Synoptikus kérdés
Synoptikus kérdés Máté, Márk és Lukács evangéliuma korban és szemléletben igen közel van egymáshoz, éppen ezért Griesbach találó meghatározása óta (1774) ezeket az evangéliumokat synoptikusoknak nevezzük, a tőlük korban távoli és szemléletben is eltérő János evangéliumával szemben. A synoptikusok anyagában, felépítésében, az egyes perikópák sorrendjében szembetűnő messzemenő egyezések mellett ugyanakkor jelentős különbségek is vannak. Az egyezéseik és különbségeik megállapításával és magyarázatával foglalkozó elméletet nevezi a szakirodalom synoptikus kérdésnek.
1. Az egyezések. A synoptikusok anyagának egy tekintélyes része azonos, megegyezik egymással. Mk evangéliumának anyaga a nem valódi záradék nélkül 661 vers, ebből önálló anyag kb. 30 vers. Mt 1068 verset tartalmaz. Ebből 600 versnyi anyag egyezik Mk-kal, csak 40 verse hiányzik belőle mindössze Mk anyagának. Mt önálló anyaga 330 vers. Lk 1149 versből áll. 350 verset vett át Mk anyagából, az önálló anyaga 548 vers. Mt és Lk Mk-tól független anyagában van sok olyan részlet, ami kettőjük között egyezik meg, mintegy 335 vers. Ez részben jézusi logion, másrészt elbeszélő anyag, illetve példázat. Az egyező anyag elbeszéléseinek sorrendje is ugyanaz. Jézus nyilvános munkásságának mind a három evangéliumban ugyanaz a kerete. Történeti keretbe beállítva ismertetik Jézus messiási munkájának eseményeit a következő rendben: Keresztelő János fellépése, Jézus megkeresztelkedése, egy hosszabb galileai munkássága, amelynek centruma Kapernaum, a Pereán át vezető út, a Galileai-tenger keleti és északi részén történt események, a szenvedés előtti páskavacsora, Jézus egyetlen jeruzsálemi tartózkodása, szenvedése, halála, elhelyezése a sírba. A perikópák részben nem kronológiai, hanem tárgyi szempontok alapján vannak elrendezve, pl. a különböző konfliktusokról szóló tudósítások (Mk 2,1-3,6). A rendezési elv nem Jézus élettörténetéből való. Jn szerint pl. többször - valószínűleg öt alkalommal - volt Jézus Jeruzsálemben. A synoptikusok esetében érzékelhető ugyan a történeti keret nagyvonalakban, azonban az nyilvánvaló, hogy nem Jézus-életrajzot kívánnak adni. A perikópák sorrendje több esetben azonos (Mk 1,1-15; 8,27-9,13) hosszabb szakaszokon át. Szó szerinti egyezések vannak a perikópákon belül (Mk 2,10 par), ezt láthatjuk az ÓSZ-idézetekben is (Mk 1,3 par). A synoptikusok anyagában és formájában megmutatkozó egyezések alapján arra következtethetünk, hogy egy közös alapirat van mai formájuk mögött.
2. A különbségek. Mind a három evangélium között vannak különbségek nemcsak az anyagukat illetően, hanem a közös anyagban is. Sok az eltérés a közös anyag szövegében, a közös perikópák szavai között. Csak részletekben egyeznek a közös anyagukban is, pl. a szenvedéstörténetben. Különbség van a stílusban, az elbeszélés módjában. Az anyagot illetően pedig Mk-nál hiányzanak csaknem teljes egészében a beszédeket tartalmazó nagyobb egységek. Mt-nál Jézus beszédei hat nagy beszédkompozícióban egyesítve szerepelnek. Lk-ban ugyanez a beszédanyag az egész evangéliumban szétszórva található. A nemzetségtáblázatok és a Jézus gyermekkorára vonatkozó adatok Mk-nál teljesen hiányzanak, de Mt-nál és Lk-nál is különböznek egymástól. Ugyanígy nagy a különbség a feltámadásról szóló híradásban is. Ezenkívül minden evangéliumnak van önálló anyaga is, amint az előzőek során azt már láttuk, Mk-nak a legkevesebb, Mt-nak lényegesen több, a legtöbb Lk-nak.
3. A synoptikusok messzemenő egyezései és figyelemre méltó különbségei magyarázatára vonatkozó elméletek.
Az ókorban a kánoni sorrendet időrendi sorrendnek is tekintik, és feltételezik, hogy mindegyik evangélium ismerte és használta azt, amelyik őt megelőzte. Papias adata szerint Mt Jézus szavait arám nyelven írta le, Mk pedig Péter igehirdetéseit foglalta írásba. Az újkorban a történeti kritikai kutatások alapján viszont a synoptikus kérdés megoldására a következő elméletek születtek meg:
Az ősevangélium elmélet. G. E. Lessing (1778) és J. G. Eichhorn (1794, 1804) ez elmélet képviselője. E hipotézis szerint egy arám vagy héber nyelvű, gazdag anyagot tartalmazó evangélium keletkezett egészen korán, valószínűleg már 35 körül. Ezt valamelyik apostol-tanítvány írta. Ezt fordították le görögre. A három synoptikus ezt a korai evangéliumot ismerte, ebből merítette anyagát. Az egyezésekre bizonyos magyarázatot ad ez a hipotézis, azonban a különbségeket nem magyarázza meg. Az ősevangélium létét a hagyomány eddig még nem bizonyította, a synoptikus kutatói munka feltételezi.
A diegesis-elmélet, vagy töredék elmélet. Már H. E. G. Paulus észrevette, hogy Mt és Lk mögött ott lehetett Jézus munkásságának egyegy napjáról szóló feljegyzés. Ezt az elgondolást Schleiermacher magáévá tette, és azt feltételezte, hogy az eredeti elbeszélők az apostolok, mint akik fültanúi voltak Jézus munkájának, már egyes szavait és tetteit fel is jegyezték. Palesztinán kívül is nagy volt az igény arra, hogy ilyen feljegyzéseket készítsenek, így folytatódott az, amit az első generáció elkezdett. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a feljegyzések gyűjteményekké legyenek. Az egyik a csodák történetét, a másik a szenvedéstörténetet és feltámadás történetét állította össze. Ezekből a gyűjteményekből valónak tartja a LOGIA-FORRÁSt Papias adata alapján, sőt több átdolgozását is feltételezi. A synoptikusok ezeket az egymástól független kisebb összefüggő egységeket dolgozták össze egy egységes művé. Ez a hipotézis a különbségeket magyarázza meg, viszont az egységes szerkezeti felépítésére a synoptikusoknak nem ad magyarázatot. Az evangéliumokat gyűjteményes munkának tartja.
A tradíció-elmélet. Ahogyan Eichorn Lessing elképzeléséből egy írásbeli ősevangélium feltételezéséhez jutott el, úgy jutott el Herder Lessinghez kapcsolódva egy szóban élő ősevangélium feltételezéséhez (1796/97). J. C. L. Gieseler szilárdította meg ezt az elméletet (1818). Szerinte ez a szóbeli ősi típusa az evangéliumnak arám nyelvű hagyományanyag volt, volt azonban két különböző görög formája is, amelyektől a synoptikusok függnek. Ez az elmélet azt hirdeti tehát, hogy a szóbeli hagyományozás megelőzte az írásos hagyományozás időszakát. Mindegyik synoptikus a szóbeli tradícióból merített, aminek viszont már nagyon korán (35-40) a katechézis és az igehirdetés következtében szilárd formája volt. A tradíció-elmélet szerint a synoptikusok egyezései azzal magyarázhatók, hogy valamennyien a szóban hirdetett és meglehetősen szilárd formában lévő tradíció anyagát rögzítették írásba. Ez az elmélet a szóbeli hagyomány jelentőségének a felismerésével vitte előbbre a synoptikusok közti különbségek eltéréseinek a megértésére vonatkozó magyarázatot.
A használási elmélet feltételezi, hogy a három első evangélium az irodalmi függés viszonyában van egymással. Az Augustinustól átvett sorrend ez: Mt-Mk-Lk. Vannak, akik mind a mai napig képviselik ezt az elméletet. J. J. Griesbach (1789) szerint Mk használta Mt-t és Lk-ot, így Mk-ot Mt és Lk kivonatának tekintették. Lachmann (1885) szerint viszont Mk a legkorábbi evangélium, és a másik kettő ezt használta. Ez az elmélet és a tradíció-elmélet a »kétforrás-elmélet« alapja.
A »kétforrás-elmélet« lényegében két forrásra vezeti vissza a synoptikusokat. Az egyik forrásnak tekinthető Mk, vagy annak egy korábbi változata (ld. az ún. Ősmárk-elmélet). A másik forrás az ún. LOGIA-FORRÁS, amelynek jelölése Q. A »kétforrás-elmélet« elindítója voltaképpen Lachmann, majd Chr. G. Wilke és Chr. H. Weiss egymástól függetlenül fejlesztette tovább ezt az elméletet. Még jelentősebb képviselője és népszerűsítője Ewald (1838), H. J. Holtzmann (1863), Weizsaecker, B. Weiss. Ezek munkásságának alapján adja a szintézist Wernle (1899). Az elmélet első jelentős megállapítása az, hogy Mk az első, az alapevangélium. Mt és Lk annyiban egyezik meg egymással, amennyiben mind a kettő megegyezik Mk evangéliumával. A Mk-tól eltérő anyagukban - ami főleg a beszédanyagot érinti - jelentkező egyezéseket Mt és Lk közösen használt, elsősorban Jézus beszédeit tartalmazó forrásra vezeti ez az elmélet vissza. A »kétforrás-elmélet«-nek többféle variációja ismert, de alapjában véve az ma is megáll, hogy a synoptikusok alapja két jelentős írásbeli forrás lehet.
A formatörténeti módszer megalapozója Dibelius (1919) és Bultmann (1931). Ez a módszer az irodalomkritikai vizsgálódásokat kiegészíti a szóbeli hagyományozás kutatásának eredményeivel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Jézus munkássága és az ő szavainak, tetteinek írásba foglalása között úgy, amint azok a mai evangéliumainkban előttünk vannak, több évtized telt el. Ebben az időben szóban terjedt a »Jézus-tradíció«. A páli levelek bizonysága szerint a gyülekezetekben idézték Jézus szavait, az egyes történeteket (1Kor 7,10; 9,14). Pál az Úrra való hivatkozással ad útmutatást a gyülekezeteknek jelentős kérdésekben, és egyes részleteit annak szó szerint idézi is (1Kor 11,23-25), az Úr szavával vigasztal (1Thessz 4,15-18). A formatörténeti módszer kutatja a hagyományanyag szóbeli életének történetét, valamint azokat a törvényszerűségeket, amelyek az írásba rögzítéshez vezettek. Vizsgálja azt, hogy az evangéliumok anyagában mi tekinthető elsődleges, és mi másodlagos anyagnak. Mi az, ami Jézustól, és mi az, ami a gyülekezettől származik, illetve azoktól, akik a gyülekezet életére alkalmazták azt. Különbséget tesz ily módon primer hagyomány és annak kerete között, a tradíció tényleges állaga és a szerkesztési, redaktori munka között. Abból az alaptételből indul ki, hogy a hagyományanyag alakítása az irodalomból többé-kevésbé távol lévő emberek körében kis számú sztereotip formák használata által történik. Ezeket a formákat keresi, és keletkezésüket magyarázza, valamint fejlődésüket világítja meg. A másik alapvető feltételezése, hogy az evangéliumok nem életrajzok, hanem bizonyságtételek, amelyek az ősegyház igehirdetésével kapcsolatosak. Az egyes hagyományelemeknek kutatja az ősegyház istentiszteleti életében elfoglalt helyét (» SITZ IM LEBEN«). A kérügma fogalma olyan jelentős hangsúlyt kap e módszer képviselői részéről, hogy a Jézus személyével való történeti kapcsolatát elveszti. Bultman-nál végül az ősegyház szubjektív gondolatrendszerének tűnik az evangélium, amely a hellénista gyülekezetek tagjainak emberértelmezését, egzisztenciaértelmezését adja, és ezt csak másodlagosan vonatkoztatja a Názáreti Jézus személyére. A hagyományanyagot Dibelius és Bultmann műfaj szerint osztályozza a hellénista irodalmi kategóriák mintájára (ld. formatörténeti módszer). A beszédanyag és az elbeszélőanyag keretén belül a formatörténeti iskola követői között is jelentős különbség van. A formatörténeti módszer az evangéliumokban olyan gyűjteményes munkát lát, amelyek önállóan hagyományozott elemeket egy keretbe foglalnak össze. A formatörténeti kutatás hibája, hogy túlbecsülte a forma jelentőségét az evangéliumi anyag hagyományozásában, és megfeledkezett arról, hogy bármilyen sztereotip stílusforma lehet kifejezője a valóságnak, történeti eseményeknek. Eredményei az archeológiai kutatás mérlegén nem állnak meg.
A synoptikus kérdés általánosan elfogadott megoldása nem alakult ki. - Jézus tanítói módszerét ismerve az nyilvánvaló, és újabban erre még erőteljesebb hangsúly esik, hogy a tizenkettes kör egy formájában is meglehetősen szilárd anyagot örökített tovább. Ennek írásba rögzítése viszonylag korán megtörtént. A Jézus szenvedéséről szóló hagyomány részletezi az evangéliumokban azt az eseménysorozatot, amely a kereszthalálhoz vezetett. A szenvedéstörténet mellett jelentős anyagegységet alkottak a csodákról szóló elbeszélések, amelyek nem szimplán a csodát akarják megismertetni, hanem Jézus kijelentését közlik: szabad szombaton jót tenni (Mk 3,4 par), valamint hatalmát hirdetik, nemcsak a betegség és halál felett, hanem a démonok (Mk 5,1-20) és a természeti erők (Mk 4,35-41 par.) fölött is, kiemelve, hogy Jézussal az üdv korszaka elkezdődött. Jelentős egységnek számít a Jézusról szóló történetek anyaga. Az első három evangélium 60-80 között, gondos szerkesztői munka eredményeként született meg.
A redakció-történet azt a keretet vizsgálja, amely az evangéliumi keretben az egyes események összekapcsolására szolgál. A redakciótörténet eszméltet arra, hogy az evangéliumoknak csak egy egészen kicsi része az író, a szerkesztő műve, nagy egészükben az anyag a Jézus-tradíciót összegyűjtők és hagyományozók munkája. A redaktorok viszont a maguk anyagának elrendezésével, összekapcsolásával mint teológusok hirdették művük egészével is az evangéliumot azok számára, akiknek azt szánták. Koncepciójuk alapján következtethetünk azoknak a gyülekezeteknek a jellegére és helyzetére, amelyeknek egy-egy synoptikus evangélium szólt.
LSK
