Papok és léviták
Papok és léviták Vallástörténetileg tekintve az ókori K-i népeknél pap az, akit a népközösség istene kiválasztott és felhatalmazott arra, hogy közvetítő legyen a közösség és az istenség között, a nyilvános kultuszi cselekményeket (pl. áldozatbemutatás) elvégezze, őrizze a kultuszhelyet és a szent tudományt, valamint közvetítse az isteni áldást.
Az ÓSZ a papra a kóhén (LXX és ÚSZ: hiereusz) elnevezést használja, de ezzel a névvel illeti a környező népek és vallások papjait is (pl. 1Sám 5,5; 6,2; 2Kir 10,19; 2Krón 34,5; Jer 48,7 stb.).
Ha nem is tudjuk az ÓSZ-i papságnak az ősatyák korától a második templom lerombolásáig (Kr. u. 70) terjedő, majdnem 2000 éves történetét teljes részletességgel bemutatni, mégis fel lehet vázolni a főbb vonulatokat.
1. A papság története Salamon koráig. Az áldozatbemutatás az ÓSZ értelmezése szerint papi funkció. Az ősatyák korában azonban a papi rend vagy osztály kialakulásának még nem voltak meg a szociális feltételei. Ennek megfelelően a papi funkciókat a nomád családfők maguk látták el (pl. 1Móz 22; 31,54; 46,1). Ez a szokás, pl. a páskaáldozat bemutatásához kapcsolódva, egészen a deuteronomiumi reformig (Kr. e. 622) fennmaradt (vö. 5Móz 16,1-8), sőt még az ÚSZ-i korban is megőrzött a páskavacsora családfője bizonyos papi vonásokat (vö. Lk 22,15; 1Kor 5,7).
Az ún. deuteronomista papi törvény (5Móz 18,1-8) azt az ősi szemléletet tükrözi vissza, amely szerint Izráelben a papi tisztség kizárólagos viselői a léviták, Jákób Lévi nevű fiának a leszármazottai, akiket Isten még a pusztai vándorlás idején kiválasztott e tisztségre (nevük h. hallévi, vagy löijjim, g. leuitész - vö. 2Móz 6,19; Lk 10,32). Ennek megfelelően Izráel törzsein belül különleges helyzetük van: Lévi törzse váltságdíj minden elsőszülött izráeli helyett (4Móz 3,12; 8,16); nem számolják a többi törzzsel együtt (4Móz 1,44kk); nem kap osztályrészt és örökséget Izráel földjéből, mert az Úr az ő öröksége (4Móz 18,20; 5Móz 18,1; Józs 13,14.33; 14,3k; 18,7). Őket illeti viszont a tized (4Móz 18,21k). Egyenletesen szétosztott lakóhelyeket kapnak, összesen 48 lévitavárost a tizenkét törzs területén (4Móz 35,1-8; 3Móz 25,33kk; Józs 21,1-42; 1Krón 6,39-66).
A 4Móz 26,58 egy olyan nemzetségtáblát tartalmaz, amely nem egészen egyezik meg a Lévi törzs három nagy családjának nemzetségeivel (vö. 4Móz 3,17). Az itt felsorolt nemzetségek lakóhelyei Júda törzsi területeire korlátozódnak (Hebrón, Libna). A bírák korától kezdődően azonban Lévi törzse szétszóródik az egész országban. A szétszóródás folyamán a törzs nem csupán megerősödik az idegen elemek magába olvasztásával, hanem a papságra vonatkozó kizárólagossági igénye is vitathatatlanná válik. Ez abban is megmutatkozik, hogy míg a bírák korában és a királyság kezdeti korszakában nem lévita eredetű papok is tevékenykedhettek (az Efraim törzséből származó Míká saját fiát teszi meg papnak: Bír 17,5; Sámuel ugyancsak Efraim törzséből származik: 1Sám 1,1; Abinádáb kirjat-jeárimi: 1Sám 7,1; a Júda törzséből származó Dávid fiai: 2Sám 8,18; a Manassé törzséből származó jairi Irá: 2Sám 20,26; az egész bételi papság I. Jeroboám idején: 1Kir 12,31), később egyre inkább szokás lett a lévita papok alkalmazása. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos a Bír 17-18: Míká alkalmasint saját fiát tette meg papnak, amint azonban talált egy lévita papot, az lett a szentély papja (Bír 17,13).
A lévita papok feladatait az 5Móz 33,8-11 írja le. Ők kezelték a tummimot és az úrimot (8. v.). A 2Móz 28,30; 3Móz 8,8 és 4Móz 27,21 szerint ez ugyan a főpap joga, viszont Ezsd 2,63 és Neh 7,65 szerint a fogság utáni időkben már nem volt úrim és tummim.
Az 5Móz 33,9 szerint papi törzsként megőrizték az Isten iránt kötelező szövetségi hűséget, mégpedig úgy, hogy a családi-vérségi köteléket is e hűség mögé helyezték (vö. 2Móz 32,27kk).
Első kötelességük volt a szent jogrend (mispátim és torah) oktatása (10. v. - a h. járáh hifil formája; vö. 3Móz 10,10k; 14,57; 5Móz l7,10k; 24,8; 2Kir 13,3; 17,27; Ez 44,23; Mik 3,1). Ez a rendelkezés azt az ősi szokást tükrözi vissza, amely szerint a nagy kultuszi ünnepségek alkalmával a léviták felolvasták a mózesi törvényeket (2Móz 24,7; 5Móz 27,9). A másik kötelességük a 10. v. szerint az áldozat bemutatása volt (qötórah - vö. 1Sám 2,28).
A 11. v. áldást kér a lévita papság tevékenységére és átkot ellenségeire.
A »Mózes áldásai«-ként ismert 5Móz 33 tehát a Lévire mondott áldásban az izráeli papság jogait és kötelességeit foglalja össze. Legfőbb feladatuk a mózesi törvény ápolása és aktualizálása, a Jahvéhoz fűződő személyes kapcsolat megélése, valamint a Jahve akaratára való állandó emlékeztetés a kultuszban és a hétköznapi életben. Ehhez képest csak másodlagos jelentőségű a liturgikus áldozatbemutatás gyakorlása és ellenőrzése.
Az 5Móz 10,8k a lévitákat a szövetség ládájának hordozóiként említi (vö. 2Móz 26,33; Józs 6,6), amelyet a honfoglalás után Éli pap és családja őrzött a silói templomban (1Sám 3,3; 4,4).
Második feladatuk az »Úr színe előtt állás« (az cámad lifné a királyi udvarban végzett készenléti szolgálat; vö. 1Sám 16,22; 1Kir 1,2), amely az Úr szentélyében végzett mindenfajta szolgálatot jelenti (vö. 5Móz 21,5): áldozatbemutatás, énekes-liturgikus szolgálat (pl. 1Krón 6,16kk), imádság (Zsolt 135), tanítás (Zsolt 15; 24,3-6).
Harmadik feladatuk az »Úr nevével való áldás« (bö sém) Az áldás igazi forrása Isten, a pap csak közvetítő. Az 5Móz 27,14k szerint azonban az ő feladatuk volt az áldás ellentétének, az átoknak a kimondása is, amire a népnek a megerősítő »ámen«-t kellett mondania.
2. A papok és léviták az első templom idején. Az 1Krón 24,3 szerint a szövetség ládáját Silóban, Nóbban, sőt Jeruzsálemben is Ítámár leszármazottai őrizték. Ez volt a helyzet egészen addig, amíg Ebjátár papot Salamon nem száműzte Anátótba (1Kir 2,26k - Anátót a lévita városok egyike volt). Utána Cádók, Áron másik fiának, Eleázárnak a leszármazotta lett a jeruzsálemi szentély egyedüli papja (1Kir 2,35). Az ő családja látta el a papi tisztet, egészen a templom lerombolásáig (Kr. e. 586 - vö. I Krón 5,30-41; 6,35kk; Ezsd 7,1kk).
A királyság korában a templom »királyi kápolna« és állami szentély volt, papjai pedig királyi tisztségviselők (vö. 1Kir 2,27.35; 4,2). A jeruzsálemi központi szentély papságának a jelentősége ezáltal megnövekedett a vidéki szentélyek papságának rovására. E tekintélynövekedés egyik legfeltűnőbb jele az, hogy az 1-2Kir csak a cádókita jeruzsálemi papság iránt mutat érdeklődést. A kultusznak a jeruzsálemi templomra való koncentrálása (amely folyamat már 715 körül, Ezékiás uralkodása alatt elkezdődött, vö. 2Kir 18,2 és 5Móz 12) még inkább felerősítette ezt a tendenciát. A deuteronomista papi törvény (5Móz 18,1-8) ugyan még úgy beszél a lévita papságról, mint amelynek minden tagja egyenlő jogokat élvez, bizonyos azonban, hogy Ezékiás, de különösen Jósiás kultuszreformja következtében (Kr. e. 622 - vö. 2Kir 23) a jeruzsálemi papság megerősödött, míg a vidéki magaslati szentélyek papjai, miután papi tevékenységüket nem gyakorolhatták tovább, elveszítették bevételi forrásaikat, és teljességgel deklasszálódtak (5Móz 12,2.18; 14,27kk; 16,11.14; 26,11kk).
A cádókita klérus vezetőjét a jeruzsálemi templom lerombolásakor kivégezték (2Kir 25,18-21), a papság nagy részét, a vidéki léviták egy részével együtt, Babilonba vitték. A fogság idején a lerombolt templom falai között a liturgikus szolgálatot (Jer 41,4k; Zak 7,1kk) minden bizonnyal a nem-cádókita lévita papok végezték.
3. A fogság és a fogság utáni időszak. Az 5Móz még nem tesz jogilag különbséget (jeruzsálemi-cádókita) papság és (vidéki) lévita papság között, a későbbiek során azonban megjelenik ez a különbségtétel is. Ezékiel jeruzsálemi papfiúként lesz a fogság prófétája. Ő, ill. könyve rakta le azokat az alapokat, amelyekre azután felépült a clerus maior (= cádókita papság) és a clerus minor (= nem-cádókita léviták) közötti jogi különbségtétel. Ez 44,6kk előírása szerint »Cádók fiai« végzik a szent szolgálatot, míg a léviták alsóbbrendű szolgálatokat végeznek: a templom őrzése, tisztán tartása, áldozati állatok levágása stb. Ezek mind olyan szolgálatok, amelyeket a fogság előtti időben (vö. Józs 9,27) idegen származású templomi rabszolgák végeztek el (Ezsd 2,55kk). A papok és léviták közötti különbségtétel Ez más helyein is előfordul (40,45k; 46,20kk). Ez az alacsonyabb szolgálat is magyarázza talán azt a tényt, hogy a fogságból csak nagyon kevés lévita tért haza (Ezsd 2,40; 8,18).
A »papok és léviták« külön osztályra szakadása a fogság utáni időben teljességgel végbement, és ez az állapot megmaradt egészen a templom Kr. u. 70-ben történt lerombolásáig. Jóllehet a léviták hosszú harcokat folytattak az egyenjogúsításuk érdekében, a legfőbb cél, az áldozatok bemutatásának a joga, végig megmaradt a papi osztály kezében. Tevékenységük kimerült a liturgikus szolgálatban, és egyéb, alacsonyabb rendű tevékenység ellátásában. Feladataik a Krón szerint (maga is lévita) a következők voltak a fogság utáni korban: 1. templomi énekesekként 24 osztályba voltak sorolva, mint a papok (1Krón 16,4; Josephus Flavius Antiquitates c. műve 7,305; 8,176); 2. templomőrség, ahol szintén 24 őrhely volt, melyből 21-et léviták, a belső őrhelyet papok látták el; a templomőrség parancsnoka (sztratégosz tou hierou, vö. ApCsel 4,1; 5,24.26) szintén pap volt; 3. kapuőrök (vö. 1Krón 26,1kkbLink>kk); 4. kisegítő feladatok elvégzése az áldozatok bemutatásakor.
A kultuszban betöltött szerepükön túl részt vettek a léviták a gyülekezetek igazgatásában is (Josephus Flavius Contra Apionem c. műve, 2,119). A zsinagógában elsősorban a pap olvashatta fel a Tórát, utána a lévita következett, és végül bármelyik zsidó férfi.
Az ÚSZ-ben Lk 10,32 említi a lévitát, aki a pappal együtt Izráel kiemelkedő osztályait képviseli. Velük szemben áll, hatásos ellenpontot képviselve, az önzetlen samáriai. Jn 1,19-ben a zsidók papokat és lévitákat küldenek követekül Keresztelő Jánoshoz, hogy információkat szerezzenek János személyéről. Végül Barnabásról jegyzi fel az ApCsel 4,36, hogy ciprusi származású lévita volt.
VG
