Khiliazmus
Khiliazmus Annak az apokaliptikus váradalomnak, ill. mozgalomnak az elnevezése, amely szerint a világtörténet végén be fog következni a békesség ezer évig tartó időszaka. Az elnevezés a g. khilioi = ezer kifejezésből ered.
A Jel 20,1–6 szerint egy angyal fog leszállni a mennyből, megkötözi a Sátánt, és ezer esztendőre az alvilágba zárja. Ez alatt az idő alatt Krisztus fog uralkodni az életre kelt mártírokkal, akiket azért fejeztek le, mert bizonyságot tettek Jézusról, és nem imádták a fenevadat. Ebben az első feltámadásban a többi halott nem részesül. Az ezer év leteltével a Sátán újra kiszabadul, és a világ népeit egy utolsó nagy küzdelemre gyűjti össze Krisztus ellen. Ez a harc Isten beavatkozása folytán a Sátán végleges legyőzetésével ér véget, amit a második feltámadás: minden ember feltámadása és az utolsó ítélet követ (Jel 20,7kk).
A khiliazmus gondolatkörének hátterében a zsidó apokaliptika váradalmai ismerhetőek fel. Ebben az apokaliptikában két fő áramlat alakult ki: egyfelől egy olyan váradalom, amely szerint egy földi Messiás-birodalom fog elkövetkezni, amelyben Izráel legyőzi minden ellenségét, és helyreáll a dávidi birodalom fénye. Emellett élt egy másik elképzelés is: eszerint a mennyből alá fog szállni az isteni küldött, az EMBERFIA, akinek eljövetelekor a halottak fel fognak támadni, és minden embernek az ő ítélőszéke elé kell állania. A későbbiek folyamán a régebbi, nacionális színezetű reménység egybefonódott az univerzális jellegű váradalommal oly módon, hogy a Messiás-király uralmának váradalma közvetlenül a világ végének bekövetkezése és az új világkorszak kezdete előttre helyeződött. Így a földi Messiás-korszak egy meghatározott ideig tartó, tehát nem végleges időszakot ölel fel, amelyet a kaotikus hatalmak utolsó nagy rohama követ, mielőtt az új világkorszak üdv-ideje bekövetkezik.
A zsidó apokaliptikus irodalomban számos helyen található leírás erről a messiási időszakról. A 3Ezsd 7,28kk szerint a MESSIÁS négyszáz évig fog uralkodni, ezután meghal. Ezt követően az egész világ az ősidők csendjébe burkolózik, majd bekövetkezik a halottak feltámadása és a végítélet. Ilyenformán a messiási korszak a végső világkorszak bekövetkezését megelőző utolsó időszakot jelenti.
A messiási korszak időtartama a zsidó apokaliptikában különböző. Az ezres szám minden valószínűség szerint azzal az elgondolással függ össze, amely a világ történetét ezeréves időszakokra tagolt »világhét«-nek fogja fel, amely esetben az utolsó ezer év jelenti a befejező sabbatot (vö. Zsolt 90,4; 2Pt 3,8).
Magában az ÚSZ-ben a khiliasztikus gondolat bizonyíthatóan csak a Jel 20,1kk-ben található meg. Jézus a maga apokaliptikus tanításaiban erről sehol sem szól. Egyes magyarázók úgy vélik, hogy Pál az 1Kor 15,23-ban khiliasztikus váradalmakat fogalmaz meg, ez azonban vitatott.
AJel 20,1kk összefüggése a zsidó apokaliptikával általánosan elfogadott nézetnek tekinthető. Ez a leírás azért kapcsolódhatik egyértelműen ahhoz, mert Jézus személyében az ÚSZ felfogása szerint mind a mennyből alászálló Messiás, mind az Emberfia jelen van. Ilyenformán arról van szó, hogy a Jel úgy veszi át a zsidó apokaliptika képzetvilágát, hogy azt Krisztusra alkalmazza. Lényegesnek tekinthető különbség ugyanakkor a zsidó apokaliptika és a Jel 20,1kk ábrázolásmódja között, hogy ez utóbbi amazzal ellentétben igen szűkszavú, és kerüli a terjengős, az eseményeket spekulatív módon kiszínező leírásokat. Magának az ezeresztendős időtartamnak a vonatkozásában általánosan elfogadottnak tekinthető nézet szerint a Jel ezt szimbolikusan érti, és azt fejezi ki, hogy az ember által nem, csak Isten által áttekinthető hosszúságú időszakról van szó.
A keresztyén egyház történetének kezdeti időszakában a khiliazmus mind K-en, mind Ny-on élénken élő váradalomként élt tovább. A Kr. u. 130 körül keletkezett Barnabás-levél tovább folytatja a zsidó apokaliptika spekulációját a hét, egyenként ezer évig tartó időszakból álló világhéttel kapcsolatban, amely az ezeréves birodalommal, mint sabbattal számol. Jusztin mártír Jeruzsálembe várta az ezeréves birodalom megjelenését. Az üldözések korszakában a keresztyének az ezeréves birodalom bekövetkezésének reményével vigasztalták magukat. A g. filozófia szellemétől azonban, amely elsősorban Alexandriai Kelemen és Origenész révén áramlott be az egyházba, a khiliazmus gondolatvilága idegen volt. A keresztyénség elismert, majd államvallássá alakulása a kezdeti idők apokaliptikus-eszkhatológikus feszültségét megszüntette, váradalmait háttérbe szorította. Ezzel együttjárt a Jel 20 átértelmezése is. Augustinus felfogása szerint a váradalmat spirituálisan kell értelmezni, mert szerinte Krisztus uralma az egyházban ölt testet, így az ezeréves birodalom a Krisztus első és második eljövetele közötti korszakot jelenti.
Mindennek ellenére a khiliasztikus váradalom az egyház életének későbbi időszakaiban is újra meg újra feléledt, mint a világ történetének elkövetkezendő eseményeire vonatkozó elképzelés. Ez összekapcsolódott a bekövetkezés időpontjára vonatkozó spekulatív számítgatásokkal is, mindenekelőtt az egyházon belül és az egyházzal szembeforduló középkori reformmozgalmak körében. Részben ezeknek a rajongó spekulációknak az ellenhatására, a reformátorok – így maga Kálvin is – és a reformáció hitvallásai általában fenntartással kezelték, vagy teljesen el is vetették az ezeréves birodalom váradalmát.
A legújabbkori protestáns teológiában az ezeréves birodalom kérdése több oldalról vitatott. Egyfelől érvényesülnek az ezzel kapcsolatos fenntartások, másfelől viszont az a szempont, hogy a Jel 20 tárgyilagos, spekulációktól mentes értelmezését nem lehet megkerülni.
SzCs
