Poncius Pilátus
Poncius Pilátus Kr. u. 26-36-ig volt Júdeában Tibérius császár helytartója. Ideérkezése előttről semmit sem jegyez fel róla a történelem. A hagyomány szerint atyja, Marcus Poncius még rabszolga volt, de a fia, Lucius Poncius Pilátus már szabadnak született. Először Germanicus kíséretében harcolt a germánok elleni háborúban, aztán Rómába ment, ahol szolgalelkűségével igyekezett kivívni a hatalmasok jóindulatát. Júdea helytartóságának a méltóságát bizonyára Augustus császár unokájával, Claudia Proculával kötött előkelő házassága szerezte meg neki.
Philo és Josephus Flavius zsidó írók - akik jól ismerték -, heves, makacs, kegyetlen embernek rajzolták, aki tele volt számítással. Mindjárt procurátorsága elején, amikor Jeruzsálem helyőrségét felváltotta, elrendelte, hogy a katonák éjjel vonuljanak be a városba és ne vegyék le hadi jelvényeiket, a császár ezüst szobrait. Mivel a zsidó vallás tiltja a »faragott képeket«, ebből szörnyű nagy felzúdulás támadt (Josephus Flavius: A zsidó háború II. 9).
Kegyetlen uralkodására jellemző az a vérfürdő, amikor a galileaiak vérét áldozatukkal elegyítette (Lk 13,1). Azt a lázadást is vérbe fojtotta, amelyben a Jézus helyett kikért Barabbás esett fogságba (Mt 27,16; Lk 23,19). A legnagyobb összeütközése a zsidókkal azonban a jeruzsálemi vízvezeték terve miatt történt. Mivel a városban nem volt rendes ivóvíz, Pilátus a templom parlagon heverő kincseit akarta erre a népjóléti célra felhasználni. A papok azonban ezt szentségtörésnek bélyegezték és fellázították a népet. Pilátus egy csapat álruhás katonát küldött a tömegbe, akik egy adott jelre borzalmas mészárlást kezdtek (Josephus Flavius: A zsidók története XVIII. 4.2).
A rómaiak minden meghódított országnak meghagytak annyi önkormányzatot, amennyi Róma főhatalmával összefért. Júdeában is meghagyták a Szanhedrinnek, a zsidó Nagytanácsnak azt a hatalmát, hogy vallási vétségek ügyében ítéletet hozzon, sőt büntetést is kiszabhatott. De ha az ítélet halálbüntetésre szólt, azt felül kellett vizsgálnia a római helytartónak. Aztán, ha helybenhagyta, az ítélet végrehajtása is az ő hatáskörébe tartozott. Ezért vitték a zsidók Jézust is Pilátus elé. Még az ítélőszékben ült Pilátus, amikor hírnök érkezett. A felesége küldte a következő üzenettel: »Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába!« (Mt 27,19). Pilátus tehát megpróbálja menteni Jézust. Felajánlja helyette Barabbást (Mt 27,15-18), de amikor a zsidók megzsarolják, »ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja« (Jn 19,12), noha meg van győződve Jézus ártatlanságáról, engedett a zsidók követelésének. Látványosan megmossa a kezét is, hogy ő ártatlan az igaz ember vérétől (Mt 27,24) és aztán kiadja Jézust a zsidóknak.
Pilátus pályafutásának az vetett véget, hogy valami népámító elhitette a samaritánusokkal, hogy a Garizim hegyén megtalálják a szent edényeket, amiket még Mózes ásott el oda. A hiszékeny nép fegyvert ragadott, hogy megmássza a szent hegyet, de Pilátus megelőzte őket - s mivel ezt a megmozdulást ő lázadásnak vélte - sokakat megöletett. A samaritánusok persze panaszra mentek Lucius Vitellius szíriai helytartóhoz, Pilátus feletteséhez, aki barátját, Marcellust küldte Júdeába, helytartói minőségben, Pilátusnak pedig azt tanácsolta, hogy utazzék Rómába és igyekezzék tisztázni magát a vádak alól a császárnál.
De mielőtt Pilátus megérkezett volna Rómába, Tibérius császár meghalt, Kr. u. 36-ban (Josephus Flavius: A zsidó nép története XVIII. 5.2). A hagyomány szerint a galliai Viennába száműzték, és itt fejezte be nyugtalan életét (Eusebius egyházatya: Egyháztörténete II. 7). Egyes források szerint önkezével oltotta ki életét. Más írók szerint Nero császár kivégeztette.
BF
