítólag Simon mágus tanítványa), Baszilidész, Valentinosz nevéhez fűződtek; valamint a nőiséget megtestesítő Barbéló szellemi lény tisztelői; azután a kígyót tisztelő ophiták vagy naasszénusok (az egyik szó g.-ül, a másik h.-ül jelent kígyót); az ÓSZ-gel szembeforduló kainiták (akik helyeselték KAIN tettét); a SÉT alakjára figyelő sétiánusok csoportjai, akik az előbbiekkel ellentétben az emberiségre zúdult minden bajt Sét és Kain utódai keveredésére vezettek vissza.
A gnózis tanítása:
A gnózis olyan központi kérdésekre kívánt feleletet adni, mint hogy mi a világ, mi az ember és mi az ember megváltásának az útja.
Arra a kérdésre, hogy mi a VILÁG, a gnózis részletes kozmogóniával (a világ keletkezéséről szóló tanítással) felel. Eszerint a mindenség olyan eleven szervezet (organizmus), melyben ádáz harc folyik a legfőbb istenség és az anyag világa között. A látható világ az istenségből kiinduló tragikus folyamat gonosz és értéktelen végeredménye. A legfőbb istenség mennyei világa és a földi, anyagi világ egymással szöges ellentétben állnak ( DUALIZMUS). Annyira, hogy az anyagi világ nem a legfőbb istenség, hanem egy esendő félisten (démiourgosz) teremtménye. Az anyagi világ létét a legfőbb istenség sem nem akarta, sem nem szentesítette, nem is terjeszti ki rá oltalmát. A gnózis szerint az EMBER sem nem a legfőbb istenség közvetlen teremtménye (B-i teremtéstörténet), sem nem az anyagi világnak fejlődés útján keletkezett produktuma (modern evolúciós gondolat), hanem a legfőbb istenség kiáramlásának ( EMANÁCIÓ) különleges esete. Arra a kérdésre nem nagyon ad választ a gnózis, hogy miért árasztja ki magát a legfőbb istenség a világba, arra azonban részletesen felel, hogy miként történt ez a kiáramlás. Ennek során a »nemzés« mitikus képét használja, a legfőbb istenségből újabb és újabb isteni lények emanálódnak (áramlanak ki). Ezen lények utolsó tagja azonban elszakadt (sorsszerűen vagy saját hibájából) az isteni világtól és belesüllyedt az anyagi világba, ahol a démonikus erők elemekre, ízekre vagy »szikrácskákra« tépték szét, melyek mindegyike az anyagi lét rabságába került. Így jött létre az ember, aki nem más, mint az anyag börtönébe zárt isteni szikra. Pontosabban nem minden ember ilyen, vannak, akikből hiányzik ez a szikra, ezek nem alkalmasak a megváltásra.
Miben áll a »megváltás«? Az eddigiekből következik, hogy ez nem lehet más, mint szabadulás az anyagi világból és az isteni szikra visszajuttatása oda, ahonnan érkezett: a mennyei világba. A gnosztikus megváltástan ezért főként a » MEGVÁLTÓ« személyével és küldetésével, az embert felszabadító ismeret (gnózis) tartalmával és elsajátítása lehetőségeivel, valamint a »megvilágosított« gnosztikus ember teendőivel és sorsával foglalkozik. A gnoszticizmus igen sokféle névvel illeti az általa hirdetett »megváltót«, voltaképpen a különféle gnosztikus irányok által feltételezett különböző »megváltók« eltérő elnevezésével van dolgunk (emberős, ős-Ádám, BÖLCSESSÉG, ÉLET, HIT stb). A gnosztikus megváltó Kijelentőként jön el a világba azért, hogy az embereknek átadja a gnózist, az ismeretet. Ez nem annyira intellektuális jellegű tanítás, mint inkább »hívás«, melynek tartalma, hogy az ember Istenhez tartozik, e világtól idegen és dönthet arról, hogy a szabadulás útját választja-e vagy sem. Mind a megváltó eljövetele, mind az ember döntése harccal jár, mert a gonosz hatalmak által uralt világ görcsösen ragaszkodik a saját fennállásához szükséges és általa fogva tartott isteni elemekhez. Ellenállása egyrészt a gnosztikus megváltó e világba érkezése, másrészt az embereknek a gnózis melletti döntése ellen irányul.
Azoknak a keveseknek, akik megértik és vállalják a gnózist, új élet kezdődik. Mivel nem bizonyos cselekedetek, hanem maga az anyagi lét az ősbűn, ezért a gnosztikus etika ( ERKÖLCSTAN) alapmotívuma a test elnyomása ( ASZKÉZIS) és az isteni szikra kiszabadítása. A gnosztikus összejövetelek (amennyiben azok más vallási közösségektől függetlenek) kultikus étkezéseikből, TANÍTÁSból és HIMNUSZok énekléséből álltak. A kultikus étkezések együtt járhattak a bódulatot és megvilágosodást jelképező borivással, melyre a KICSAPONGÁS nem volt jellemző. A kultusz során misztikus élményeket, az istenséggel való egyesülést kerestek. Úgy vélték, hogy a halállal sem ér véget a gnosztikus út, sőt a »mennyei vándorlás« során is hasznosítható az elnyert ismeret. Ahogy az isteni lény lefelé szállásánál egykor felvette a különféle szférák ( CSILLAGOK, DÉMONOK) bűnös tulajdonságait; úgy a halál után felfelé szálló isteni szikra ellenkező irányba haladva sorra leveti ezeket a rossz tulajdonságokat és így »tisztul meg«.
Irodalma:
A gnózis irodalmát valamikor csak az ellene irányuló, főként keresztyén polémiából ismerték, ma már azonban tekintélyes gnosztikus kéziratanyagot tartanak nyilván. Itt sem lehetőség, sem szükség nincs a teljes irodalom felsorolására, némelyik művel különféle címszavak formájában találkozhatunk. Ez az irodalom háromféle módon osztható fel: műfajai, lelőhelyei és a pogány, zsidó vagy keresztyén irányhoz tartozása szempontjából.
Műfajai közt gyakoriak: a teremtéstörténet- és bűnbeesés-magyarázatok, »evangéliumok«, dialógusok, APOSTOLOK és más nagy emberek cselekedeteiről szóló könyvek, valamint lírai részek. A NAG HAMMADI-ban 1945-ben talált, de csak a 70-es években közzétett 13 kopt nyelvű KÓDEX 51 különféle művet tartalmaz több mint 1100 lapon. Köztük van pl.: »Ádám Apokalipszise« ( ÁDÁM, SÉT, NOÉ történetének gnosztikus magyarázata); »Az Arkónok Hüposztászisza« (A kezdeti világelemek létformája); »János Apokrüphonja« ( JÁNOS elrejtett irata, mely egy rövid és egy bővített változatban maradt fenn és ugyancsak kozmogóniai jellegű); »Jakab első és második Apokalüpszise«; »A Megváltó párbeszéde« ( JÉZUS beszélgetése a TIZENKETTŐ-vel és nőtanítványaival gnosztikus szellemben) vagy a kanonikus ev-okhoz talán legközelebb eső » TAMÁS evangéliuma«, mely több mint 100 állítólagos jézusi mondást tartalmaz. Lírai jellegű a nem a NAG HAMMADI leletekhez tartozó »Tamás cselekedeteiben« (vö. APOKRIF APOSTOLOK CSELEKEDETEI) található »Gyöngyökről való ének« (ActThom 108-113), amely egy királyfiról szól, aki a gonosz sárkánnyal akart megküzdeni, hogy az attól elrabolt gyöngyöket elvegye, de bűvös álomba zuhanva mind rangjáról, mind feladatáról megfeledkezett. Ezért szól hozzá - a minden gnosztikusra vonatkozó - jelképes üzenet: »Ébredj... emlékezz vissza, hogy király fia vagy!« Külön műfajnak tekinthető az ún. hermetikus irodalom, melyben a gnózis erősen közeledett a filozófiához és gyakran szerepelteti ebben a műfajban Hermész istenséget. NAG HAMMADI-ban is találtak két hermetikus traktátust (Hermész Triszmegisztosz = Háromszor Legnagyobb és fia beszélgetését, Poimandrész könyvét stb.).
A keresztyénség és a gnózis küzdelme:
Bár a gnózis írott forrásai már az ÚSZ-i iratok után keletkeztek, valószínű, hogy a gnosztikus mozgalom csaknem egyidős a keresztyénséggel vagy alig fiatalabb annál. A SYNOPTIKUS EVANGELIUMOK még nem foglalkoznak vele. Pál még nem húz éles határvonalat korai írásaiban a hellénizmus általános jelenségéből és a gnoszticizmusból adódó tévtanítások között, ezért az a vélemény, hogy a KORINTHUSI LEVELEKben az apostol a gnosztikusok ellen venné fel a harcot közvetlenül, nem talált elismerésre. Későbbi leveleiben ( EFEZUSI, KOLOSSÉI) és a PÁSZTORI LEVELEKben azonban már találkozhatunk gnózisellenes gondolatokkal. Az ApCsel 8,9-24-ben bemutatott SIMON MÁGUS személyében egyesek szerint LUKÁCS evangélista a gnosztikus TÉVTANÍTÓkat mutatta be, Justinus mártír szerint minden tévtanító ősatyját. JÁNOS EVANGÉLIUMÁban találkozhatunk gnosztikus fogalmakkal (a mennyből leszálló LOGOSZ, a megváltás mint KIJELENTÉS, dualista kifejezések), de kimondott antignosztikus tételekkel is (Jn 1,14a). Mindebből arra következtetnek, hogy a szerző a gnózis formanyelvén igyekezett a gnosztikusoknak a keresztyén ev-ot elmondani. A gnózissal szemben a legfontosabb keresztyén válasz: az inkarnáció, Krisztus valóságos embersége, szenvedése és valóságos halála, valamint az ÓSZ-i teremtéstörténet és teológiai ANTROPOLÓGIA vállalása, az ÚSZ-i KÁNON megállapítása és lezárása, valamint az EGYHÁZFEGYELEM gyakorlása voltak.
Az egyházatyák közül az említett Justinus mártíron kívül főként Irenaeus, Hippolütosz és Epiphaniosz vitatkoztak írásaikban a gnózissal, mely egy ideig nagyon veszélyeztette a korai keresztyénséget (mégpedig belülről még inkább, mint kívülről), végül azonban szétforgácsolódása, az egységes tanítás hiánya, a társadalom aránylag szűk rétegeire szorítkozása miatt alulmaradt e küzdelemben vagy más mozgalmakban (pl. MANDEUSOK) élt tovább. A küzdelem a Kr. u. 2. szd. derekán volt a legerősebb, de az egyház győzelme is ez után a krízis után dőlt el.
BJ
