Kivonulás
Kivonulás Latin kifejezéssel: exodus. Az Egyiptomban szolgasorsban tartott Izráel népét Mózes vezette ki onnan Isten parancsára. A Hóreb hegyénél kapott erre megbízást (2Móz 3,10), de kapott biztatást is arra, hogy maga az Úr fog mellette állni, és ha kell, csapásokkal fogja megtörni a fáraó zsarnokságát (2Móz 7–12. r.). Csakugyan tíz nagy természeti csapás következett be Egyiptomban, s a tizedik, az elsőszülött gyermekek halála után kapta meg az engedélyt Izráel az ország elhagyására. A páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe őrizte meg a nagy szabadulás emlékét: a zsidóknak a páskabárány vérével megjelölt házait elkerülte a tizedik csapás (2Móz 12,13), a kivonulás pedig olyan sietve ment végbe, hogy még arra sem volt idő, hogy a kenyérsütéshez a tésztát megkelesszék (12,34). – A fáraó azután megbánta, hogy megengedte Izráel távozását, katonaságot küldött utánuk, de a zsidók csoda módon át tudtak kelni a Vörös-tengeren (pontosabban annak egy nyúlványán, annak egyébként is sekély vizén): a kedvező irányú szél által elhajtott víz medrében átgázoltak, az üldözők viszont a mederbe visszatérő vízben lelték halálukat (2Móz 14. r.). Ezzel fejeződött be tulajdonképpen a kivonulás, és Izráel elindulhatott a szabad élet útján, egyelőre a negyven évig tartó pusztai vándorlásra.
A kivonulás B-i leírása megadja azt az útvonalat, amelyen a menekülő nép haladt. GÓSEN földjéről, amelyet 2Móz 12,37 Ramszesz földjének nevez, elindulva Szukkót és Étánim nevű helyeken át (2Móz 13,20) Pí-Hahírót, Migdól és Baal-Cáfón térségében táboroztak egy ideig (14,2), még a tengeren való átkelés előtt (vö. 4Móz 33,5-7). A helynevek ismerősek: a Szukkót név jelentése: »(őr)kunyhók«, Étám: »erődítmény«, Migdól: »őrtorony«. Kétségtelenül abban a kiserődökből álló zónában feküdtek, amelyet az egyiptomiak védelmül építettek ki az Ázsia felől érkező támadásokkal szemben, s melynek a Súr = »fal« elnevezést adták (2Móz 15,22). A nevek jelentése azonban általános, földrajzilag nem határozható meg egész pontosan. A Baal-Cáfón név látszik leginkább azonosíthatónak. A föníciai ugariti mítoszok Cáfón (= »észak«) hegyét úgy emlegetik, mint az istenek lakóhelyét. Föníciai hajósok építhettek egy Baal-szentélyt azon a földnyúlványon, amely a Földközi-tengertől a Szirbóni tavat gátszerűen elválasztotta. E földnyelv egy ponton nyitott volt, ahol a tó vize a tengerrel kapcsolatban állt. Apály idején történhetett itt az átkelés a Sínai-félsziget területére. Ez az ún. »északi teória« az átkelés helyét illetően. A másik teória, a menekülés délkeleti irányú feltételezésével, a mai Szuezi-öböl és az ún. Keserű tavak közti mocsaras vidéken keresi az átkelés helyét. Bármelyik véleményt fogadjuk is el, a továbbiakból láthatóan a vándorló nép déli irányban indult el, letérve a Kánaánba egyenesen vezető útról, a »filiszteusok útjáról« (2Móz 13,17).
A kivonulás keltezésénél az 1Kir 6,1-ből szoktak kiindulni: a jeruzsálemi templom 480 évvel a kijövetel után épült meg. Salamon uralkodásától visszafelé számítva a Kr. e. 1440-es évekre esne az exodus, a XVIII. dinasztia leghíresebb fáraójának, III. Thutmószisznak az idejére. Ha viszont helytálló 2Móz 1,11 adata, mely szerint a szolgasorsban élő zsidók részt vettek Ramszesz városának az építésében, akkor más dátumot kell keresnünk, mert e várost II. Ramszesz építtette (1290–1224). Fia és utódja, Merneptah felirata említi egy kánaáni hadjáratról szóló feliratban Izráel népe nevét (kb. 1220). Ekkor tehát Izráelnek a pusztai vándorlás után be kellett nyomulnia Kánaánba, a kivonulásnak tehát II. Ramszesz idejében kellett végbemennie (ld. EGYIPTOM 6.). Az 1Kir 6,1-ben levő 480 év egy ún. nagy-periódus számnak tekintendő (12×40), amely a valóságban kevesebb lehetett: mintegy 300 év.
A kivonulás az ÓSZ legnagyobb üdvtörténeti emléke, amelyet minden irodalmi réteg hűen őriz (2Móz 20,2; 5Móz 26,8; Zsolt 105,43 stb.).
TK
