Pap
Pap Olyan személy, ill. személyeknek olyan csoportja, akiket egy-egy társadalom megbíz istentiszteleti cselekmények végzésével, szentélyek őrzésével, a népközösség szenthagyományainak továbbadásával.
1. Izráelben a pap neve: h. kóhén (arám: káhén; g. hiereusz). A kóhén kifejezés jelentése bizonytalan, leginkább a k-v-n igével hozzák összefüggésbe. Feltételezett jelentése ekkor: az, aki szolgaként Isten előtt áll (vö. 5Móz 10,8).
A papság a szociális rend előrehaladottabb fokán jelentkezik, amikor a társadalom kiválaszt némelyeket arra, hogy az egyre komplikáltabb kultuszi cselekményeket elvégezzék. Így érthető, hogy a pátriárkák korában még nincs külön papi rend, hanem a kultuszi cselekményeket (áldozás) maga a családfő hajtotta végre (1Móz 22,2; 31,54; 46,1).
2. A papság Izráelben tisztség, hivatal. Bár a B beszél arról, hogy Isten Lévi törzsét választotta ki (5Móz 33,8-11) a papi szolgálatra, ez a kiválasztás azonban nem jelent olyan különleges karizmát, mint a próféták kiválasztása esetében. Szolgálatba állításuk minden isteni beavatkozás nélkül is megtörténhet (Bír 17,5: Miká egyik fiát teszi meg papnak; majd egy lévitát: 10. v.; 1Sám 7,1: a kirjat jeárimiak Abinádáb fiát, Eleázárt szentelik fel az Úr ládájának őrzésére). A királyok úgy választják vagy váltják le a szentély papjait, mint a többi állami tisztviselőt (1Kir 2,27: Salamon elűzi Ebjátárt; 1Kir 12,31: Jeroboám nem Lévi törzséből való papokat állít az É-i országrész szentélyeibe). Sokszor elegendő volt a papi családhoz való tartozás ahhoz, hogy valaki pap legyen. Kizáró ok csupán a testi fogyatékosság volt (3Móz 21,16-23).
3. A pap felavatásának, szolgálatba állításának sajátos kifejezése: a pap kezét »megtölteni« (ml' jád lö, vö. 2Móz 28,41; 32,29; 3Móz 8,33; 4Móz 3,3; 1Krón 29,5; Bír 17,5-12). Az Ez 43,26-ban, minden konkrét értelmét elveszítve, az oltár felszentelését jelenti. Hasonlóképpen a millu'im főnév (a kéz »megtöltése«) a papok »beöltözését«, felavatását jelenti (pl. 2Móz 29,22-34; 3Móz 7,37; 8,22-33). A kifejezés eredeti értelmét már nem lehet pontosan megállapítani. A LXX fordítás sem segít, mivel itt a kifejezés szó szerinti visszaadását találjuk.
4. Valószínű, hogy a babilóniai fogság előtti korban nem volt papszentelési szertartás. Csak a fogság utáni rituáléban olvasunk arról, hogy a főpapot felkenték (3Móz 4,3.5.16; 6,15; Dán 9,25.26), itt azonban sokkal inkább arról van szó, hogy a »felkent« király jogait a főpap Izráel új vezetőjeként örökölte. A pap mégis »megszentelődött« hivatali tevékenysége során. Az 1Sám 7,1-ben azt olvassuk, hogy Eleázárt a láda szolgálatára »szentelték« (qiddés). A papok »szentek« (3Móz 21,6), vagyis a profán világtól »elkülönítve«, büntetlenül mozoghatnak a szent területeken Isten szolgálatában. Ezért különleges tisztasági tilalmak érvényesek rájuk: csak legközelebbi rokonainak halála esetén állhat gyászolók közé, hajukat, szakállukat nem vághatták le, parázna, elbocsátott vagy meggyalázott nőt nem vehetett feleségül (3Móz 21,1 - 7), a szentélyben való szolgálathoz különleges ruházatot kaptak (2Móz 28,42kk), ruházatukat és testüket tisztán kellett tartani (2Móz 30,17kk; 3Móz 8,6; 4Móz 8,7), bort és részegítő italokat nem volt szabad inniuk (3Móz 10,8kk). A papnak a »szent« mivolta méltóságot adott: a pátriárkák korabeli izráeli családfő vallásos jogait és méltóságát örökölte (ld. pl. Bír 17,10).
5. A pap feladatai.
a) A papok elsődleges feladata a szentélyek őrzése volt. Ez már a pusztai vándorlásról szóló tudósításokból is kiderül. A léviták a bizonyság hajléka körül táboroznak (4Móz 1,53; 3,28), az ő feladatuk a továbbinduláskor a szent sátor továbbvitele (4Móz 4,5kk; 5Móz 10,8).
A letelepedés után Eli pap és családja Silóban őrzi a szövetség ládáját (1Sám 1-2). Amikor pedig visszakerül a láda a filiszteusoktól, ugyancsak egy papot szentelnek fel a láda őrzésére (1Sám 7,1).
A királyság korában Ebjátár és Cádók papok állanak a szövetség ládájának szolgálatában (2Sám 15,24kk). Majd amikor Salamon Ebjátár papot elűzi (1Kir 2,26k), egyedül Cádók végzi tovább a láda őrzését. Egészen a babilóniai fogságig (Kr. e. 587) Cádók leszármazottai állottak a jeruzsálemi központi szentély szolgálatában. Jeruzsálem pusztulásakor a szentélyt is lerombolták, a cádókita papság nagy részét pedig fogságba hurcolták (2Kir 25,18kk; Jer 52,24kk).
Feltételezhető, hogy az országban nem szűnt meg a vallásos élet a fogság idején sem. Megnyíltak a Jósiás reformja (2Kir 23) által megszüntetett magaslati szentélyek és szolgálatba álltak a cádókiták által félreállított lévitapapok is (vö. PAPOK és LÉVITÁK).
A fogságból négy papi család tér haza (Ezsd 2,36-39; Neh 7,39-42), nyilván valamennyi cádókita. Cádók családjából kerültek ki a főpapok egészen a hasmoneusok (ld. ott) koráig, amikor Júdás Makkabeus testvére, Jónátán, a szent hagyományt érvénytelenítve, magához ragadta a főpapi címet (vö. HASZIDOK).
b) Az 5Móz 33,8 szerint a papok feladata volt az Úr megkérdezése (vö. 4Móz 27,21). Az Úr megkérdezése az éfód (ld. ott) és az úrim és tummim segítségével történt. Az éfód a papi és főpapi öltözéknek volt egy darabja (1Sám 2,18; 22,18; 2Sám 6,14). Erre volt rávarrva egy kis négyszögletű zseb (chósén hammispát), amelyben az úrim és tummim volt (2Móz 28,30). A sorsvetés pontos menetét nem ismerjük, amint az úrim és tummim formáját sem. A kutatók a zsebből kihúzható apró kavicsokra, kockákra vagy pálcikákra gondolnak (vö. esetleg Hós 4,12). A sorsvetésre nézve bizonyos felvilágosítást ad 1Sám 14,36kk.
Dávid halála után nem hallunk többet az éfód és az úrim és tummim sorsvetésszerű használatáról. A királyok sorsdöntő esetekben a próféták által kérdezik meg az Urat (pl. 1Kir 20,13k; 22,6; 2Kir 3,11; 22,14).
c) Az 5Móz 33,10 szerint a papok további feladata a tanítás: »Tanítják döntéseidre (mispátim) Jákóbot, és törvényedre (tórah) Izráelt. A tanítás úgy hozzátartozik a paphoz, amiképpen a királyhoz az ítélethozatal, a bölcshöz a tanácsadás, a prófétához az ige (vö. Mik 3,11; Jer 18,18; Ez 7,26). 2Krón 15,3 szerint (vö. JSir 2,9) a »tanító pap« hiánya (kóhén móre) egyenlő az igaz Isten és a törvény (tórah) hiányával. Innen érthető az isteni tanítást elhanyagoló pap ítéletének súlyossága (vö. Hós 4,6; Zof 3,4 és a hely magyarázata Ez 22,26-ban; Mal 2,6-9).
A tanítás a szentélyekben történt, ahová az emberek elzarándokoltak (1Móz 25,22; Ézs 2,3; Mik 4,2). A tanítás szóban történt (Mal 2,6k; Hag 2,11-13). A pap az Istentől jövő ismeret (dacat) tudója és magyarázója, aki az Isten és ember közötti viszony szabályozója. Ő tanít a szent és profán, tiszta és tisztátalan közötti különbségtételre (3Móz 10,10k; 11,46k; 12,7k; Zof 3,4; Ez 22,26; 44,23; Hag 2,11kk), tanítást ad a szombatról (Ez 22,26), a páskáról (2Móz 12,49), az áldozatokról (3Móz 6,2.7.18; 7,1.11; 4Móz 15,16.29), a poklosságról (3Móz 13,59; 14,2.32.54.57), különféle tisztátalanságokról (3Móz 15), eljár istenítélet (ordália, vö. 4Móz 5,11-31) és názírfogadalom esetén (4Móz 6).
A fogság korában a tóra tanítása megszűnik papi privilégium lenni. Kiszorul lassan a kultusz keretei közül, és már a zsinagógákban is tanítják az írástudók és törvénymagyarázók. Ezek pedig nem papok is lehettek.
d) A pap legfontosabb feladata az áldozat bemutatása volt, noha 5Móz 33,10 az utolsó helyen említi még azt.
A papnak ez a tevékenysége valójában csak a királyság korában, a papi rend kialakulásával állandósul. A pátriárkák és a bírák korában a családfő mutatja be az áldozatot (Bír 6,25kk: Gedeon; 13,16kk: Mánóah; 1Sám 1,3kk.: Elkána stb.).
Noha a királyok szintén mutatnak be áldozatot (Saul, Dávid, Salamon, Áház stb.), de az áldozatok bemutatási joga már a papokat illeti (3Móz 21,6; 5Móz 33,10; 2Kir 16,12-16). A pap azonban nem abban az értelemben »áldozár«, hogy ő vágja le az áldozati állatot. Vállalhatja ugyan ezt a feladatot is, de ez mellékes dolog, és soha nem is volt a pap kizárólagos joga (vö. 2Móz 24,3kk). Az áldozati törvény határozottan meghagyja, hogy az áldozati állatot az áldozó maga vágja le (3Móz 1,5; 3,2.8.13; 4,24), ha pedig ez rituális tisztátalansága miatt nem volt lehetséges, akkor az alsóbbrendű papok végezték el (2Krón 30,17; Ez 44,11). A pap tulajdonképpeni feladata a vér felfogása volt, amit aztán, mint az áldozati állat legfontosabb részét, az oltárra vitt (3Móz 1,14k; 5,8; 17,11.14). A pap tehát elsősorban az, aki az »oltárhoz léphet« (4Móz 17,5; 1Sám 2,28; 2Kir 23,9; Krón 23,13). Ez annyira sajátosan papi jog, hogy a madarak áldozásakor, amelyeket az oltáron kellett megáldozni, egyedül a pap végezhette el az áldozást (3Móz 1,14; 5,8).
Izráel története során a pap áldozatot bemutató tevékenysége a legfontosabb funkció lett (vö. Zsid 5,1; 8,3), míg tanító tevékenységüket egyre inkább a rabbik vették át. A jeruzsálemi templom végleges lerombolásával (Kr. u. 70) az áldozati szertartás teljesen megszűnt. A kijelentéstörténet tanúsága szerint azonban erre már nem is volt szükség, mert a Melkisédek rendje szerinti örök főpap, a maga testének feláldozásával, »egyszer s mindenkorra« bemutatta (Zsid 10,10) az egyetlen, tökéletes áldozatot (Zsid 7-10).
6. A papok jövedelme. Bár Jósiás király reformjáig igen sok szentély volt Izráelben, részletesebb ismereteink azonban csupán a központi jeruzsálemi szentély papságáról vannak. A jeruzsálemi templom állami szentély volt, papjai pedig állami tisztségviselők. Vezetőik a magasrangú hivatalnokok listájának az élén állnak (vö. 1Kir 4,2). Ennek ellenére sehol sem hallunk arról, hogy a király a papság jövedelméhez hozzájárult volna (a nyilvános kultusz költségeihez és az épületek tatarozásához viszont igen).
A pap az oltárról él. Minden áldozatból megkapja az őt illető részét, az égőáldozat kivételével, mivel azt teljesen el kellett égetni (vö. 3Móz 6,19; 1Sám 2,12-17; Hós 4,8).
A papok kaptak azokból a pénzadományokból is, amelyeket a hívők a templom számára hoztak (2Kir 12,5-17; vö. 22,3kk).
A papság jogait az 5Móz 18,1-5 határozza meg. A papok részt kaphatnak azokból az ételekből, amelyek az Úrnak szentelt áldozatok, mivel az Úr szolgálatában állanak. Az áldozati állat lapockáját, állát és gyomrát kapták, a gabona, must és olaj első termését (résit), valamint a juhok első lenyírt gyapját.
A papokat illette meg a tized (1Móz 28,22; 4Móz 18,21; Ám 4,4) és minden elsőszülött és az összes Úrnak szentelt dolog váltságdíja (3Móz 27,1kk; 4Móz 18,15).
Jóslás reformjával megszűnt azonban a helyi szentélyek papságának a bevétele is. A megélhetési forrás nélkül élő lévita papokat a törvény veszi, jövevényekkel, idegenekkel együtt említve, oltalmába 5Móz 14,22-29; 26,12-15).
Ez 44 az ideális papi szolgálat leírásakor említi a papok bevételeit is. Ezek a bevételek (44,29kk) minden bizonnyal azonosak a királyság korában kialakult bevételekkel: az áldozatok egy része, az Úrnak szentelt dolgok egy része, az első termés és a felajánlások legjava, az első őrölt liszt java.
Nehémiás második jeruzsálemi útja során azt tapasztalja, hogy a léviták elhagyták a templomot, mert a törvény által biztosított egyetlen tizedüket (4Móz 18,21) nem kapták meg (Neh 13,5). Nehémiás ekkor rendezi a papság bevételeit (Neh 10,36-38). Ezek a rendelkezések az ÚSZ-i korig érvényben maradtak, bár megtartásuk nem volt mindig problémamentes (vö. Neh 10,38k; Mal 3,7-10).
7. A papság rövid története. Isten Jákób fiának, Lévinek az utódait választotta ki a szent szolgálatra (4Móz 1,50; 3,6kk). Lévi törzse a váltságdíj Jákób elsőszülöttjéért (4Móz 3,12; 8,16). Ezért különleges helyzetük van Izráel törzseinek körén belül: nem számolják őket a többi törzzsel együtt (4Móz 1,47kk; 4), nem kapnak részt Izráel örökségéből (4Móz 18,20; 5Móz 18,1), nem kapnak törzsi területet Izráel felosztásakor, mert az Úr az ő örökségük (Józs 13,14.33). Van viszont külön bevételi forrásuk, a tized (4Móz 18,21kk), és ún. lévita-városokat kapnak a különböző törzsek területén (4Móz 35,1-8; Józs 21,1-42).
A törzsön belül Mózes testvérének, Áronnak a családja kapta az örökös papság ígéretét (2Móz 29,9.44; 40,15), míg a törzs többi ága az alsóbb rendű kultuszi tisztségekre nyert beosztást. Áronnak mind a négy fia pap lett, de a két legidősebb, Nádáb és Abihú gyermektelenül halt meg. Így a két fiatalabbik fiú, Eleázár és Itámár vonalán öröklődött tovább a papság (4Móz 3,4; 1Krón 24,1kk).
A silói (1Sám 1-2), a nóbi (1Sám 22,11), sőt a jeruzsálemi szentély papjai is (1Sám 22,20-23), egészen Ebjátár pap Salamon király általi elűzetéséig (1Kir 2,26k), Itámár leszármazottai közül kerültek ki. Ezután az Eleázár családjából származó Cádók és az ő utódai kerülnek túlsúlyba, és ők lesznek a jeruzsálemi szentély papjai egészen a fogság idejéig (1Kir 2,35; 1Krón 5,30-41; 6,35-38; Ezsd 7,1-5). Dávid a két papi család tagjait, szolgálati szempontok figyelembevételével, 24 osztályra osztotta fel: az erősebb eleázári vonal 16 osztályt kapott, a gyengébb itámári nyolcat (1Krón 24,1kk).
Ez a Krón-beli felosztás valószínűleg a fogság után kialakult helyzetet is tükrözi, mivel a fogság ideje alatt a jóslási reformmal korábban háttérbe szorított, de fogságba nem hurcolt nem-cádókita papság újra megkezdte papi tevékenységét az anyaországban maradtak között (Zak 7,1kk; Jer 41,4k). A fogság után a két ág ismét osztozik a papi tisztségen, jóllehet a cádókiták megtartották túlsúlyukat. Antiokhosz Epiphanész koráig mindig közülük választották a főpapot.
Az utolsó cádókita főpap III. Óniász volt, aki Antiokhosz Epiphanész trónra lépéséig, Kr. u. 175-ig volt tisztében. Ezután a Makkabeusok korának zűrzavaros időszaka következik, a legkülönbözőbb, de már nem Cádók családjából származó főpapok cserélik rövid időn belül egymást, míg végül Jónátán, Júdás Makkabeus testvére 152-ben főpappá nevezteti ki magát (arkhiereusz; 1Makk 10,17-20). Jónátán családja ugyan papi család, de másodrangú, nem Cádók ágából származó. Nem meglepő tehát, hogy hamarosan kialakul a Hasmoneus főpapokkal szembeni ellenállási mozgalom, amely a farizeus pártot ellenzékbe szólította és kialakította a qumrániak szeparációs mozgalmát (ld. FARIZEUS; QUMRAN). Az utolsó hasmoneus király és főpap Antigonosz Mattathiasz (Kr. e. 40-37). Ezután Nagy Heródes kerül uralomra, aki a főpapokat kénye-kedve szerint választotta, vagy váltatta le. Kr. e. 37 és Kr. u. 70 között 28 főpap váltja egymást a legkülönbözőbb papi családokból. A főpapokat adó családok külön papi arisztokráciát képeztek az ÚSZ-i korban, akiket az ÚSZ-ben gyakran emlegetnek főpapokként. Bár ez a politikailag tevékeny csoport nagyon befolyásos a nagytanácsban is (ld. ott), mégis általánosságban elmondható, hogy a papok fontosságát egyre jobban elhomályosítja az írástudók növekvő tekintélye.
Ennek bizonysága az is, hogy az ÚSZ irataiban a papok, szemben az írástudókkal, alig játszanak már valamilyen szerepet. Jézus soha nem használ a kultuszi életből vagy a papság köréből képet, sem papnak nem nevezi magát vagy tanítványait, jóllehet megtartja a mózesi törvény által biztosított papi illetékességet a közegészségügy és kultuszi tisztaság kérdésében (Mt 8,4; Mk 1,44; Lk 5,14; 17,14; vö. 3Móz 13,49). Különösen éles kritika olvasható Lk 10,31k-ben, ahol a szakadár samáriai szeretete túlszárnyalja »a pap és lévita« szeretetét. A Lk 1,5-ben azonban egy hiereusz a templomban kapja Isten új üdvtettének kijelentését (sőt arról is olvashatunk, hogy a papok is engedelmeskednek a Krisztus-hitnek; ApCsel 6,7).
8. Egyetemes papság. Már az ÓSZ-ben megszólal az a gondolat, hogy Izráel nem csupán szent nép (gój qádós), hanem papok királysága is (mamleket kóhanim), vö. 2Móz 19,5.6. Ez azt jelenti, hogy ugyan minden nép Istenhez tartozik, Izráel azonban Isten különleges, személyes tulajdona (2Móz 19,5), a népek köréből »elkülönített«, szent nép. A népek között Izráel a »pap«, és a papokhoz hasonlóan egyedül ő »közelíthet« Istenhez (vö. Ézs 61,6). Ilyen módon áldást jelentenek a Föld népei számára (vö. már 1Móz 12,2 is).
Az ÚSZ átveszi ezt a gondolatot, de lényeges módosítással: a keresztyének, mint a Jézus Krisztus vére által megváltott szent nép, valamennyien Istennek és Krisztusnak papjai (1Pt 2,5; Jel 1,6; 5,10; 20,6). Nincs tehát külön papi rend, hanem az Izráelnek szóló régi ígéret most már az új, szövetséges népnek szóló ígéretté lesz. Különösen a Jel hangsúlyozza ezt a gondolatot, amelyben azonban egyúttal arról is olvasunk, hogy az eljövendő dicsőségben templom sem lesz többé (21,22).
VG
