Szadduceusok
Szadduceusok A fogság utáni zsidóságban előbb papi rend, később - egészen az ÚSZ koráig - a zsidó nép egyik erős vallásos irányzata és csoportja, mely Jeruzsálem pusztulásakor szűnt meg létezni.
A név eredete CÁDÓK főpapra utal vissza, akit Salamon állított be tisztségébe (1Kir 2,35). Ehhez a névhez fűződött a legitim és igaz papság gondolata. Ezékiel látomásaiban is Cádók fiai szolgálnak a megújult templomban (Ez 40,46; 43,19; 44,15; 48,11). A papság számára a cádóki származás és örökség fontos volt, a nép pedig ebben a mértékadó, tekintélyes csoportban a megszűnt nemzeti állam helyére lépő templom-állam eszméjének képviselőit látta.
A Makkabeus szabadságharc kitörése előtt azonban a cádókiták megoszlottak. Kr. e. 175-ben az akkor hivatalban lévő, hagyományokhoz ragaszkodó, a hellénizmus eszméivel szembeszálló III. Óniás főpap ellen saját testvére, Jázon támadt, uralkodói segítséggel átvette a főpapságot és elkezdte az erőszakos hellénizálást, ezzel is siettetve a Makkabeusok felkelését. Amikor a Makkabeusok győztek, egy időre ők maguk gyakorolták a főpapi tisztet, jóllehet nem voltak cádóki származásúak. A papság azonban ragaszkodott a hagyományokhoz, és az a részük, mely végképpen nem akart engedelmeskedni, ebben az időben létesítette a qumráni közösséget, ekkor lett vértanú az »Igazság tanítója« is. De a Hasmoneusok sem tudtak másként uralkodni, csak úgy, hogy messzemenően támaszkodtak rájuk és tekintetbe vették ennek a csoportnak véleményét. Tehát a papi arisztokrácia és a jeruzsálemi politikai arisztokrácia kapcsolatba került egymással. Ebből a szövetségből alakult ki a szadduceusok csoportja, akik tehát egyrészt a papi arisztokráciát jelentették, és belőlük kerültek ki a főpapok, másrészt sokan tartoztak ide a befolyásos családok és politikusok seregéből is.
Ennek következtében ennek a csoportnak a magatartása és eszménye kettős jellegű lett. Eredetük, szolgálatuk alapjában véve a hagyományok szigorú őrzésére predesztinálta őket. Ugyanakkor a hatalommal való összefonódásuk, a hellénista világgal, majd a római birodalommal való együttműködésük nyitottá tette őket a világ számára.
Teológiájukban ez úgy jelentkezett, hogy szigorúan ragaszkodtak a Pentateukhosz teológiájához, és elutasították mindazt, ami a későbbi korokból származott vagy a népies kegyességben érvényre jutott. Így pl. elutasították angyalok és démonok létének hitét, nem voltak hajlandók lélekben hinni, elutasították a feltámadás gondolatát (ApCsel 23,8 és Mk 12,18). Ugyanígy elutasították a korabeli apokaliptikát is: az ő reményeik a földön, az ebben az aionban megvalósuló Isten országához kötődtek - a templom-álom módján.
Ez a teológiai álláspont azzal a következménnyel járt, hogy az írástudókkal sok közös vonást hordoztak, közöttük is voltak írástudók, bár a hagyomány értelmezésében nem ugyanazt vallották. A qumráni közösséggel nem volt kapcsolatuk, mert azok a templomi kultuszt tisztátalannak tartották, a hatalommal való összefonódást elvetették, azonkívül készültek az apokaliptikus leszámolásra. Ugyanezen okból szemben álltak a zélótákkal is: azoknak fanatikus politikai reményeit és módszereit elutasították.
Politikai állásfoglalásuk következtében hivatalt is vállaltak a rómaiak alatt, és kegyüket keresték pl. Jézus elítélése körül (Jn 11,50). Miután a zsidó háborút megakadályozni nem tudták, a város és a templom pusztulása megpecsételte az ő sorsukat is. Az újra éledő zsidóságban már nem jutottak szerephez; annak életét és gondolatvilágát már csak a farizeusok alakították ki, és azok vezették-képviselték.
HP
