Herméneutika
Herméneutika A herméneutika a magyarázás művészetének tudományos elmélete.
A szó etimológiája vitatott: némelyek szerint a g. herméneüó ige (melyből szavunk származik) összefügg a latin verbum, sőt a sermo szóval is. Ez esetben minden beszéddel összefüggő dolog a szó jelentéséhez tartozik. Mások utalnak arra, hogy a g. isten, Hermész nevében is ugyanez a gyökér szerepel. Hermész az istenek küldötte, aki tolmácsolja az embereknek a halhatatlanok akaratát. Ehhez társul még a g. mitológia képzete is, mely szerint Hermész találta föl az írást és a beszédet.
Az etimológiai bizonytalanságért kárpótol minket a g. szóhasználat gazdagsága. A herméneüó jelentése elsősorban: megmagyarázni (ld. pl. Lk 24,27). Mint példamondatunk is mutatja, az elsősorban a már írott műre (mítoszokra) vonatkozik, amelyet érthető szavakkal tesznek mindenki számára megfoghatóvá. Jelenti továbbá a herméneüó azt is, hogy gondolatainkat, ismereteinket szavakba foglaljuk. Thuküdidész számára mind az ismeret megszerzése, mind annak szavakba öntése a herméneüó igével kifejezhető folyamat. További jelentése e szónak a fordítás, tolmácsolás. A költők Platón szerint az istenek tolmácsai (herménész), de Pál szerint is herméneiá-ra, fordításra van szükség, ha nyelveken szól valaki a gyülekezetben (1Kor 12,10). Mindhárom esetben valamilyen módon a nyelvvel kapcsolatban áll a herméneutika, éspedig annak értelmezése által. Ezért válhat a herméneutika biblia szakkifejezéssé (szótárt jelent; ld. 3. jelentésünket), a herméneia az exegézis paralel kifejezésévé (az ókor egyházi szóhasználatában; ld. 1. jelentésünket.)
A herméneutikának mint tudományos diszciplínának az értelmezése is évezredekre tekint vissza, jóllehet tudatos művelése csak az elmúlt évszd.-ban bontakozott ki. A herméneutika kérdésfölvetés sajátossága azonban, hogy nemcsak az foglalkozik e tudománnyal, aki reflektáltan tárgyalja annak kérdéseit - hanem gyakorlatilag mindenki valamilyen módon állást foglal herméneutikailag. A herméneutikát Arisztotelész a logika részeként tárgyalja (peri herméneiasz, a kijelentésről szóló tan). Önállóan azonban először Platónnál jelentkezik a »magyarázó művészet«, herméneutiké tekhné; bár Platón itt egy önálló diszciplínát jelöl meg, mégis ez alapvetően különbözik a 20. szd. herméneutikájától: a bölcsesség ellenpárjaként, a megértés mechanikus eszközeként jelentkezik, s a legtágabb értelemben vett fordítás a feladata, az igazság kérdésének eldöntésében azonban nincs még kompetenciája.
A B-i igazságfogalom éppen ezért éles ellentétben áll a platóni herméneutiké tekhné-vel; igaz, a B.még nem ismer herméneutika nevű diszciplínát, mégis az igazságot egy speciális összefüggésben látja, amely magyarázza a világtörténelem eseményeit (vö. Jn 18,38). Az értelmezésben az igazságfogalom megjelenése hosszú évszd.-okig meghatározó volt, s ez vezetett a hermeneutica sacra és profana megkülönböztetéshez. A dichotómia jogosságát nem a B megkülönböztetése alapozza meg a többi irodalomtól, hanem éppenséggel az az igazságmozzanat, amelyre a B-i kijelentés koncentrál, míg a profán irodalom ezt nem teszi. A kettősség túlhangsúlyozásának veszélye azonban fennáll: az igazság nem iktatható ki az általános megértési összefüggésből - ez a felismerés pedig éppen a B-i herméneutika érdeme.
A herméneutika önállósodásának és tudatos művelésének folyamatában a történeti tudományok fejlődésének hatalmas szerepe van. A »megértés művészetéről szóló tan« a beszélő és hallgató (író és olvasó) alapvető történeti összefüggéseit vizsgálva próbál a 19. szd.-ban szabályokat megállapítani. Más szavakkal: a két kommunikáló partner történeti körülményeinek feltérképezésével próbálja kutatni azokat az átfedéseket, amelyek a megértés feltételei. Az átfedések (= a megértés előfeltételei) tudatosítása garantálja a kommunikáló partnerek közeledését és találkozását.
A herméneutika fejlődése folyamán fontos lépcső volt az, amikor jelentőséget kezdtek tulajdonítani a beszélő (író) történetiségének - beleértve annak fejlődését, változását az idők folyamán. Ebben a stádiumban elsősorban a leírt szövegekre koncentráltak (hogy a változóság fenntartása mellett mégis stabil legyen a kutatandó anyag), amiket az »élet írásba foglalt megnyilatkozásaként« kezeltek. A feladat tehát immár nem egyszerűen az volt, hogy a leírt szöveget magyarázzák, hanem az, hogy az életet magát megértve pszichológiailag végigjárják a szöveg szerzőjének az útját, s ezen belül elhelyezzék a megértendő művet. Ily módon a herméneutika nem csupán leírt szövegek megértésének az elmélete lett, hanem az ember megismerése vonatkozásában is fontos volt: a herméneutika ismeretelméleti hatása tűnik itt föl. Az egzisztenciális filozófia éppenséggel ezt az ismeretelméleti következtetést vonja le, hallatlan radikalitással. Ha régi szövegek olvasása által fény esik a szövegek szerzőjének létére, úgy ennek a folyamatnak az interpretatív jellege az emberi létet magyarázza - beleértve a szöveg olvasójának létét is. Ez utóbbi magyarázza, hogy az egzisztenciális filozófia immár tágabb értelemben fogja föl a herméneutikát: nem csupán régi szövegek magyarázását érti rajta (ebben különbözik radikálisan az ún. egzisztenciális teológusoktól - amiért is az elnevezés helytelen), hanem a lét önértelmezését. A herméneutika az egzisztenciális filozófia számára a lét analízise (kísérlet a lét megértésére), a lét fundamentumaira nézve pedig: fundamentálontológia. A lét alapjainak kérdéséből kiindulva viszont újra konfrontálódik a herméneutika az igazság kérdésével; ez a tapasztalati valóság, ill. annak magyarázata és igazolása feszültsége foglalkoztatja leginkább napjaink herméneutikai kutatását.
A múlt herméneutikai vázlatait áttekintve azt kell mondjuk, hogy e diszciplína igen sokat változott az évszd.-ok folyamán; alapjában cserélődtek ki olyan fontos elemei, mint a tudomány tárgya vagy módszerei. Ami mégis közös e nagy fejlődések során, az az értelem megnyerésére irányuló kísérlet (bárminek vonatkozásában és bármilyen módszerrel történjék is). Az értelem megszerzése kétféleképpen történik. a) Az appropriáció segítségével. Ennek klasszikus példája egy idegen nyelv megtanulása, egy szöveg történeti hátterének megismerése, időbeli, szociológiai stb. elhelyezése - gyakorlatilag minden olyan ismeret elsajátítása, amely releváns lehet az illető szöveg (jelenség, esetleg személy) jobb megértésében. Ezen az úton akadályokat győzünk le, amelyek minket elválasztanak a megértendő szövegtől, s magunkévá tesszük az elsajátítandó anyagot. b) A másik folyamat parallel halad az előzővel, jóllehet látszólag ellentmond neki; az összefüggés azonban kettőjük között komplementáris. Alienációról van szó: a megismerendő dologtól, szövegtől vagy személytől való eltávolodás ez. Ez a megismerési folyamatnak azon elemeire vonatkozik, amelyeknek már ismeretében vagyunk ugyan, de ezek nem tudatosak, így nem vesznek részt az újonnan megszerzett ismeretekkel együtt a kiértékelésben. Ezek tudatosítására van szükség. Klasszikus példaként említhetjük a költői szövegek nyelvi analízisét, amely akkor is releváns, ha az anyanyelvünkön írt szöveget vizsgáljuk. - Mind az appropriáció, mind az alienáció olyan folyamat, amelynek több mozzanata értelemmel töltheti el a megismerő anyagot. A jelen herméneutikai kutatás nagy dilemmája, hogy e két folyamatnak egyetlen lépcsője sem képes garantálni automatikusan az értelmet, csupán utalhat arra, hogy a múltban eredményesek voltak a lépések.
A herméneutika, az írás magyarázása már a B-ban megkezdődik. Itt elsősorban a belső B-i idézetekre gondolhatunk, főleg az ÓSZ-i igék alkalmazására az ÚSZ-ben. Ez lehet egy konkrét ige idézése (elsősorban a messiási ígéretek alkalmazása (pl. Ézs 7,14 idézését Mt 1,23); ez esetben teológiai kérdést jelent mind az idézés technikai módja (szó szerinti idézet vagy sem, a LXX alapján vagy a MSZ saját fordítása szerint, esetleg olyan tradíción állva, amely számunkra ismeretlen), mind pedig herméneutikája: az ÓSZ-i igének, mely részét domborítja ki, esetleg eredeti szkopuszát hogyan változtatja meg (a »kiáltó hang« idézése pl. Mk 1,3-ban konkrétan Keresztelő Jánosra vonatkoztatja az Ézs 40,3-ban még ismeretlen kiáltót). Másik idézési mód a Zsid: itt egy ÓSZ-i gondolatot tudatosan ragad meg az ÚSZ és Jézus Krisztusra vonatkoztatva teljesen átértelmezi és új gondolatokat is fűz hozzá. Az ÚSZ ezen írásmagyarázata tipologikus (vö. Zsid 8,5), amennyiben az új kijelentést egy megelőző mintájára értelmezi, s az előzőt pedig csak az utóbbi fényében kívánja látni. Pál szó szerint említ egy másik írásmagyarázatot (Gal 4,24): az allegorizálást, s gyakran alkalmazza is azt. E magyarázat a már elhangzottak mögött egy mélyebb értelmet föltételez, ami az új kijelentés által immár nyilvánvaló lett és ez jelenti a tulajdonképpeni megértést.
A kánonképzés jóllehet hitbeli döntés által alapvető választóvonalat húzott a kanonikus ÚSZ és az ókeresztyén irodalom között (még akkor is, ha ez a folyamat történetileg hosszadalmas és kevésbé egyértelmű volt); mégis, az ÚSZ-i tradíciók, főként pedig az írásmagyarázati elvek tovább éltek. Az ókeresztyén herméneutikának két kiemelkedö iskolája érdemel említést: l. Az alexandriai iskola. Alexandria a hellénista zsidóság központja volt, az iskolát pedig a platóni idealizmus hatotta át. (Ezen iskola legkiválóbb képviselői: Alexandriai Kelemen és Origenész voltak.) Ez az iskola nagymértékben hangsúlyozta a B Istentől való ihletettségét, s mindenütt az inspirált, mélyebb értelmet (hüponoia) kereste. A megértés folyamatában három lépcsőt különböztetett meg: a sensus litteralis-t, sensus moralis-t és a sensus allegoricus-t (Origenésznél ez utóbbi neve anagógé). 2. Ezzel szemben állt az antiókhiai iskola (amelynek képviselői az alexandriai exegétákról azt mondták, hogy a felismert úton nem menni, hanem repülni akarnak). Ezt az iskolát inkább Arisztotelész hatása érintette, s a realista történeti magyarázat mellett voltak tagjai, amelyet különböző típusok felállítására használtak fel (theória). Ez az iskola hozta létre a »bevezetés« diszciplínáját is (Adrianus). Leghíresebb képviselői: Mopszuesztai Teodor és a V fordítója, Hieronymus.
A középkorba való átmenet teológusa, Augustinus is az allegorizálás bűvkörébe került; herméneutikai felfogására azonban inkább az a jellemző, amit a retorika területéről az írásmagyarázatba átvitt: a retorika szerint a szavaknak lehet tulajdonképpeni (propria) és átvitt (translata) értelme. (Szavak persze lehetnek emellett ismeretlenek - ignota -, ill. kétértelműek - ambigua.) Ezzel előállt a jel és a jelzett dolog: a signum és a res kettőssége, ahol a két fogalom dinamikus kapcsolatát a kettő közötti herméneutikus feszültség határozza meg.
A középkori herméneutikai elvek meglehetősen sematikussá tették az írásmagyarázatot. Így alakulhatott ki az iskolásnak tűnő vers: Littera gesta docet, quid credas allegoria, moralis quid agas, quo tendas anagogia. Nem kevésbé elterjedt volt a hit, szeretet és remény hármasságában történő írásmagyarázat (rejtett utalással a Szentháromságra). Aquinói Tamás is három viszonyfogalommal fogja össze a B mondanivalóját: az ÓSZ és ÚSZ kapcsolata, Krisztus és a keresztyének kapcsolata, ill. az egyház és a végső beteljesedés kapcsolata az, amikre nézve kell magyarázni a B-t.
Mindebben világos, hogy a középkor folyamán nagyméretű szisztematizálódás nehezedett a B magyarázatának elméletére, amelyből csak nagy erővel lehetett kitörni. A szisztematizálással élesen szembehelyezkedett a humanizmus filológiai érdeklődése. Érdekes módon azonban ez teljesen érintetlenül hagyta a herméneutika történetét, s megmaradt a filológiai értelmű »ad fontes« jelszó mellett.
A reformáció korában elemi erővel tört fel újra a herméneutikai kérdésföltevés, különösen a »sola Scriptura« reformátori tételben. A »sola« itt nem a kijelentéshordozók anyagának lecsökkentését célozta, hanem klasszikusan herméneutikai jellegű: a B-t önmagából kell megismerni - hirdetni. A középkori négyfajta értelmezést (ld. fent) Luther teljesen elveti. Megjelenik viszont a krisztocentrizmus. Az írásmagyarázat terén józan történeti magyarázással Kálvin jóval messzebb ment Luthernél (míg Zwingli szívesebben tipologizál). Szisztematizálás terén is fölülmúlta Luthert Kálvin: a történeti írásmagyarázat darabjai először nála álltak össze egy üdvtörténetszerű láncolatba. Az egyes igék írásmagyarázatában a konzekvens történeti megvilágítás mellett felbukkan a Testimonium spiritus Sancti internum - ezzel befejeződik a B felszabadításának folyamata minden dogmatikai gyámkodás alól anélkül, hogy ellenőrizhetetlenségbe torkollana.
A reformáció után egyre több olyan mű jelent meg, amely speciálisan herméneutikai témákat fejtegetett. A következő előrelépést mégsem egyházi fejlemények okozták, hanem a felvilágosodás, ill. az azóta számított »újkor«. E változás a megértés előfeltételeiben nem kis megrázkódtatást okozott a protestáns felfogásnak a B-ról; az erre adott válasz pedig sok új ösztönzés forrása lett. A változás alapvető szellemtörténeti megnyilvánulásait a következőkben láthatjuk: az újkor szabadulni akar a tradíció kötelező érvényétől (nem általában a tradíciótól!), a tudományok kötelező érvényű megalapozottságát csak a természet vagy az értelem alapján kívánja látni, így megváltoztatja a tudomány fogalmát, de az egész világképet is. A horizontot összehasonlító etnográfia tágítja ki, a szellemtudományok módszerei kifinomulnak, a természettudományok által felhalmozott ismeretek hihetetlenül megsokasodnak. - Mindez egyházi részről először a konfesszionális B-értelmezések még pontosabb kifejtését, néhol rajongó reakciót (a verbális inspiráció tanának megerősödését) okozta. Másrészt pedig kifejlesztette a történetkritikai írásmagyarázatot, amely jelenlegi exegézisünknek is meghatározója. A történetkritikai írásmagyarázat klasszikus módon példázza, hogy az alienáció mennyire gyümölcsöző herméneutikai folyamat: a kérügmát még jobban érthetővé teszi az annak történetiségére való koncentrálás, mert bár e lépés nem felel meg a kérügma eredeti követelésének, mégis jobban kidomborítja annak hitre hívó jellegét.
A mai herméneutikai kutatásban három nagy irányzat különböztethető meg. Az elsőben a történetiségnek mint értelemhordozó mozzanatnak a feltárása játszik nagy szerepet. Alapvető meggyőződése mindazoknak, akik ezen az úton haladnak, hogy egy találkozás folyamán a megismerés csupán punktuális, kis időre és kis területre korlátozott (ezért töredékes) lehet. Akár a megismerendő dolog, személy vagy jelenség történetiségét tárjuk fel (ld. fenomenológia), akár a megismerő megértéseinek történeti korlátaira utalunk (ld. fundamentálontológia), mindenképpen az a cél, hogy a pillanatnyi találkozást minél nagyobb területen végbemenővé tegyük. Ez az erőfeszítés tudatosította sokakban az idő herméneutikai fontosságát, amennyiben az idő múlása gyarapítja a befogadás lehetőségeinek a számát.
A strukturalista megközelítés csak részben mond ellent ennek a felfogásnak, hiszen nincs olyan strukturalista mű, amely tagadná a diakhrónia fontosságát; a szinkhrónia fogalmával azonban kétségkívül máshová helyezi a hangsúlyt - ezzel mintegy ellensúlyozva hosszú évtizedek (sőt szd.-ok) egyoldalú történeti megközelítését. A strukturalizmus elhatárolja magát az egyrészt merev »gestaltizmustól« (amely csak a megjelenési formát kutatja), de a funkcionalizmustól is (amely csak valamilyen működésre alkalmazható). A struktúrával egy olyan belső összefüggést, kereszt-referenciákat keres, amelyek valamilyen szövegre, dologra, személyre vagy jelenségre jellemzőek - de éppúgy jellegzetességei a megértőnek is. A referenciákon belül kutatja a jellegzetes elemeket éppúgy, mint a szignifikátumot; e kettő dinamikus kapcsolata eredményez egy struktúrát.
A harmadik irányzat a lingvisztikai vonal. E felfogás alapja az emberi kommunikáció, s paradigmája a kommunikáció elsődleges megnyilvánulása: a) beszéd. Ennek alapján a megértés körvonalait a lingvisztika metanyelvéhez hasonlítja ez az irányzat, amely nem közismert dolgokat érthetővé transzformál. Ennek során olyan axiómákat és kategóriákat kell alkalmaznia, amelyek a. interszubjektivitást biztosítanak (tehát minden ember számára közérthetőek); b) általánosak (tehát valamennyi tételük egyszerű alapokra vezethetők vissza); c) kontrollálhatók (tehát empirikus analízisek); d) koherensek (szemléletesek, további magyarázatra nem szorulnak); e) ökonomikusak (tehát a lehető legrövidebbek). Ezek a kritériumok garantálhatják, hogy a két kommunikáló között a használt jelek oly módon végzik el a transzformációt, hogy eközben a környezetre is hatnak.
KaI
