Megbékéltetés
Megbékéltetés Két, egymással viszályban, ellenségeskedésben álló csoport között lejátszódó esemény, amelynek következtében a viszályt befejezik és békességgel viseltetnek egymással szemben (vö. BÉKE). A profán görögben az allatto igének a jelentése: (ki)cserélni, kiegyenlíteni, kibékülni, megbékülni; a magánélet vagy a politikai élet szférájába tartozik (soha nem a kultusszal kapcsolatos).
A megbékéltetés fogalma kevés, de teológiailag annál jelentősebb helyen található meg az ÚSZ-ben (Róm 5,10k; 11,25; 2Kor 5,18-20; Ef 2,14-18; Kol 1,19-22). A katallasszo ÚSZ-i használata nem az ÓSZ-i, kultuszi terminológiával kapcsolatos: a kiengesztelés nem azonos a megbékéltetéssel; bár az ÚSZ mindkét fogalmat a Jézus kereszthalálának értelmezésére használja.
Az ÚSZ-ben az Istennel való megbékélés nem az ember és Isten kétoldalú megegyezésének a végeredménye, hanem Isten egyoldalú cselekedete. Isten kezdeményezi az önmagával való megbékélést olyan módon, hogy nem tulajdonítja a világnak az elkövetett bűnöket, így eltörli annak vétkét (vö. 2Kor 5,19). A »béküljetek meg az Istennel!« felszólítás (2Kor 5,20) nem azt jelenti, hogy miután Isten az első lépést megtette azért, hogy közte és az ember között újra rendezett legyen a kapcsolat, most már az embernek kellene valamit tenni Isten kiengesztelésére. Hanem: nekünk hálával el kell fogadnunk Istentől azt a megbékélést, amelyet Isten nekünk ajándékozott (Róm 5,11). Az Istennel való megbékéltetés Krisztus által történik (vö. 2Kor 5,18; Róm 5,10), és nem az ember cselekedete által. Az ember Isten ellensége (Róm 5,10; Kol 1,21). Isten úgy nyilvánítja ki szeretetét a vele ellenséges ember iránt, hogy megbékéltette magával az embert (Róm 5,8.10).
A 2Kor 5,19-ben a »világ« szó nem kozmológikus, hanem antropológikus értelemben használatos. A Kol l,5kk viszont már metafizikus-kozmológikus értelemben beszél a világnak a Krisztus feltámadása által; az »elsőszülött« által történt megbékéléséről. A Róm 5-ben és a 2Kor 5-ben Isten az, aki megbékéltet Krisztus által - a Kol 1-ben viszont a cselekvő maga Jézus Krisztus. A Kol 1,22 kiemeli Jézus halálának nagyságát és jelentőségét a megbékéltetés szempontjából.
Kérdés, hogy az Ef 2,16-ban kiknek a megbékéltetéséről van szó: a zsidóknak a pogányokkal való megbékéltetéséről-e, vagy pedig a zsidóknak és a pogányoknak az Istennel való megbékéltetéséről. A szövegösszefüggés alapján az Ef 2,16-ban mindkettő benne van: Krisztus nem csak Isten és ember között teremt békességet, hanem az emberek között is. A zsidók és a keresztyének csoportja az »egy testben«, az egyházban békül meg egymással (Ef 2,16).
Isten ránk bízta a békéltetés szolgálatát (2Kor 5,18). A békéltetés szolgálata a 2Kor 3,9-re, az IGAZSÁG szolgálatára; a békéltetés igéje pedig a »keresztről szóló beszédre« (1Kor 1,18) irányítja figyelmünket. Jézus halálának kegyelmi cselekedetéhez tartozik a békéltetés szolgálatának adománya. Ez a szolgálat a megbékéltetést hirdeti. A missziói igehirdetésben válik a megbékéltetés valósággá. A missziói igehirdetés felszólítást is tartalmaz: Béküljetek meg Istennel, aki Krisztusban megbékéltette a világot önmagával (vö. 2Kor 5,19k).
BT
