Seól
Seól A holtak hazájának neve az ÓSZ-ben (h. söcól). A Károli-fordítás több helyütt fordítatlanul hagyta (pl. Zsolt 139,8), mivel a szó eredete és jelentése bizonytalan. Nem azonos a POKOLI vagy a kárhozattal (ld. ÍTÉLET).
Az ÓSZ-i holtak hazája képzet töredékeiben emlékeztet az ókori K gazdag holtak birodalma képzeteire és mítoszaira. Az izráeli szemléletmód szerint a halottak birodalma egy nagy, földalatti térség, ahova az emberek haláluk után »alászállanak«. Sírgödörszerű képződmény (Jób 17,13kk; Ézs 14,11kk) a sötétség és a tenger kaotikus erőinek területén (Zsolt 88,7), a legmélyebb mélyben (5Móz 32,22; Ézs 5,14; 14,9; 57,9; Ám 9,2 stb.). Jób 26,5 szerint a vizek alatt van, Jób 11,8 szerint a menny legtávolabbi ellenpólusa. Sötétség uralkodik benne (Jób 7,9k; Zsolt 88,13; 94,17; 143,3; JSir 3,6). »Kapui« vannak (Zsolt 9,14; Ézs 38,10). Innen már az ember nem tér vissza házába (Jób 7,9). De még akkor sem ismernék fel az élők, ha árnyéklényként ismét visszatérne oda (Jób 7,10; 10,21; l4,10kk; 16,22; Zsolt 103,16). A babiloni leírások szintén így emlegetik a halottak birodalmát: »az az ország, ahonnan nincs visszatérés.« A halottak egymással sem érintkeznek, nincs tehát halál utáni »viszontlátás«. Árnyéklényekként léteznek, életük a földi élet homályos megfelelője: a királyok királyi székükön ülnek (Ézs 14,9k), Sámuel prófétán rajta van prófétai palástja (1Sám 28,14). A seól a csend és hallgatás birodalma.
Istentől távol van ugyan, de nincs Isten hatalmán kívül. Jób tehát tévesen gondolja azt, hogy ott Istennel sem lesz kapcsolata (Jób 7,9; vö. Zsolt 6,6; 30,10; 88,11kk; 115,17; Ézs 38,18). Isten haragja a seólig üldözheti (Zsolt 139,8kk; Jób 26,6kk) az embert (5Móz 32,22; Ézs 28,15), kegyelme pedig kimentheti onnan (1Sám 2,6). Ez a kimentés (Zsolt 30,4; 49,16; 86,13 stb.) még nem azonos a feltámadáshittel. Mindenki ide kerül, de különbözőképpen (1Móz 37,35; 42,38; 1Kir 2,6.9; Jób 21,13).
Ezt a téries képzetet nem szabad túlértékelni. A seólba való leszállás gyakran csak a meghalás képes kifejezése, az eltemetésre történő utalás (pl. 1Móz 42,38; Zsolt 9,16; 16,10; 49,10.16; 88,4-7.12k; Péld 1,12; Ézs 38,10.17). A seólba vezető út már ebben az életben elkezdődik (Péld 7,22). »Kötelei« hirtelen körülveszik az embert (2Sám 22,6; Zsolt 18,6), szörnyként felnyitja a száját, hogy elevenen elnyelje áldozatát (5Móz 32,22; Ézs 5,14).
Izráelben elképzelhetetlen a sírkultusz. A hagyomány tud ugyan jó néhány nevezetes sírról (1Móz 35,8: Debórának, Rebeka dajkájának a sírja, »a siratás tölgyfája alatt«; 1Sám 25,1: Sámuel sírja), a piramisok országából kijövő Mózesnek azonban senki nem ismeri a nyughelyét (vö. 5Móz 34,6). A sírt, amely a halál birodalmát jelképezi, nem szabad kultuszi tiszteletben részesíteni. Ezért a bálványimádó népet a próféta úgy jellemzi (Ézs 65,4), hogy »sírkamrákban üldögélnek, kriptákban töltik az éjszakát« (nyilván halottidézés céljából). Jézus feddő beszédben szól a képmutató írástudók ellen, akik a prófétagyilkosok leszármazottaiként sírokat emelnek a megöltek emlékére (Mt 23,29). Jézus sírja nem válhat zarándokhellyé (Lk 24,5k). (Ld. még GYEHENNA)
VG
