Halál
Halál A halál kifejezésnek a B-ban kettős értelme van. Jelenti egyfelől az emberi élet befejeződését, másfelől gyakran mintegy személyes tulajdonságokkal rendelkező hatalom jelenik meg, amely az életnek ezt a lezáródását voltaképpen előidézi.
Első értelme szerint a halál (h. mávet; g. thanatosz) azt az eseményt jelenti, amelynek során a testi életfunkciók teljesen és véglegesen megszűnnek, a lélegzés abbamarad, az öntudat eltűnik, a test kihűl és oszlásnak indul (2Kir 4,31; Jn 11,39). A halál közvetlen kiváltó oka lehet öregkori elgyengülés (1Móz 25,8; 35,29; Bír 8,32; Jób 42,17; Lk 2,25kk), betegség (2Kir 20,1; Jer 16,4; Lk 7,2; Jn 11,4) vagy valamilyen erőszakos cselekmény: vérontás, háborús sérülés, baleset, gyilkosság, vérbosszú, halálbüntetés (1Móz 34,25; 4,10k; 9,5; 5Móz 19,10; 2Sám 1,16; Ézs 26,21; Jer 7,6; 26,15; Mt 2,16kk; 14,1kk; ApCsel 7,55kk).
Bár a halál az embernél hatalmasabb erő, alá van vetve Istennek és akárcsak az ÉLETnek, a halálnak is Isten az ura (1Móz 3,19; Zsolt 90,10kk; 102,27; 5Móz 32,39; Róm 1,32; Zsid 9,27).
A B gondolatvilága szerint a halál lényege nem a test és lélek különválása, mint a g. filozófiai gondolkodásban, különösen a platonizmus szerint, hanem annak az életerőnek az elveszítése, amelyet Isten egy bizonyos meghatározott időtartamra adott az embernek (1Móz 2,7; 1Kir 17,17kk; Jób 34,14k; Zsolt 104,28kk). Így értelmezendőek azok a textusok, amelyek szerint a halál során a LÉLEK eltávozik az emberi testből. A lélek kifejezésére szolgáló nefes és ruah szavak által megjelölt élettényezők ugyanis nem az ember »sui generis« alkotórészét képezik, amelyek a halál után önállóan tovább élnek, hanem azt a bizonyos isteni eredetű életerőt jelentik (Jób 34,14; Zsolt 104,29k; 146,4; Préd 12,7; 1Móz 35,18; Zsolt 146,4). Így a nefes mét kifejezés a 4Móz 6,6-ban, vagy a nefes kifejezés önmagában több helyen (pl. 3Móz 19,28; 22,4; 4Móz 5,2) nem a halott ember lelkét, hanem magát a halottat, vagyis a holttestet jelenti. Ezt a szemléletet viszi tovább az ÚSZ is, amelynek felfogása szerint ugyancsak az Isten által adott lélek (pneuma, amely megfelel a ruah-nak) az élet princípiuma (Jel 11,11; 13,15 vö. ApCsel 17,25). A halál ennek a léleknek, életerőnek a visszavételét jelenti (Mt 27,50; Lk 23,46; Jn 19,30; ApCsel 7,59). Ha ez az élet-princípium visszatér az emberbe, a halott újjáéled (Lk 8,55), nélküle az ember halott (Jak 2,26). Ugyanez mondható el a pszükhé kifejezésről, amely a h. nefes-nek felel meg. (Mt 2,20; 16,25; 20,28; Mk 3,4; Jn 10,11k; 13,37; 1Jn 3,16). Hellénista befolyásra csak a B-n kívüli irodalomban jelenik meg a testtől függetlenül egzisztenciális értelemben vett tovább élő lélek képzete.
Mindezek ellenére a halál nem szünteti meg végérvényesen az emberi létet, az valamilyen formában továbbfolytatódik (vö. ÉLET). Ez a létforma azonban különbözik a földitől, elsősorban minőségét illetően. Az ÓSZ a meghaltat árnyékhoz hasonlítja, amely a halottak birodalmában létezik (vö. SEOL, Zsolt 18,6; 49,15; 88,19; Jób 14,13; Ézs 14,9; Ez 26,20).
A halál az ÓSZ-ben olykor úgy jelenik meg, mint természetesként elfogadott jelenség. Izráel kollektív szemléletének megfelelően megoldást jelent az, hogy bár az egyes ember, az individuum élete véges, maga a nép tovább él, és a meghalt ember ezzel a néppel halála után is valamiféle kontaktusban marad (1Móz 15,15; 50,10; Józs 24,32; Ez 18,31kk; 37,9kk; Hós 6,1kk). Ezt a tudatot fejezi ki és erősíti az a gyakorlat, hogy a családok lehetőleg egy helyre, közös családi sírba temetkeztek (vö. TEMETKEZÉS).
A halál azonban az általános B-i szemlélet szerint a leggyakrabban mint ítélet jelenik meg. Az ember eljátszotta halhatatlanságát (1Móz 2,17kk; vö. BŰNBEESÉS). Ilyenformán a halál a BŰN egyenes következménye, és végső büntetése. A halál minden ember egyetemes sorsa (1Móz 3,19; 2Móz 12,33; Zsolt 89,49; 90,3; Préd 12,7; Jer 16,6; Jak 1,15; Róm 5,21; 6,23; Zsid 7,23; 9,27). Kivételes eset, amelynek során a földi életből egy másik létformába történő átlépés nem a fizikai értelemben végbemenő halál formájában történik meg (1Móz 5,23k; 2Kir 2,3kk; Zsid 11,5; vö. 1Kor 15,52; 1Thessz 4,17; ld. még ELRAGADTATÁS). Pál apostol arról tanít, hogy akik az utolsó napon még életben lesznek, nem fognak elhunyni, hanem elváltoznak (1Kor 15,51k), ill. elragadtatnak (1Thessz 4,17).
A halál mint ítélet gyakran kimondottan is Isten konkrét ítéleteként következik be, valamilyen valóságosan elkövetett bűn miatt (1Móz 3,19; 38,10; 1Sám 25,38; 26,10; 2Sám 6,6k; Jer 15,2; 28,16k). De ezen túlmenően is élesen hangsúlyossá válik a halál ítélet jellege olyan esetekben, amikor annak oka valamilyen erőszakos behatás, ill. ha az valamilyen konkrétan elkövetett bűn következménye (2Sám 3,33; Zsolt 26,9k; Jer 17,11; 18,21; Ez 6,12; Ám 7,11; Mt 27,3kk; ApCsel 5,1kk). Általában ítéletes és félelmetes az erőszakos halál, valamint az, amelyik idő előtt következik be (Zsolt 90,10kk; 102,25; Préd 7,17; Jer 17,11; 28,16; Lk 12,20). A különleges kegyelem jele, ha valaki haladékot kap a halál bekövetkezésére nézve (2Kir 10,1kk; Lk 2,26). A halál ítéletes voltát jelzi, ha valaki temetetlenül marad (Ézs 14,29; Jer 16,6) és minősítetten is, ha valakinek az elhunytával egy család hal ki (2Sám 14,7; Zsolt 109,13k; Jer 22,30; Ám 8,10).
A halál ítéletes voltát juttatja kifejezésre az a szemléletmód, amely azt egy többé-kevésbé perszonifikálódott hatalomnak látja, amely legyőzi az embert (Ruth 1,17; Zsolt 18,5; 49,15; Jer 9,20; Jel 6,8; 20,14). A halál ereje azonban Istennel szemben relatív.
A halál tragikus következménye az emberre nézve az, hogy megszakad az Istennel való minden kapcsolat (Zsolt 6,6; 88,9kk; Ézs 38,18 vö. Lk 16,19kk). A halál magányba és felejtésbe taszítja az embert (Zsolt 88,6; Préd 9,4kk). Ebben az összefüggésben a halál olyan katasztrófa, amely kérdésessé teheti magának az emberi létnek az értelmét (Jób 17,13kk; 21,26kk; Zsolt 88,7kk).
A B szemlélete szerint azonban a halál legnagyobb tragikuma abban van, hogy elszakít Istentől. Már az ÓSZ-i ember sem pusztán testi oldaláról tekintve szemlélte és értékelte a halál eseményét, hanem olyan fordulópontnak látta, amely véget vet vallásos aktivitásának is. A meghalt ember nem gondol többé Jahvéra és csodáira (Zsolt 6,6; 88,13), nem magasztalja őt jóságáért és hűségéért (Zsolt 30,10; 88,12; 115,17; Ézs 38,18). Ámbár Isten ura a halottak világának is (Jób 26,6; Zsolt 139,8; Ézs 7,11; Ám 9,2), ő maga sem gondol többé a meghaltakkal (Zsolt 88,6; 28,1; 143,7). Ezért Isten különös kegyelme a hosszú élet a törvényt megtartó ember számára (5Móz 30,15kk). Ez nem csupán az egyénre, hanem Izráelre mint népre is érvényes.
Az ÚSZ úgy folytatja az ÓSZ-nek a halállal kapcsolatos felfogását, hogy annak lényegi elemeit megtartja, ugyanakkor a halál kérdéskörét JÉZUS KRISZTUS halálával hozza összefüggésbe. Alapvetően az ÚSZ tanítása az is, hogy a halál a bűn egyenes következménye, és hogy az elszakít Istentől (Jn 5,24; Róm 5,12kk; 7,10; 8,6; 1Kor 15,21; 1Jn 3-14). Az ÚSZ-ben felerősödik az a, már az ÓSZ-ben is felismerhető, szemléletmód, amely a halálban többet lát, mint egyszerűen a földi élet befejeződését, s azt a mindent megsemmisítő örök pusztulásként szemléli. Ez a szemléletmód mintegy szembeállítja az ÖRÖK ÉLETET az örök halállal (5Móz 30,15kk; Péld 2,18; 8,36; 11,19; 12,28). Ez az Istennel való közösség teljes elveszítését, a jó és rossz közötti különbségtétel képességének megszűnését jelenti (Lk 15,32; 1Tim 5,6; 1Jn 3,14). Ez a bűn következményeként minden ember sorsa lenne, és ez alól a végzet alól a látszólag, külsőlegesen vallásos magatartás sem szabadíthat meg (Ef 2,1; 5,14; Kol 2,13; 1Jn 3,14; Jel 3,1kk).
A megoldás abban van, hogy bár a halál mint Isten jogos büntetése lép be az ember életébe, ez nem Isten végső szándéka, ő nem gyönyörködik a meghaló halálában (Ez 18,32; 33,11). Ezért Isten KEGYELME megszabadíthat a halálnak ettől a végleges állapotából, az ÚJJÁSZÜLETÉS eseményében (Jn 5,24kk). Ilyen értelemben értendő az a kifejezés, hogy a hívők, ill. az IGE megtartói soha nem látnak halált (Jn 9,51). Az így elnyert új életet sem semmisíti meg a testi halál, a test megölése sem. A testi halál ily módon, bár bekövetkezik a hívő ember életében is, de elmúlik annak fenyegető jellege (Mt 10,28).
Különösképpen is a Jel tanításában áll előtérben az a gondolat, hogy a fizikai értelemben vett halál sem a hívők, sem a többi ember életében nem mindent lezáró esemény, ill. véglegesen, egyszer s mindenkorra meghatározó fordulat. A hitetlenek a második halál részesei lesznek (Jel 2,11; 20,6), amely nem csak az emberi relációkban, hanem Istenhez való viszonyukban is egzisztenciájuk teljes megsemmisüléséhez, és így ahhoz vezet, hogy számukra elvész a megtérés lehetősége. Mindennek betetőzéseként megsemmisül maga a halál, mint hatalom (Jel 20,14). Ez a második halál a hitre jutottak esetében nem következik be (Jel 20,6).
A hitre jutottak jövendő, halál utáni sorsára nézve a végső megoldás Jézus Krisztus váltságmunkájában ismerhető fel. Az ÚSZ egybehangzó, és gyakorlatilag minden iratában kinyilvánított és megfogalmazott tanítása szerint Krisztus győzedelmeskedett a halál ereje és hatalma felett (ApCsel 2,24; 1Kor 15,4; Róm 4,25; Zsid 2,9; 1Thessz 5,10; 2Kor 5,14; Róm 7,4; 2Tim 1,10; Mk 10,45; Jn 12,32; 10,15; Róm 3,25; 1Jn 2,2; Ef 5,2; Zsid 7,27). Feloldotta a bűn és a halál közötti, az ő váltságmunkáját megelőzően elválaszthatatlan összefüggést, amennyiben mindkettőnek a terhét magára vette anélkül, hogy őt magát bűn terhelte volna (Mt 16,21 par; 26,28 par; Jn 1,29; Róm 8,3; Zsid 2,14; 1Pt 3,18; Jel 1,5). Ezzel megszüntette a halálnak azt a következményét, hogy az a végleges megsemmisüléssel járna együtt. Jézus halálát az ÚSZ általánosan felismerhető szemlélete úgy tekinti, mint helyettes ÁLDOZATot, amely a bűnös ember helyett egyszer s mindenkorra bemutatott elégtétel (Róm 4,25; 1Kor 5,7; 15,4; Fil 2,7; Kol 1,22; 1Thessz 5,10; 2Tim 1,10). Ennek a haláltól szabadító áldozatnak az érvényessége nem szeparatív, hanem mindenkire nézve érvényes jellegű (2Kor 5,14k; Mk 10,45 par; 1Pt 3,18). Krisztus halála által a keresztyén hívőnek a halálhoz való viszonya és azzal kapcsolatos szemléletmódja alapjaiban megváltozik. Többé nem a földi élet lezáródása jelenti az emberi lét nagy határvonalát, hanem a Krisztus nélküli életformából a Krisztusban való életre történő átmenetel. A hitre jutott ember általa meghalt a bűnnek és Krisztusban új életet nyert (Jn 8,51; 11,25k; Róm 8,38; Gal 2,19k; Jel 1,17k). Ez azzal a következménnyel jár együtt, hogy a fizikai értelemben vett halál elveszíti ítéletes és félelmetes jellegét (1Móz 19,19; 42,2; Zsolt 18,5; 55,5; 2Sám 22,5; Zsid 2,15), és adott esetben kívánatossá is válhat, mint annak a lehetősége, hogy annak révén az ember megszabadulva a földi kötöttségektől, még teljesebb közösségbe kerül Krisztussal (ApCsel 7,59k; Róm 1,8; 2Kor 5,1kk; Fil 1,21; Jel 14,13).
Krisztus halálának következményeként ezt az új életformát a keresztyén hívők az EGYHÁZban, mint KRISZTUS TESTÉben élik meg. Különösen fontos szerepet játszanak ebben a vonatkozásban a SÁKRAMENTUMOK, mint amelyek összefüggésben állanak Krisztus halálával (Mk 14,24 par; 1Kor 11,26; Róm 6,3). Jézus halála FELTÁMADÁSával együtt válik teljesen befejezett váltságmunkává.
SzCs
