Megtérés
Megtérés Az a gondolati, hitbeli, valamint ezzel együtt magatartásbeli folyamat, amelynek során az ember Isten iránt engedetlen magatartásával felhagy, és azzal a szándékkal fordul Isten felé, hogy akaratának engedelmeskedjék.
1. Megtérés az ÓSZ-ben
A h. sub ige mintegy ezerötven alkalommal fordul elő az ÓSZ-ben, a legkülönfélébb irányváltoztatást jelentő értelemben. Mintegy százhúsz helyen jelenti speciális értelemben a megtérést, de ezen túlmenően a megtérés fogalma más kifejezésekkel körülírva is megtalálható. Már az előfordulási helyek száma is azt mutatja, hogy centrális jelentőségű fogalomkörről van szó. Ennek hátterében az áll, hogy Jahve Izráel népétől az általa kötött SZÖVETSÉG feltétlen megtartását igényli. Ilyenformán a megtérés az ÓSZ-ben elsődlegesen nem individuális, hanem kollektív jelentőségű fogalom (vö. 2Móz 20,2; 24,3; Józs 24,14 stb.). A megtérés célja, amennyiben nem abszolút értelemben használatos a kifejezés, úgyszólván minden esetben maga Isten (Ézs 30,15; Jer 8,5; 3,14; 4,1; Hós 11,7; 14,2 stb.). Neh 9,29-ben azonban a TÖRVÉNY. A megtérésnek gyakran mechanikussá és külsőlegessé váló formája volt az, amelynek során Izráel a kultuszban, illetve a böjtben kereste ennek módját (1Sám 7,6; Jer 36,6kk; Zak 7,3kk). A próféták gyakran ostorozták a megtérésnek ezt a külsőleges gyakorlatát, és a teljes egzisztenciára kiterjedő, belsőképpen is tényleges és gyakorlati következményeket is eredményező megtérést követelnek (pl. Ézs 1,10kk; Jer 3,10; Hós 6,4kk; Jóel 2,12kk). A fogság előtti próféták és Ezékiel szerint csak egy ilyen megtérés adhat még reményt a szabadulásra (Ám 5,4kk; Hós 10,12kk; 14,2kk; Ézs 1,19; 30,15; Jer 4,1kk; Ez 18,21kk). A megtérés lényegét a hamis istentisztelettől való elfordulásban látják (Jer 24,7; Hós 11,1kk), valamint a jogtalanságtól való tartózkodásban (Ez 3,19; 18,21kk; 18,30). A megtéréssel kapcsolatos ítéletes mondanivaló abban éri el csúcspontját, hogy arra Izráel önmagától nem képes, azt csak maga Isten viheti végbe (Jer 31,31kk; JSir 5,21; Ez 11,19; 36,26; Hós 2,16kk; 3,1kk; 14,5kk). Új mozzanatként jelentkezik Ézsaiásnál a MARADÉK megtérésének gondolata (Ézs 6,13; 10,21kk; 46,3). Ez a szemlélet azután átvezet az egyén megtérése gondolatának előtérbe kerüléséhez (Jer 25,5; 26,3; Ez 18,1kk; 33,10kk). Az individualizáló tendencia ismerhető fel a bűnbánati zsoltárokban is (Zsolt 32,3kk; 51,11kk; 130,1kk; 143,1kk), valamint Jób könyvében (Jób 5,8; 22,23; 36,10). Ugyancsak új gondolat az Izráelen kívüli népek Istenhez történő reménységének kibontakozása (Ézs 45,20kk; 19,22; Jón 3,8kk).
2. A megtérés fogalma az intertestamentális korban
a) A hellenista zsidóság nem alakított ki valamiféle formális tanrendszert a megtéréssel kapcsolatban. A megtérés mindig individuális és gyakorlatias esemény, nem pedig teoretikus-teológiai probléma. A megtérés eredményeként az ember élete Istennel való viszonyában rendeződik. A megtérés abban realizálódik, hogy az ember megtartja Isten parancsolatait (Tóbiás könyve 1,6kk; 4Ezsd könyve 7,81kk; 9,11), mégpedig a szertartási törvényeket is ideértve (Jubileumok könyve 1,8kk; 23,19kk; Szir Báruk Apokalipszise 84,8). A megtérés iránya tehát egyre inkább a TÖRVÉNY iránti megtérés irányába tolódik el. Több esetben megfigyelhető a megtérés fogalmának formálissá válása.
b) A rabbinikus irányzat ugyancsak nem rendelkezett a megtéréssel kapcsolatban kiépített tanrendszerrel. Mivel a megtérés ennek az irányzatnak a számára kizárólag a prozelituson keresztül képzelhető el, az végül is zsidó belső ügy marad. A megtérés a megtisztuló szívben kezdődik, de annak bizonyító jelei a jócselekedetek. A megtérés végül is a TÓRA megtartásához vezet el. A megtérés előfeltétele ilyen módon a Tóra tanulmányozása.
3. A megtérés fogalma az ÚSZ-ben
A megtérés fogalmát az ÚSZ-ben két szócsoport fejezi ki. Az episztrephein az ÓSZ-ből került át a sub LXX-beli fordítása révén; másfelől viszont az olykor bűnbánatot is jelentő metanoein ige, illetve metanoia főnév fejezi ki a megtérést. Keresztelő János és Jézus egyaránt a megtérésre történő felhívással kezdi nyilvános fellépését, aminek az indoklása abban van, hogy »elközelített Isten Országa« (Mt 3,2 par.; 4,17 par.). Isten Országa Jézusban jelent meg (Mt 3,3 par.), vagyis általa a messiási kor érkezett el. Az ÚSZ a megtérésre történő felszólításban oly módon követi az ÓSZ fő vonalát, hogy a megtérés Krisztus személyére kell hogy irányuljon (tehát nem a törvényre), vagyis az ÓSZ-i szemléletnek krisztológiai színezetet ad. Ez egyaránt érvényes a zsidókhoz szóló megtérési felhívásra (ApCsel 3,19; 9,35; 15,19; 26,20; 2Kor 3,16) és azokra, amelyek a pogányokat hívják megtérésre (ApCsel 11,21; 14,15; 26,20; 1Thessz 1,9). A megtérés több alkalommal együtt szerepel a bűnbánattal (ApCsel 3,19; 26,20), de helytelen volna ezeket úgy megkülönböztetni, mintha az egyik a belső előkészület, a másik a külsőleges történés kifejezése volna. Pál a megtérést a megigazulással azonosítja, Jn ezzel szemben az újjászületéssel (vö. Mt 18,3; Jn 3,3). Ez esetben is helytelen lenne olyan különbséget tenni, mintha az egyik az ember teljesítménye lenne, a másik Isten műve. Bármennyire is van szerepe az embernek a megtérésben, nem szuverén módon dönt, hanem Isten cselekszik vele. Ahogy ő egyeseket vakká tesz (Mk 4,12; ApCsel 28,25kk) és képtelenné a megtérésre, úgy tesz viszont másokat képessé arra (ApCsel 16,14; 26,18). Az embert Isten hívja magához, így megtérése az ő műve (ApCsel 11,20k). 1Pt 2,25 egyenesen passzív formában beszél a megtérésről (episztraphéte). Hogy mennyire nem az ember maga dönt megtérése kérdésében, azt jól példázza Pál apostol története (ApCsel 9,1kk; Gal 1,13kk). Ugyanakkor az embernek van lehetősége a felkínált lehetőséget elfogadnia vagy elutasítania magától.
A megtérés az ember elfordulását jelenti eddigi kötöttségeitől a »hiábavaló dolgoktól« (ApCsel 14,15), a bálványoktól (1Thessz 1,9), elfordulást a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmától Istenhez (ApCsel 26,18). Radikális fordulatról van szó, amely az értékek átrendeződését jelenti (2Kor 5,17; Ef 4,22kk; Fil 3,7).
A megtérés elsődleges hangsúlya mindazonáltal nem a régitől való elforduláson van, hanem az új felé való odaforduláson. Pál esetében nem az történt, hogy elfordult a zsidóságtól, és az új keresése vezette el végül Jézushoz, hanem Krisztus számára történt megjelenése ébresztette rá eddigi élete hiábavalóságára (Gal 1,14; Fil 3,6; vö. Fil 3,7). Prédikálásában nem azon van a hangsúly, hogy a bálványok megtagadására hív, hanem Istenhez, ami magával hozza a bálványok megtagadását (1Thessz 1,9). Aki megtér, az az Úr felé fordul (ApCsel 14,15; 15,19; 26,18; 1Thessz 1,9). A megtérés következménye a bűnök bocsánata (ApCsel 3,19; 26,18). A megtérés gyakorlati végbemenetelére nincs sablon (ApCsel 11,20; 14,15; 9,3kk; 15,25).
SzCs
