Imádság
Imádság Az Igén keresztül Isten szól az emberhez, az imádságban viszont az ember beszél Istenhez. A B egyik legnagyobb tanítása az, hogy az ember Isten elé állhat és elmondhatja hálaadását vagy könyörgését a meghallgatás reményében. Az előfeltétel csupán annyi, hogy hinni kell Istenben, abban, hogy Ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik (Zsid 11,6). Ebben az értelemben maga Jézus is biztatott az imádkozásra (Mt 7,7kk; Jn 16,23k), de az ÓSZ is tartalmaz ilyen biztatást (Zsolt 50,15).
Az imádság lehet egy embernek a spontán megnyilatkozása, olykor egy sóhajszerű fohász: »Szabadításodra várok, Uram« (1Móz 49,18). Rendszerint a félelem, a nyomorúság indítja a szenvedő embert az ilyen fohászkodásra, pl. Anna könyörgése (1Sám 1,9kk), a beteg Ezékiás imája (2Kir 20,2), a tanítványok jajszava a tengeren (Mt 8,25) stb. A hála érzése ugyanígy indíthat imádságra (2Móz 15,21; Lk 17,15k; ApCsel 3,8). Az ÓSZ nagy emberei minden fontos tettük alkalmával Istentől kértek segítséget: Sámuel (1Sám 8,6), Illés (1Kir 17,20), Nehémiás (Neh 1,4). Maga Jézus is gyakran imádkozott csodatettei előtt (Lk 9,16; Jn 11,41k; vö. Mt 17,21), de az apostolok is (ApCsel 1,14; 9,40). A gyülekezetnek éltető eleme volt az imádság (ApCsel 2,46; 4,24k), és imádságukba belefoglalták a hálaadást, az egymásért, más gyülekezetekért, sőt a világi felsőbbségért való könyörgést is (Ef 6,18k; Fil 4,6; Kol 4,2; 1Tim 2,1; vö. Jer 29,7). Pál apostol ismételten említi, hogy ő is imádkozik a gyülekezetekért (Fil 1,3-9; Kol 1,3.9).
Jézus nemcsak maga imádkozott, hogy az Atyával való találkozásból erőt merítsen (Mt 14,23; Mk 1,35; Lk 9,28k), hanem tanított is imádkozni. Intett arra, hogy ne a nyilvánosság előtt, magunkat mutogatva, hosszas bőbeszédűséggel imádkozzunk, hanem a belső szobánkban, »négyszemközt« Istennel (Mt 6,5-7).
A meddő, öntelt »hálaimának« pedig egyenesen visszataszító példáját vetíti elénk a farizeus és vámszedő példázatában (Lk 18,11k). Tanítványainak kérésére megtanított egy minta-imádságra, ez az ÚR IMÁDSÁGA (Mt 6,9-13; Lk 11,2-4). Ez az ima nemcsak mélységes gondolatai révén megragadó, hanem azáltal is, hogy megtanít a kérnivalók sorrendjére és fontosságára is; szinte szemlélteti a »keressétek először Isten országát...« (Mt 6,33) tanítást.
Jézus biztatása az volt, hogy »mindazt, amit hittel kértek imádságotokban, megkapjátok« (Mt 21,22). Ennek ellenére megtörténik, hogy nem teljesedik az imádságunk, s ennek többféle oka lehet. Elsősorban a hit nélkül való, a gépies, az önző imádkozás, ha nem jól kérjük azt, amit kérünk (Jak 1,6; 4,3). Azután az, hogy Isten jobban tudja, mikor és mire van szükségünk. Pál apostol háromszor könyörgött azért, hogy »a testébe adott tövistől megszabaduljon« (2Kor 12,7kk), és ezt nem kapta meg, hanem kapott kegyelemből erőt a próbáltatás elviselésére. Maga Jézus is a Gecsemáné-kertben gyötrődve, először azt kérte, hogy ha lehet, múljék el tőle a keserű pohár, de aztán volt ereje hozzátenni, hogy ne úgy legyen, ahogyan ő akarná, hanem ahogyan az Atya (Mt 26,39).
Az egyéni imádságok közt különösen fontos helyet foglal el a közbenjáró imádság. Példái vannak az ÓSZ-ben is: Ábrahám Istennel folytatott párbeszédben könyörgött Sodomáért (1Móz 18,23kk), Mózes pedig az aranyborjúesetnél nemcsak könyörgött megtévedt népéért, hanem szinte a saját életét ajánlotta fel engesztelésül (2Móz 32,11-13.31-32). Az ÚSZ-ben Jézus nemegyszer imádkozott tanítványaiért (Lk 22,32), sőt a keresztfán még ellenségeiért is (Lk 23,34). Nagy főpapi imája pedig a közbenjáró imádságok legszebbike (Jn 17. r.), folytatása pedig az, hogy a mennybe ment Jézus az Atya jobbján továbbra is imádkozik értünk (Róm 8,34; Zsid 7,25).
Az ÓSZ-ben prófétai tiszt volt a közbenjáró könyörgés (vö. 1Móz 20,7; 1Sám 12,23; Ám 7,2.5), a leglesújtóbb isteni szó a prófétákhoz az volt, amikor az Úr kijelentette, hogy többé nem hallgatja meg könyörgésüket népükért (Jer 7,16).
Az imádságok másik nagy csoportját képezik a liturgikus imák, melyek az istentisztelet keretében hangzottak el. Az ÓSZ-i korban a kultuszi cselekmények kísérői voltak; az imádság mint önálló része az istentiszteletnek, majd a zsinagógai liturgiában szerepel. A liturgikus imák gyakran kötött szövegűek, tartalmukat megszabta az istentisztelet jellege, pl. az ünnepek emlékezése (5Móz 6,21-25), a föld terméséért való hálaadás (5Móz 26,1-10.13-15). Itt jut elsősorban szóhoz a pap, aki áldást kér a gyülekezetre (4Móz 6,22-27), vagy az áldozat bemutatásakor »engesztelést végez« az áldozóért. Ez a szakkifejezés kíséri a 3Móz 4-7. r. áldozati típusait, s bár csak a cselekmények vannak részletezve, kísérő szavak nem olvashatók, bizonyos, hogy megfelelő imaformulák kísérték a rítust. A nagy engesztelő ünnepen a főpap a szentek szentjében végzett ceremónia mellett mondott engesztelő imádságot egész Izráelért (3Móz 16,16).
Liturgiai célra szánt imádságok egész gyűjteménye van együtt a Zsolt-ban, noha keveset tudunk arról, hogy milyen istentiszteleti alkalmon imádkozták őket. A feliratok utólagos értelmezésűek, nagy részüknek a jelentése nem is egészen világos. Inkább a zsoltárok tartalmából lehet arra következtetni, hogy mi volt a rendeltetésük. A 81. zsoltár pl. talán újhold estéjén mondott ima volt (81,4); a 141.-et esti áldozat bemutatásakor énekelték (141,2); a 84. zsoltár zarándokok éneke volt; a 20-21. pedig a királyért való könyörgés. Szembetűnően sok a bajban, betegségben, ellenségtől való félelemben fogant imádság (3; 10; 13; 22 stb.), de gyakran hangzik el a szabadulásért, gyógyulásért mondott ima is (9; 30; 40 stb.). A különféle zsoltárműfajok többnyire a tartalomhoz illő áldozatfajta bemutatásához kapcsolódnak (20,4; 27,6; 66,13-15). Az egyéni imádságok mellett megvannak a közösségi, a többes fogalmazású zsoltárok, amelyek mögött öröm-, vagy gyászünnep liturgiája látszik (68; 79; 80; 114 stb.). A himnikus jellegű zsoltárok témája Isten általánosabb magasztalása, esetleg a természetben, vagy a történelemben megmutatkozó hatalmának dicsőítése (8; 104; 105). Egy-két bölcselő természetű ének pedig már elszakadni látszik a kultusztól, s az istenfélő, törvényhű élet szépségéről elmélkedik (1; 119). Az intertestamentális kornak vannak ilyen elmélkedő jellegű imádságai; jellegzetesek a qumráni iratok közt a »Hálaadó énekek«. - Megjegyzendő még, hogy az ÓSZ történeti, ill. prófétai könyveibe beleillesztve találunk az egyes zsoltártípusokhoz hasonló imádságokat, amelyek nemcsak formájukban, de gondolatvilágukban is közel állnak a zsoltárokhoz. Ilyen pl. a Vörös-tengeri ének (2Móz 15), Anna éneke (1Sám 2,1-10), Ezékiás hálaéneke (Ézs 38,9-20), Jónás imája (Jón 2,3-10). Néhány hasonló himnusz az ÚSZ-ben is található, pl. az Anna énekéhez nagyon hasonló Mária éneke (Lk 1,46-55) az ún. Magnificat; Simeon éneke (Lk 2,29-32), a jeruzsálemi hívők imája (ApCsel 4,24kk stb.). Meg kell még említenünk néhány nagyobb szabású imádságot, amilyen Salamon templomszentelési imája (1Kir 8,12-53), Ezsdrás, vagy Dániel kollektív jellegű bűnbánati imádsága (Ezsd 9,5-15; Dán 9,4-19).
A liturgikus imádságok elmondásának, vagy recitatív éneklésének helye elsősorban a templom, pontosabban a templom udvara volt, ahol a szentély felé fordulva imádkoztak a papok, vagy a hívek (Zsolt 28,2; 138,2). A távol lakók is Jeruzsálem, a templom felé fordultak az imádkozáskor (1Kir 8,44.48). A naponkénti imádságok elsősorban a reggeli és esti áldozatokhoz kapcsolódtak, később naponta háromszor imádkoztak a hívő zsidók (Zsolt 55,18; Dán 6,11). Az ÚSZ-ben először ugyanezekhez az időpontokhoz kapcsolódtak: ApCsel 3,1 szerint a templomi imádkozás órája 9-kor volt, ez az esti áldozat elkészítésének ideje. ApCsel 10,9 szerint Péter az otthonában 6 óra tájban, azaz délben imádkozott. Valószínű, hogy a diaszpórában a kora esti órákban lehetett az imádságra egybegyülekezés ideje (ApCsel 16,13.16).
Az imádkozás külsőségei közé tartozott a testtartás. Néhány helyen úgy tűnik, mintha szokás lett volna állva imádkozni (1Kir 8,22; Lk 2,38), ez azonban csak az »Isten színe elé állásnak« a kifejezője. A testtartás sokkal inkább az Isten előtti megalázkodást volt hivatva kifejezni. Leggyakoribb volt a térdelő helyzet (1Kir 8,54; Dán 6,11; Ef 3,14), sőt az arcra borulás (Zsolt 95,6), amely a szolgának, az alattvalónak a megalázkodása volt az uralkodó előtt. A kezeknek az ég felé való nyújtása a segítségkérés mozdulata (Zsolt 28,2; Ézs 1,15; 1Tim 2,8).
A kései zsidóság az 5Móz 6,8 betű szerinti értelmezése alapján ún. imaszíjakat kötött a balkarra és a homlokra, s az utóbbin egy kis bőrdobozban pergamenre írt hitvallásszövegek voltak (2Móz 13,1-16; 5Móz 6,4-9; 11,13-21). Az imaszíj h. neve tefillin, ami az imádság h. szavával függ össze. Érdekes, hogy ugyanezt a g. ÚSZ phülaktérion-nak mondja, amiben az éberség, a vigyázás gondolata van benne, sőt a kései g. nyelvben a jelentése: »amulett«; az imádkozó vigyázzon arra, hogy imáját ne zavarja semmi külső kísértés, gonosz ártalom. Mt 23,5-ben fordul elő ez a szó, s Jézus a feltűnést kereső farizeusokat rója meg, akik széles imaszíjakat viselnek, holott az imádkozásnál nem a külsőség, hanem a lélek őszintesége a fontos.
TK
