Pusztai vándorlás
Pusztai vándorlás A kiválasztott nép pusztai vándorlásának leírását megtaláljuk: 2Móz 15,22; 19,2; 4Móz 10,11; 14,45; 20,1; 22,1; 5Móz 1-3. A 4Móz 33,1-49-ben pedig a vándorlás útvonalát olvashatjuk, amely bizonyára nem véletlenül tartalmaz 40 állomáshelyet. A földrajzilag pontosan meghatározott útvonalat azonban a B-nak ezen adataiból több okból sem lehet összeállítani. Egyfelől olyan földrajzi neveket közöl, amelyeket rendkívül nehéz, olykor lehetetlen mai földrajzi adatokkal azonosítani. Másfelől nagy bizonytalanság van a SÍNAI-hegy fekvését illetően. Az ÓSZ csak utal rá (pl. Széír és Párán hegységére az 5Móz 1,2; Bír 5,4k; Hab 3,3). Vagy annyit ír, hogy Kádéstől 11 napi járásra (5Móz 1,2), ill. 40 napra Beérsebától délre (1Kir 19,8). Még a hegy megnevezése sem egységes, nevezik Sínainak, Hórebnek, Isten hegyének, vagy egyszerűen csak hegynek. Harmadrészt számolni kell azzal, hogy a pusztai vándorlásról szóló, fent megnevezett B-i helyek nem egyidejű leírásai az eseményeknek, hanem különböző korokból erednek, és így felmerül a kérdés, hogy egy-egy leírás mögött milyen szándék húzódhat.
A kivonulás Egyiptomból abban a városban ( RAMSZESZ) kezdődött, amelyet az izráelitáknak kényszermunkával kellett megépíteni. Ramszesz után az első táborhelyük SZUKKÓT, majd onnan továbbvonultak ÉTÁMba, a puszta szélén tábort verve (2Móz 13,20). Ott azt az utasítást kapták Istentől, hogy forduljanak meg és PÍ- HAHÍRÓTnál álljanak meg, hogy a fáraó azt gondolja, hogy eltévedtek a pusztában (2Móz 14,1-4). Pí-Hahírót helye nem ismert pontosan. Mózes népének a kezdeti keleti irány után délre kellett fordulni, és a tenger mellett letáborozni. A magyar bibliafordítás VÖRÖS-TENGERről ír, az eredeti héber szövegben pedig Nádas-tengerről van szó. A Vörös-tengeren való csodálatos átkelés után folytatták vándorlásukat SÚR pusztájában, és 3 nap után érkeztek meg MÁRÁba, ahol az ihatatlan víz miatt lázongani kezdett a nép. A következő hely, ahova megérkeztek, Élim-oázisa volt. Élim talán a fákról kapta a nevét, mert héberül ez a szó fákat jelent. Gharandel vádi területén próbálják azonosítani a helyét. Innentől kezdve lehetetlen pontosan rekonstruálni a vándorlás útvonalát. A 4Móz 33,3-15 ugyan részletesen felsorolja a megállóhelyeket, de azok fekvéséről nem egyeznek a vélemények. Minden valószínűség szerint Mózesék a Sínai-félsziget nyugati partján, a Szuezi-öböl mentén vándoroltak délre, a Sínai-hegyhez. Ez az út sziklás pusztaságon vezet keresztül, víz és élelem ilyen nagyságú nép számára biztosan nem volt elegendő, hiszen a megművelt területek északon húzódtak. Ez váltotta ki a nép újabb elégedetlenségét, amit Isten a MANNA és a fürjek táplálékul adásával csillapított le. Útjuk SZÍN-pusztáján át vezetett és REFÍDÍMben telepedtek le. A nép szomjúság miatt újból zúgolódott Mózes ellen, aki botjával a sziklára ütött, amelyből víz fakadt ( MASSZÁ és MERÍBÁ). A 4Móz 20,1-12 szerint Mózes KÁDÉSban fakasztott vizet a sziklából, amely Cin-pusztájában feküdt, és azt a helyet is Meríbának nevezte el. A fürjek is szerepelnek még egyszer a 4Móz 11,31-34-ben, ahol szintén húst kívánt a nép. Ez, és még néhány más tény (pl. hogy egyiptomi bányák működtek akkoriban a Sínai-hegy feltételezett helye körül, amelyet egyiptomi katonák őriztek), egyes kutatókban azt a véleményt alakította ki, hogy a kivonulók nagy része a Sínai-félsziget északi részébe, KÁDÉSbe vonult, és a kisebbik rész az előző útvonalat megjárva jutott el a Sínai-hegyhez, majd onnan északra fordulva Kádésben találkoztak a többiekkel. Kádés, már a neve is azt jelenti, hogy szent hely, 3 napi járásra feküdt Egyiptomtól, és a 2Móz 3,18; 5,3; 8,23 arról tudósít, hogy a nép 3 napi járóföldre akart menni a pusztába, hogy ott áldozzon Istennek.
Refídímben ütközött meg a nép az AMÁLÉKIEKKEL, és győztek. A következő állomásuk a Sínai-pusztában a SÍNAI-HEGY, ahol Isten szövetséget kötött a néppel. A 4Móz 10,11-12,16 írja le, hogy a nép a Sínai-hegy után PÁRÁN-pusztájában vándorolt (vö. 2Móz 16,1-17,7). TÁBÉRAban az Úr hara,gja miatt lángra lobbant a tábor. KIBRÓT-TAAVAban pedig a nép hús iránti vágya és telhetetlensége miatt gerjedt haragra. A következő állomás HACÉRÓT. Párán-pusztájából küldi ki Mózes az embereket Kánaán kikémlelésére. 40 nap múlva a kémek visszatértek és Káleben és Józsuén kívül bevehetetlennek tartották az országot. A nép fellázadt, Isten pedig úgy válaszolt erre, hogy a felnőtt nemzedék közül Káleben és Józsuén kívül senki nem mehet be az Ígéret Földjére. (A 4Móz 13,26 szerint a Párán-pusztájában lévő Kádésből indultak a kémek.) A nép Isten tiltása ellenére megpróbálta Kánaánt elfoglalni, de vereséget szenvedtek. Nem egyértelmű, hogy ezután 38 évig Kádésben maradtak, vagy visszatértek még egyszer ide, és innen indultak újra Kánaán elfoglalására, a közbeeső 38 évben pedig Párán-pusztájában éltek, a Széír-hegy környékén (5Móz 2,1-3.14). Útban Kánaán felé Mózes kérte az EDÓMi királyt, hogy engedje át őket országán, de ő ezt megtagadta. Edómot kikerülve eljutottak a Hór-hegyhez, ahol Áron meghalt. Ezután újból fellázadt a nép, mire Isten mérges kígyókat küldött rájuk. MÓÁB viszont átengedte Izráelt a területén, és így jutottak el MÓÁB határához. Itt is békességgel kelhettek át az országon. SZIHÓN viszont, az emóriak királya sereggel vonult fel ellenük, de a zsidók legyőzték őket. Az emóriak földjén letelepedtek, majd BÁSÁN ellen vonultak, és legyőzték királyukkal, ÓGgal együtt. Ezután a móábi király, BÁLÁK mozgósította ellenük BÁLÁMot, de ő Bálák kérése ellenére sem átkozta meg, hanem megáldotta Izráelt. A móábi területen levő SITTIM lehetett az utolsó táborhelyük, mert Józsué már innen küldte ki embereit Jerikó kikémlelésére.
A pusztai vándorlás időpontját a B úgy határozza meg, hogy 480 esztendő telt el a kivonulástól Salamon uralkodásának 4. évéig (Kr. e. 958; 1Kir 6,1); ez kb. a Kr. e. 15. szd. közepét jelentené. A régészeti ásatások azonban a 13. szd.-ot valószínűsítik, amikor Egyiptomban II. Ramszesz (kb. 1290-1224) uralkodott.
Az ÓSZ-i remineszcenciák: Zsolt 78; 81; 95; 106; Ez 20,10-26 hűen tükrözik Izráel hűtlenségét a pusztában. Ezzel szemben Ám 5,25; Hós 2,17; Jer 2,2 szerint még igaz módon tisztelték az Urat (Hós 2,16; 12,10), ezért az Úr újból »pusztai körülményeket« akar teremteni, hogy népe ismét hűséges legyen hozzá. Deutero-Ézsaiásnál a pusztai vándorlást a babiloni fogságból való szabadulásnál példaképnek tekinti: Az Úr utat készít népének a pusztában, sziklából vizet fakaszt és népét megitatja (Ézs 45,16-20). A pusztai vándorlás az ÚSZ népének is üzen: Isten vezeti népét és gondoskodik róla, de a hozzá hűtlenek elbuknak (1Kor 10,1-11).
SzL
