Intertestamentális kor
Intertestamentális kor Az az időszak Izráel történetében, amely az ÓSZ-i irodalom megszűnése és az evangéliumi bizonyságtétel megszólalása közé esik.
I. A perzsa időszak
Nehémiás halála után, Kr. e. kb. 413-tól sűrű homály borul a zsidó nép történetére, egészen Kr. e. 175-ig, Antiokhosz Epiphanész fellépéséig. E mintegy 240 éves időszakról csak az látszik bizonyosnak, hogy Nehémiás volt az utolsó kormányzó, akit a perzsa udvar küldött, utána Júdeát a perzsák hozzácsatolták a szír tartományhoz és az ügyek intézését rábízták a főpapra, aki a szíriai kormányzó ellenőrzésének volt alávetve. A polgári és a lelki vezetés tehát egy személyben egyesült.
A fogságból való hazatérés után Eljásib volt a főpap. Utódának, Jójádának két fia volt: Jóhánán és Józsué (Neh 12,11.22). Az utóbbi, hogy megszerezze a főpapságot, megölte a bátyját. Jóhánánnak szintén két fia volt: Jaddúa és Manassé (Neh 12,11). Az utóbbi feleségül vette a pogány Szanballat satrapa leányát (Josephus zsidó történetíró, A zsidók története XI.8.2). E házassági szerződéssel olyan szövetséget vállalt, amiért a fogság után a papságból való kizárás járt. Apósa azonban kijárta a perzsa udvarnál, hogy templomot építhessen Samáriában, a Garizim hegyén, ahol aztán tovább gyakorolhatta papi funkcióit, mint a jeruzsálemi szentélyből kizárt samaritánusok első főpapja. Ez a szakadás vezetett odáig, hogy Jézus korában már »a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal« (Jn 4,9).
Míg Jaddúa és Manassé kultikus kérdéseken vitáztak, Nagy Sándor hadai Kr. e. 333-ban Isszosznál győzedelmeskedtek a perzsa seregek felett és a g.-ök a tengerparton elindultak Egyiptom felé. A perzsák iránti hűségükben a zsidók hallani sem akartak a Nagy Sándor előtti meghódolásról. De amikor a győztes hadak megindultak Jeruzsálem felé, virágfüzérekkel ékesítették a várost, kinyittatták a kapukat és kivonultak Sándor fogadására. A Hódító Jaddúa főpap és a zsidók kíséretében bevonult a templomba, ahol a főpap utasítása szerint áldozatot mutatott be az Istennek. Mikor megmutatták neki Dániel könyvét, azzal a jövendöléssel, hogy egy g. ember pusztítja majd el a perzsa birodalmat, örömében megengedte a zsidóknak, hogy ősi törvényeik szerint éljenek, minden hetedik évben mentesek lehetnek a szolgáltatásoktól. - Mivel erről a látogatásról egyedül Josephus tudósít (A zsidók története XI. 8.5), sokan kétségbe vonják hitelességét. Sándor vallásos érzéseit azonban igazolják a Gordiumba és a Jupiter Ammon szentélyéhez való zarándoklásai is.
II. Az egyiptomi korszak
Nagy Sándor Kr. e. 323-ban bekövetkező halálával hatalmas birodalmát a hadvezérei osztották szét egymás között. Palesztina, mint Szíria tartománya, a szeleukida Laomedon birtokába jutott, míg Egyiptomot Ptolemaiosz Szótér örökölte. Ptolemaiosz azonban megirigyelte a vasat és az épületfát, ami bőven található volt Palesztinában és a Libánon hegygerincei között. Ezért megtámadta Laomedont és leverve őt megszerezte egész Szíriát és Föníciát. Később áttelepítések során Egyiptomban jelentős zsidó települések alakultak ki.
Ezalatt Jeruzsálemben Jaddúa főpap fia, I. Óniász lett a főpap, majd őt Simon, az »Igazságos« követte, aki az utolsó férfiú az Ezsdrás által alapított Nagytanácsból. Kijavíttatta a templom szentélyét, sárgarézzel vetette körül az udvar víztartóit, vagy »tengereit« és megerősíttette a városfalakat. Még azt is mondják róla, hogy ő tette teljessé az ÓSZ-i kánont azzal, hogy hozzácsatolta Ezsd-t és Neh-t, a Krón-t és Eszt-t, valamint Mal-t.
Kr. e. 320-tól Kr. e. 198-ig uralkodtak a Ptolemaioszok. Ptolemaiosz Szótér (Kr. e. 323-285) Egyiptomot nagy tekintélyű, központosított állammá szervezte. A zsidókkal szemben jóindulatú volt. Ő alapította meg Alexandriában a híres könyvtárat és múzeumot.
Őt fia, Ptolemaiosz Philadelphosz (Kr. e. 285-246) követte a trónon. Ő is kedvelte a zsidókat, sokat kiváltott közülük, akit eladtak rabszolgának és újakat hívott, hogy telepedjenek le Egyiptomban. Ő rendelte el a zsidó szentiratok g.-re fordítását, amit állítólag 70 személy végzett. Innen kapta a g. nevét: Septuaginta (LXX). Ez lett később a diaszpórában élő zsidók B-ja, akik már elfelejtették atyáik h. nyelvét. Philadelphosz értékes ajándékokat küldött a jeruzsálemi templomnak, köztük egy csodálatos kézimunkával készült aranyasztalt a színkenyerek számára, arany víztartókat és serlegeket.
Simon főpap halála után (Kr. e. 250) II. Óniász foglalta el a főpapi széket, aki később elhanyagolta a szokásos 20 talentum ezüst adó átutalását az új fáraónak, Ptolemaiosz Euergetésznek (Kr. e. 246-221). Amikor megjelent a királyi biztos Athenion személyében, hogy követelje a hátralékot, Óniász unokaöccse, József vállalta, hogy lecsendesíti a király haragját. Athenion segítségével nemcsak a király kegyeit nyerte el, hanem ő lett Júdea, Samária, Fönícia és Cöloszíria adóbérlője is, aki kétezer fős katonai segítséggel érkezett vissza az országba. Miután az ellenálló Askelon 20 vezetőjét levágatta és ezer talentomot küldött a királynak, befolyásos ember lett Egyiptomban.
Kr. e. 221-ben Euergetészt meggyilkolta a tulajdon fia, IV. Ptolemaiosz, akit a történelem iróniából Philopator-nak, »apját szerető«-nek nevezett el. Miután átadta magát az élvezeteknek, Antiokhosz, Szíria királya úgy érezte, hogy eljött az ő órája és megindult Egyiptom ellen. De Philopator a Gáza melletti Raphiánál leverte őt Kr. e. 217-ben. Mivel a zsidók hűek maradtak hozzá, meglátogatta Jeruzsálemet és áldozatot mutatva be, gazdag ajándékokat adományozott a templomnak. II. Simon főpap kérelme ellenére, amikor be akart menni a szentélybe, rosszul lett és úgy vitték haza Alexandriába. Ott aztán bosszút állt a zsidóságon. Sokakat megöletett, a magas beosztásúakat leváltatta és eladta rabszolgának. Bujálkodásaiba azonban hamarosan belehalt és ötéves kisfia, Epiphanész (Kr. e. 204-180) követte a trónon.
A gyermek-király hírére III. Antiokhosz Szíria királya újból elindult Egyiptom felé. A csatározások során Jeruzsálem is többször gazdát cserélt. Végre Kr. e. 198-ban Antiokhosz a Pán barlangjáról elnevezett Paniumhegy lábánál, a Jordán forrása közelében döntő győzelmet aratott az egyiptomi hadsereg felett. A csatáktól megviselt zsidóság emlékezve Philopator szentélysértésére - úgy köszöntötte Antiokhoszt, mint szabadítóját, aki garantálta is a szabadságukat, védelmet adott vallásuk gyakorlásához, azonkívül kétezer zsidó családot telepített át az egykor Babilonba deportáltak utódai közül Lidiába és Frígiába, ahol 10 évig nem fizettek adót. Így váltották fel az egyiptomi Ptolemaioszok uralmát a szíriai Szeleukidák.
Ebben az időszakban, mivel Egyiptom a meghódított Izráel iránt általában barátságos magatartást tanúsított, sokan kivándoroltak Egyiptomba, elsősorban Alexandriába, ahol eredményesen illeszkedtek be a gazdasági és kulturális életbe. Ezek a külföldre került - diaszpórában élő - zsidók azonban nem szakadtak el népüktől és a jeruzsálemi templomtól. Arccal Jeruzsálem felé imádkoztak és nemcsak évenként küldték el a templomadót, hanem életükben legalább egyszer »felmentek« Jeruzsálembe valamelyik szent ünnepre. Csupán nyelvük merült lassan feledésbe közöttük, mivel a hétköznapi életben a görögöt beszélték és a zsinagógáikban az ÓSZ g. fordítását, a LXX-át használták. (Ld. PTOLEMAIOSZOK)
III. A Szeleukidák uralma
Jeruzsálem új urai, a szíriai Szeleukidák nagy erőfeszítéseket tettek Nagy Sándor hellénizáló programjának a megvalósítására. Hódító seregeiket mindig g. és macedón gyarmatosítók követték, akik tömegesen telepedtek le a meghódított nagyobb városokban, vagy pedig mintaszerű új városokat építettek. Itt aztán g.-ül beszéltek és g. szokások szerint éltek, meghonosították a színházat és a testkultúrát. Rájuk viszont nagy hatással voltak a K-i vallások és misztériumok. Ezekben a gyarmatosítókban ment végbe az egységesítési folyamat, amelynek során a K-i vallások fő istenségeit azonosították a g., majd a római vallás istenségeivel, úgyhogy végül az istenségek személyes jellege el is tűnt. Ezt a furcsa keveredést, összeolvadást és jellegtelenülést nevezi a történettudomány HELLÉNIZMUSnak.
Ez alól a folyamat alól az izraeliták sem tudták kivonni magukat, különösen nem a felsőbb osztályok. A kis nép élni akarásával alkalmazkodtak az új hatalom kívánságaihoz, anélkül azonban, hogy a nép többségének szándékában állt volna elhagyni atyáik hitét, vallási hagyományait. Ugyanakkor a kereskedők megtanultak g.-ül, buzgón olvasták a g. irodalom remekeit és a gyermekeiket már g. módra nevelték. Zsidó nevüket rokonhangzású g. nevekre cserélték fel. Így lettek a Józsuékból Jászonok, a Menahemekből Menelaoszok, a gyermekeik pedig már csak egyetlen, g. nevet kaptak. Ez a gondolkozás annyira áthatotta őket, hogy később, amikor a szírekkel szemben kivívták a zsidó vallási és politikai függetlenséget és a szíriai életmódhoz való alkalmazkodás már nem volt kötelező, sok polgár, sőt maguk a fejedelmek is még mindig kettős nevet viseltek, és a pénzeikre is ráverették mind a zsidó, mind a g. nevüket. Így értjük meg, hogy a tarzuszi zsidó származású Saul is a g. művelődési területen a Paulosz nevet használta.
A paneaszi győző, III. vagy Nagy Antiokhosz (Kr. e. 223-187) Jeruzsálem iránt jóindulatot tanúsított. Nemcsak a város jogait biztosította, hanem a harcok alatt elpusztult épületeket is helyreállíttatta. Ediktumában elismerte a zsidók teokratikus államát, anyagi támogatást adott a templomhoz, engedélyezte a naponkénti áldozatokat, ezenkívül a papságot és Jeruzsálem minden lakosát három évig mentesítette az adófizetés kötelezettsége alól.
Utóda a fia, IV. Szeleukosz Philopator (Kr. e. 187-175) eleinte szintén jóindulatú volt a zsidóság iránt, nemcsak a vallás szabad gyakorlatát biztosította, hanem még a templomi szolgálatok kiadásaihoz is hozzájárult. Amikor azonban ki kellett volna fizetnie a rómaiaknak az apjára kirótt hadisarcot, a templom kincseivel akarta kifizetni.
Halála után az öccse, a Rómában nevelkedett IV. Antiokhosz (Kr. e. 175-164) szerezte meg a trónt. Tudta, hogy a terjeszkedő Római Birodalommal szemben csak akkor állhat meg, ha soknyelvű és -vallású népeit a hellénizmus olvasztótégelyében egységbe olvasztja. Művét vallási reformmal kezdte. Egyesítette egymással a szír Baal-semen (= a menny ura), a római Juppiter Capitolinus és a g. Zeus Olümpiosz főistenségeket az utóbbi neve alatt. Tiszteletére állami ünnepeket rendelt és szentélyeket építtetett. Epikureista felfogása szerint Zeusz igen távol él a világtól és nem törődik az emberek ügyes-bajos dolgaival. Ezért földi képviselőjéül, akaratának közlőjéül önmagát tekintette. Ennek jeleként felvette az »Epiphanész« melléknevet, ami azt jelenti: a magát kijelentő Isten.
Ezalatt Jeruzsálemben a törvényes főpap, III. Óniász ellen fellépő Jászon, majd Menelaosz próbálta pénzzel megszerezni a főpapságot a szíriai udvarnál. A belviszályt Epiphanész »lázadásnak« minősítve megjelent Jeruzsálemben, a várost elfoglalva katonáinak háromnapi szabad rablást engedélyezett. Negyvenezer lakost hánytak kardélre, majd ugyanennyit elvittek rabszolgaságra. Az égőáldozati oltáron disznóhúst áldoztak. Ezután Epiphanész behatolt a szentélybe is »és elvitte az aranyoltárt, a gyertyatartót, minden edényt, a szent kenyerek asztalát, a serlegeket és a csészéket, az aranyfüstölőket és a kárpitot, a koronákat és az arany díszítést, amely a templom homlokzatán volt« (1Makk 1,20-25).
Miután így megtöltötte a kincstárát, Kr. e. 168-ban Egyiptom ellen indult. Ezt a háborúját azonban a rómaiak megakadályozták. Amint dühöngve visszavonult, ismét útba ejtette Jeruzsálemet. Tábornoka, Apolloniosz, mint Júdea fő adószedője, akadálytalanul bejutott a városba, katonái azonban megvárták a szombatot, tudva, hogy akkor nem kell félniök semmiféle ellenállástól. Aztán a meglepett és vallási okokból ellenállást nem tanúsító sokaságból levágtak minden embert, akit találtak, az asszonyokat és a gyermekeket pedig elvitték rabszolgaságba. A Sion hegye közelében lerombolt házak anyagából felépítettek egy Akra nevű erődítményt a szíriai helyőrség számára.
De ez csak a kezdet volt. Hamarosan megérkezett Athenaiosz, a királyi biztos, aki a templomot Zeusz Olümpiosz szentélyévé alakította át és Kr. e. 168 decemberében az égő-áldozati oltár helyén felállították a »pusztító utálatosságot« - Baal-semen oltárát (Dán 11,31). Az oltáron disznóhúst áldoztak. Szigorúan tilos volt a körülmetélkedés, a szombat megtartása és a Törvény olvasása. A megszegőket halállal büntették. A király rendeletei nemcsak Jahve vallásának a megszűnésével, hanem Izráelnek, mint népnek a felszívódásával is fenyegetett. Ez ellen léptek fel a Makkabeusok. (Ld. SZELEUKIDÁK és ANTIOKHOSZ EPIPHANÉSZ)
IV. A Makkabeusok harcai
Modin városának öreg papját, Mattathiászt (Kr. e. 167-ben) a király megbízottja elsőnek akarta rávenni az áldozat bemutatására. S amikor az egyik zsidó a király parancsa szerint akart bemutatni áldozatot, fiaival együtt kardot rántott és az oltárnál ölte meg a hitszegőt, a királyi tisztviselővel együtt. Ezek után persze a hegyekbe menekültek, ahol sereget gyűjtöttek és megszervezték az ellenállást. A bálványoltárokat ledöntötték, a hitehagyókat megölték. Mivel a szírek tudták, hogy a zsidók szombatnapon nem foghatnak fegyvert, ekkor támadták meg őket és több mint ezer embert le is vágtak közülük. Ekkor Mattathiász ráébresztette az övéit, hogy »kiirtják őket a földről«, ha a szombati önvédelmi harcot nem tekintik törvényesnek.
Mattathiász a kemény tábori életet csak egy évig bírta. A harc folytatását öt fia közül Júdásra bízta, aki bátorságával és rátermettségével hamarosan kivívta a »Makkabeus« (= Kalapácsos) nevet. Az összegyűlt tömeget néhány hónap alatt erős hadsereggé szervezte, amellyel egymás után szétverte a szíriaiak ellene küldött öt seregét is. Kr. e. 165-ben pedig visszafoglalta Jeruzsálemet, lerombolta a Zeusz-oltárt és mivel három évvel korábban Antiokhosz teljesen kifosztotta a templomot, új felszerelést készíttetett. Az újra felszentelt templomban aztán ismét megindultak a rendszeres áldozatok (Dán 9,27). Ennek az örömünnepnek az emlékét »Chanukka« néven az izráeliták Kiszlev hó 25. napján mindmáig megünneplik (Jn 10,22).
Miközben Júdás Jeruzsálem megerősítésén fáradozott, a főpapság birtoklásáért kitört a belviszály. III. Óniászt, a törvényes főpapot megölték, a gyilkost viszont a szírek végezték ki. Óniász fia Egyiptomba menekült és Leontopoliszban egy zsidó templomot alapított, amely Kr. u. 73-ig fennállt. Az új király, Demetriosz (Kr. e. 162-150) alatt is tovább folyt a versengés a főpapságért, s aki elnyerte, az a korábbi ellenfeleit mindig kivégeztette. A szírek közben két hadjáratot indítottak Júdás ellen, aki mindkét fővezért megverte. Mivel Júdás félt a szíriaiak bosszújától, szövetséges után nézett. Követeit a Szenátus szívesen fogadta Rómában és levelet is küldött Demetriosznak, hogy álljon el a zsidók megtámadásától. A levél azonban későn érkezett. Demetriosz már egész haderejét Júdás ellen küldte. A túlerő győzött. Kr. e. 162-ben a negyedik fiú, Eleazár esett el, majd 160-ban maga Júdás is.
A szírek ekkor visszahelyezték a főpapságba a szír-barát Alkhimoszt, akinek a párthívei most már szabadon kitölthették a bosszújukat a Makkabeus-pártiakon. Az ősi vallásukhoz ragaszkodók vezére Kr. e. 160-ban Jonathán lett, a legifjabb fiú. Mivel Szíriában is kitört a trónviszály, Jonathánnak sikerült békét kötni velük. Sőt Demetriosz és ellenfele Bálász egymást felülmúló ajándékokkal próbálták Jonathánt szövetségesüknek megnyerni. Kinevezték Júdea főparancsnokává, sőt főpappá is, bíbor ruhát, koronát küldve neki. Kr. e. 152 sátoros ünnepén végezte első főpapi szolgálatát. Jonathán ezek után megpróbálta elfoglalni Jeruzsálemben Akrát, a szírek erődítményét. Ezt Demetriosz nem vette jó néven, de később, mivel Demetriosz a polgárháborúban számított Jonathán támogatására, egész Júdea urává tette. Az új szír trónkövetelő, Trüphón, barátságot színlelve Jonathánt csapdába csalta és mindkét fiával együtt kivégeztette.
A vezér ezután az utolsó, meg életben levő testvér, Simon lett (Kr. e. 143-135). Demetriosz, a neki nyújtott támogatásért elismerte őt Júdea főpapjának és hercegének. Gyakorlatilag ez az ország teljes függetlenségét jelentette. Ezért tekintik a zsidók a Kr. e. 142. esztendőt »Jeruzsálem felszabadulása« első esztendejének. Az akrai szír helyőrséget kiéheztette, az erődítményt földig leromboltatta. Békeévek köszöntöttek Jeruzsálemre. Rómával megújította a szövetséget. Mindezért hálából a vének tanácsa Kr. e. 141-ben Mattathiász házának a nemzet érdekében végzett szolgálataiért törvénnyé tette, hogy a főpapság és a kormányzói méltóság öröklődjék Simon családjában - akinek az utódait a család egyik őséről Hasmoneusoknak is nevezték.
Simont Jerikóban egy lakomán Ptolemaiosz - a saját veje - megölette két kisebb fiával együtt. A harmadik fiú, Johannes Hirkanosz azonban megmenekült és Jeruzsálem elismerte urának (Kr. e. 135-104). Eleinte vissza kellett vonulnia Jeruzsálembe VII. Antiokhosz szír király elől, de aztán kibékültek és az ország felvirágzott. Gyakorlatilag Kr. e. 129-től független uralkodónak tekinthette magát, habár csak az utóda vette fel hivatalosan is a királyi címet. Országa területét először Samária elfoglalásával növelte, ahol elpusztította a Garizimhegyi templomot, amely már régóta szálka volt a zsidók szemében. Ezután 127-ben megújította családja szövetségét Rómával. 31 évi áldásos uralkodás után halt meg. (Ld. MAKKABEUSOK)
V. A Hasmoneusok kora
Johannesz Hirkanosz halála után a Hasmoneus-korról beszélünk. Eredetileg Hirkanosz is a farizeus párt tagja volt, de a kormányzása alatt úgy látta, könnyebb együttműködni a vagyonos, világias műveltségű, szélesebb politikai látókörű szadduceus papi nemességgel és a nagypolgársággal, mint a Törvény betűihez ragaszkodó farizeusokkal. Így szakított azokkal a farizeusokkal, akik eddig a legerősebb támaszai voltak a Makkabeusoknak. Hirkanosz a feleségét jelölte meg utódának, de halála után őt a fia megölte és I. Arisztobulosz néven kikiáltatta magát királynak (Kr. e. 104-103). Ő viselt elsőként koronát. Rövid uralma alatt két testvérét börtönbe vettette, a harmadikat pedig megyilkolták. Kormányzásában nyíltan szakított a farizeusokkal.
Arisztobulosz halála után bebörtönzött testvérei közül az idősebb, Alexander Jannaiosz (Kr. e. 103-79) foglalta el a trónt. Ő már teljesen elvilágiasodott uralkodó, aki csaknem minden idejét hadi táborban töltötte és a főpapi kötelességeit elhanyagolta. A régebbi főpapi ércpénz helyett ő veretett először királyi pénzt is. Ennek egyik oldalán ez állt: Jonathán (ennek a beceneve a Jannaiosz) király, a másik oldalán pedig g.-ül: Alexander király. Világias élete miatt a farizeusok ellene fordultak és kétségbe vonták a főpapsághoz való jogát is. Ezért a templomban tüntetők közül levágatott hatezer embert, majd amikor a kitört általános lázadáson úrrá lett, a farizeusok közül 800-at keresztre feszíttetett, asszonyaikat és gyermekeiket pedig legyilkoltatta. Így vált a Hasmoneus-királyság rémuralommá. Utóda, Alexandra királynő (Kr. e. 78-69), szoros szövetségben a farizeus párttal, végezte az államügyek vezetését. A farizeus párt hálából a főpapságot azonnal ráruházta idősebb fiára Hirkanoszra. Alexandra uralkodásának 10 évét Josephus úgy említi, mint a zsidó nép aranykorát (A zsidó háború I. 5.107-119).
Alexandra halála után a farizeus párt főpap fiát, II. Hirkanosz néven azonnal trónra ültette. Alexandrának a kisebbik fia, Arisztobulosz a bátyja ellen sereget gyűjtött és lemondatta a trónról, amit aztán II. Arisztobulosz néven (Kr. e. 67-63) maga foglalt el. A két testvér viszályába ekkor avatkozott be az edomita Antipater és Aretász arab király. A testvérháborúnak a rómaiak vetettek véget, akiket a két testvér döntőbírónak kért fel.
Arisztobulosz a döntést nem fogadta el, ellenállást fejtett ki, amiért Pompeius Kr. e. 63-ban Jeruzsálemet elfoglalta, és Arisztobuloszt két fiával együtt fogolyként magával vitte Rómába. A főpapságot visszaadta Hirkanosznak, aki Kr. e. 63-tól 40-ig főpapként uralkodott. A zsidó állam, amely eddig szövetségese volt Rómának, Róma vazallusa lett.
A Rómába hurcolt Arisztobulosz és a fiai azonban többször megszöktek és mindig megpróbáltak lázadást szítani a rómaiak ellen, de leverték őket és visszavitték Rómába. Ez a zsidók önkormányzatának a további csökkentését is jelentette. Kr. e. 53-ban Marcus Crassus triumvir a párthusok elleni támadásához úgy szerzett pénzt, hogy a jeruzsálemi templomot kifosztotta és mindent elvitt, ami ott egy évszd. alatt felhalmozódott.
Júdeában a főhatalom azonban csak látszatra összpontosult Hirkanosz főpap-kormányzó kezében, a valóságban az ő nevében trónra segítője, az edomita Antipater uralkodott. Mivel segítséget nyújtott Caesarnak az egyiptomi háborújában, etnarkhai (fejedelmi) méltóságot kapott Caesartól és a »Róma szövetségese« címet. Júdea procurátorává, vagyis kormányzójává is kinevezték és Caesar engedélyt adott neki, hogy helyreállíthatja Jeruzsálem lerombolt erődítményeit. (Ld. HASMONEUSOK és ANTIPATER)
VI. Nagy Heródes kora
II. Hirkanosz uralma tovább gyöngült, amikor előbb Antipater idősebb fia, Phasael lett Júdea katonai parancsnoka, majd ugyanezt a tisztséget a másik fia, Heródes Galileában kapta meg. Heródes ott hamarosan népszerűvé is tette magát azzal, hogy megtisztította a területet a rablóbandáktól. Keménykezű törvénykezéséért még a Szanhedrin sem merte kérdőre vonni. A szíriai helytartó Samária kormányzójává is kinevezte. Hogy a család befolyását megállítsák, a zsidók Antipátert megmérgezték. Heródes azzal erősítette a helyzetét, hogy feleségül kérte Hirkanosz unokáját, Mariamnét. Ekkor bevádolták Antonius triumvirnél, akit Heródes gazdagon megajándékozott, ezért kinevezte őt Júdea tetrarkhájává. Ezzel a Hasmoneus család végleg kiszorult a hatalomból.
Heródesnek váratlan ellenfele támadt, amikor a párthusok II. Arisztobulosz fiát, Antigonoszt visszahelyezték Júdea trónjára (Kr. e. 40-33). Heródes azonban kisiklott a párthusok kezei közül, s miután Mariamnét Maszada erődítményében biztonságba helyezte, Rómába utazott segítségért. Itt még emlékeztek atyja tetteire és Kr. e. 40-ben kinevezték őt Júdea királyává. A római hadsereg segítségével először felmentette az ostromlott Maszadát, aztán hat hónapi ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet (Kr. e. 37). Az elfogott Antigonoszt a rómaiak megkorbácsolták, majd leütötték a fejét. Így halt meg 126 évvel Júdás Makkabeus fellépése után az utolsó Hasmoneus király.
Heródes Kr. e. 37-4 között uralkodott. Koronája csak akkor forgott veszélyben, amikor nagy pártfogója, Antonius Kr. e. 31-ben az actiumi csatában elesett. De Heródes felkereste a győztes Octavianust, a későbbi Augustust és felajánlotta néki az Antoniustól kapott koronát. Augustus abban a reményben, hogy őt is olyan híven fogja szolgálni, mint előbbi urát, országát egész Palesztinára kiterjesztette.
Nehéz elsorolni, mennyi gyilkosság tapadt a kezéhez. Uralkodása kezdetén kivégeztette Antigonosz híveit. Sógorát, Arisztobuloszt előbb kinevezte főpappá, de amikor látta, hogy milyen népszerű, vetélytársat sejtett benne és Jerikóban vízbe fojtatta. Általában mindenki meghalt, akire a gyanú árnyéka vetődött. Halomra gyilkoltatta azokat a farizeusokat, akik nem akartak a császárra esküt tenni. Csaknem az egész családját kiirtotta, először Mariamnét, a feleségét, majd a tőle származó, tehát Hasmoneus vérből való Alexander és Arisztobulosz hercegeket.
Kr. e. 4-ben hosszú és igen nagy fájdalmakkal járó betegségben halt meg.
Heródes hellénista uralkodó volt. Mint edomita, idegennek számított Izráelben, ezért buzgón megtartotta a zsidó vallás előírásait és csodálatos fénnyel újjáépítette a jeruzsálemi templomot. Uralmát az építkezéseivel akarta nevezetessé tenni. Phasael, az új városkapu, az Antonius-erőd, a színház, a vízvezeték megépítése mellett Izráelnek új kikötővárost építtetett, Caesareát. Az újjáépített Jerikóban és Samáriában is számtalan épület hirdette becsvágyát, és bőkezűségét.
Heródes uralkodása alatt, Kr. e. 7-5 között született a Názáreti Jézus. (Ld. HERÓDES).
BF
