Isten szenvedő szolgája
Isten szenvedő szolgája Isten szolgái közül az, aki szenvedése által különös szolgálatot végez el. A nyelvészeti, fogalmi alapvetést ld. EBED JAHVE.
Végső fokon a pogány uralkodó, Círus is Istent szolgálja, mert végrehajtja akaratát (Ézs 44,28; 45,1), de ez nem tudatos engedelmesség és nem is szenved érte. Jób Isten szolgája (1,8; 2,3; 42,7k), szenvedése példaértékű az ártatlanul szenvedőknek, de ezenkívül nem végez szenvedésével különleges szolgálatot Istennek. Sokan Dávidot tartják a szenvedő szolga és egyúttal az ebed jahve énekek őstípusának. Annyi alapja van, hogy pályája elején Isten népe érdekében vívott eredményes harcai következtében kellett bujdosnia, későbbi szenvedését (Absolon lázadása) Betsabéval való paráznasága és Úriás megöletése miatt büntetésül kapta. Jósiás tragikusan elbukott, mielőtt terveit végrehajthatta volna, de nem szenvedett, s halálával nem végzett szolgálatot.
Vannak azonban, akik »hit által« szenvedtek (Zsid 11,35kk), vagyis az Úrhoz és a szolgálathoz való hűségük következtében váltak szenvedőkké. Mózes szenvedései szolgálatból fakadnak; már az is, hogy bujdosnia kell, a népe iránti hűség következménye, amit elkerülhetett volna, ha beáll egyiptominak (Zsid 11,24kk). Ő Isten szolgája volt, ebből eredtek fáradalmai, a nép hálátlansága miatt érzett csalódásai, keserűségei, el egészen addig, hogy majdnem megkövezik (4Móz 11,10kk; 14,10).
A próféták a Jahve szolgáinak jellegzetes csoportja. Szolgálatuk nem volt könnyű, mert gyakran népszerűtlen volt. ÁMÓSnak el kellett hagynia polgári foglalkozását és legalábbis hivatalos kiutasítást kellett eltűrnie (7,10kk). ÉZSAIÁS a döntés elé állító, de eredménytelen próféciát kapta feladatul (6), a kultuszba (1,10kk), a politikába (7) való beleszólást, az ítélethirdetést, aki nem járhatott a nép útján (8,11k). Ez magában sem könnyű, a hagyomány szerint a mártírhalált is elszenvedte. JEREMIÁS a szolgálatért való szenvedés tipikus esete. Külső fenyegetést, büntetést (11,18kk; 20,1kk; 37,11kk; 38,1kk) és belső gyötrődést kell elviselnie (20,7kk). Nem ismerjük részletesen a próféták sorsát, de a példák azt mutatják, hogy a közvéleménnyel ellentétben az Úr akaratát hirdetni mindenkor a szenvedés kockázatával járt. Jézus is utal sorsukra (Mt 23,29-36; Lk 11,27-51).
Az ún. ebed jahveh (ÚR szolgája) énekek egy rejtélyes alakot rajzolnak elénk. Szelídség az egyik döntő jellemvonása, szolgálata az egész világra kiterjed. Különleges szolgálatához Isten lelkét kapja (Ézs 42,1-4). Isten választotta ki, még születése előtt (vö. Jer 1,5). Éles karddá tette száját, ami igehirdetői szolgálatra vall. Annak ellenére, hogy Isten tette hatásossá (éles kard, hegyes nyíl), hiábavalónak nyilvánult szolgálata és az Úrra bízta ügyét. Egyszerre nevezi Izráelnek, ugyanakkor Jákób és Izráel megtérítőjének. Olyan ellentmondás ez, amely a kutatást végképp zavarba hozza. A megmentett (fogságból visszatért?) Izráel visszatérítésén túl a pogányok megvilágosítását is rábízta (Ézs 49,1-6). Az Úr tanítványa, tanulásának célja, hogy a fáradtaknak az igét szólja. Engedelmes, aminek következménye, hogy megverik és meggyalázzák. Reménykedik abban, hogy az Úr igazságot szolgáltat neki és kiderül ártatlansága, ellenfelei megsemmisülnek (Ézs 5,4-9). A negyedik énekben (Ézs 52,15-53,12) először Isten a beszélő. Eredményt ígér szolgájának, népeket és királyokat bámulatba ejtő dolgokat, miről eddig soha nem hallottak, bár eddig torz, iszonyatos volt a külseje. A további részben (53) a szemlélők meg nem határozott köre szól. Ugyancsak rútságát majd szenvedéseit emeli ki, azután fölismeri: helyettük, bűneik kiengesztelésére szenvedett, bár ezt szenvedései idején nem ismerték föl (4b.8). Meg is halt, a bűnösök közé számolva, pedig ártatlan volt. Mindez az Úr akarata volt. Elégtétele az lesz, hogy meglátja utódait, sokáig él, megelégedett lesz. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha feltámad. Az utolsó sorokban újra Isten beszél (11b–12). Megváltó szerepéről, jövendő jutalmáról, önkéntes haláláról, bűnösök közé sorolásáról.
Talányos szövegek. Az sem biztos, hogy behatárolásuk pontos. Az első három után következő versek (42,9; 49,13; 50,11) még esetleg hozzáértendők az énekhez. Egyénről szól, vagy a megszemélyesített Izráelről? A 49,3-5 szerint mindkettőről. De Izráel a múltjában nem másokért szenvedett, hanem saját bűneiért. Történelmi alapja van, vagy jövendölés? Az ÓSZ egyik alakjára sem illik minden részlete, márpedig az Úrnak egy ilyen szolgájáról nem hallgathatott volna. A szöveg semmiféle költői homálya sem takarja be, hogy megváltó haláláról és halál utáni jutalomról beszél, ez pedig magába foglalja a feltámadást. Kizárt dolog, hogy a próféta önmagára, vagy valamelyik kortársára gondolt, hiszen a fogságban megérdemelt büntetését töltötte Izráel. A hazatérés öröme mellé Nehémiás imájának bűnbánata illik kísérőnek (Neh 1). Az individuum és kollektívum, az Izráel és a népek között végzett szolgálat összefonódása, a megváltó halál és feltámadás reménye meghaladja akár egy próféta, akár egy politikai vezető személyéhez fűzhető váradalmakat. Még leginkább politikai vezetőre, Dávidnak a fogság jelentéktelenségében felnőtt valamelyik leszármazottára lehetne magyarázni, ráillenék a kisarjadó vesszőszál képe (53,2 vö. 11,1). Csakhogy az énekek a Szolga földi pályafutásának teljes kilátástalanságban való lezáródásáról beszél. - Miféle reményeket lehet fűzni egy ilyen politikai vezetőhöz, és hogy egyeztethető az össze az egész könyv ujjongásával? Semmiféle kortörténeti magyarázathoz nincsen fogódzkodónk.
Az ebed jahveh énekek tehát próféciák. Amennyiben Dávid leszármazottjára gondolt a próféta, akkor a végidők rendkívüli isteni beavatkozásával számoló, eszkhatológikus jövendölések. Csak így magyarázható a megváltó halál és feltámadás. Az illető személy az ideális Izráel megszemélyesítője, így lehet egyszerre individuum és kollektívum, Izráel és a népek megtérítője. A prófécia túlmutat a történelmi láthatáron.
A zsidóság messiási jövendölést látott benne, de két okból elvetette ezt a magyarázatot: nem tudta összeegyeztetni a Messiás alakjával a szenvedést, valamint visszahatásként arra, hogy a keresztyénség Jézusra alkalmazta. Végül a kollektív magyarázatnál maradt: az ideális Izráel (a hűséges maradék) megtéríti a nép egészét, majd a megtért Izráel a népeket. Támogatja ezt, hogy másutt is »szolgám«-nak nevezi Izráelt (41,8kk).
A keresztyénség Jézus Krisztusban látja beteljesedni ezeket a próféciákat. Fülöp az Ézs 53-ból kiindulva vezeti Krisztushoz az etióp kincstárnokot (ApCsel 8,26-40). Jézus rögtön működése elején magára alkalmazza a velük rokon Ézs 61,1k-t (Lk 4,16kk). Többször beszél arról, hogy szenvednie kell (Mk 8,31.33 par). Jellemző módon közvetlenül megdicsőülése után is erről szól hangsúlyozva, hogy ez meg van írva (Mk 9,12k par). Ugyancsak a prófétákra hivatkozik, amikor Jeruzsálembe indulása előtt újra szenvedéséről beszél (Lk 18,31-33). Elfogatása és pere idején többször is a próféták írásainak a beteljesedésével magyarázza azt, ami vele történik (Mt 26,24.54.56). Nem maradt ránk, hogy fejtegetései során melyik prófétai kijelentésekre hivatkozott, de lehetetlen, hogy ez a legjellegzetesebb kimaradt volna közülük. A Mk 10,45 »sokak« szavában az Ézs 52,14k és 53,11k visszhangzik. Feltámadása után megint csak az írások alapján értelmezi a vele történteket (Lk 24,25kk; 44kk). Feltámadását is az Írás alapján értik meg tanítványai (Jn 20,9), ez pedig csak az Ézs 53,9kk lehet. Észrevétlenül növekedett, úgy mint ember, éhes, fáradt volt, gúnyolódhattak, vitatkozhattak vele, nem látszott dicsőségesnek, úgy, ahogy a próféciák mondják. Izráel összeszedése volt az első célja, de már Simeon énekében jelentkezik az, hogy a pogányok világosságául is jött (Lk 2,31k), világos utalással az Ézs 49,6-ra. Hogy halála váltsághalál, az az ÚSZ egybehangzó tanúságtétele. Nem tudjuk, ki lebegett a próféta szeme előtt, amikor a szenvedő szolgáról szóló próféciát elmondta, volt-e történelmi elgondolása? Ez a tudomány módszereivel nem deríthető fel. Egy biztos: senkiben másban nem teljesedtek úgy be a próféciái, mint Jézus Krisztusban.
Jézusban az Ábrahámnak tett ígéret teljesedett be, leszármazottjában Isten megáldotta a föld minden nemzetségét (1Móz 12,3). Jézus ezáltal személyében az igazi Izráel megtestesítője. Ettől függetlenül a prófécia kollektív vonása is beteljesedett. Az egyháznak a szolgálat érdekében a szenvedést is vállalnia kell (2Kor 6,4kk; 11,23kk). Az apostoli munka érdekében vállalt szenvedést egyenesen úgy értékeli Pál, mint a Krisztus szenvedéseinek folytatását, kiegészítését, persze nem a megváltó szenvedés értelmében, hanem az ev elterjesztéséért vállalt szenvedésében (Kol 1,24k). A Krisztus szenvedésében való részesedésnek tartja 1Pt a keresztyének szenvedését (4,12kk).
CP
