Tízparancsolat
Tízparancsolat 1. Neve: h. caszeret haddöbárím = tíz ige (5Móz 4,13; 10,4); g. dekalogosz = tíz ige. Tartalmilag nem téves a »tízparancsolat« elnevezés sem, hiszen valóban parancsolatokról van szó. Még pontosabban inkább tilalmakról beszélhetnénk, hiszen a parancsok két kivétellel (4. és 5. parancsolat) tiltó formában állnak. Feltételezhető, hogy eredetileg ez a kettő is tiltás volt (2Móz 21,15; 3Móz 20,9; 4Móz 15,32-36). A tiltást a h.-ben nem a parancsolómód (imperativus) fejezi ki; ez elé nem tehető tagadószó vagy tiltószó. A Tízparancsolatban a tiltószó mellett jelen idő (imperfectum) áll. Tévedés lenne ezt mégis így fordítani: nem fogsz ölni, nem fogsz paráználkodni, nem fogsz lopni stb. Nem Istennek az ember iránti bizalma fejeződik itt ki, hanem a parancs, ill. tiltás legszigorúbb formája, mely éppen az ún. apodiktikus parancsokra jellemző. Az APODIKTIKUS TÖRVÉNY (parancs) feltétel nélküli parancs, szemben az emberi együttélést szabályozó ún. KAZUISZTIKUS TÖRVÉNYEKkel. Ezek egy vagy több feltételes mellékmondattal kezdődnek. Pontosan meghatározzák a jogi esetet (casust), és a második mondatban következik a kiszabandó büntetés. Az apodiktikus parancs (tiltás) egytagú, a kazuisztikus törvény kéttagú.
2. Előfordulási helyei. Legismertebb szövege az ún. etikai dekalogus 2Móz 20,1-17-ben és 5Móz 5,6-21-ben található. Igen régi az ún. kultikus dekalógus (2Móz 34,12-26). Itt azonban nem tíz, hanem tizenhárom parancs található. Régi az ún. sikemi dodekalogus is (5Móz 27,15-26). Itt az apodiktikus parancs másik változatával találkozunk: a parancsok az »átkozott« szóval kezdődnek. Általában titokban elkövetett bűnökről van benne szó, melyeknek büntetését Istentől várták. Itt is jól látható a kultikus háttér: a parancsolatokat a léviták adják elő, a nép hangos ámennel felel. 3Móz 19,3-12-ben az ún. egyes számú dekalogus, 3Móz 13-18-ban az ún. többes számú dekalogus található (utóbbi nem teljes). Tíz bűnt sorol fel a 15. zsoltár is. Kérdés-felelet formájában, a templom kapujához érkezett zarándokok tanítására hangzanak el a parancsok (ún. kapuliturgia; rövidebb formában Zsolt 24,3-6; Ézs 33,14-16). Tiltott szexuális kapcsolatokat sorol fel (3Móz 18,7-18; 20,10-21). Hivatkozik a Tízparancsolatra (Zsolt 50; 81; Jer 7,9; Hós 4,1-3). Mindez azt mutatja, hogy az izráeli istentiszteleten rendszeresen elhangzottak Isten parancsolatai 5Móz 31,9-13-ban foglalt előírás szerint. Jézus a gazdag ifjúnak a Tízparancsolatot idézi, mint az üdvösség útját (Lk 18,20; ld. még Róm 13,9.)
3. A Tízparancsolat számozása tekintetében három felfogásról tudunk. a) A református egyház felfogása megegyezik Philo, Josephus, az ősegyház, a sociniánusok és a görög katolikus egyház felfogásával. Eszerint: I. parancsolat 2Móz 20,2.3 (más istenek), II. parancsolat 2Móz 20,4-6 (istenszobrok), III. parancsolat 2Móz 20,7 (Isten neve), IV. parancsolat 2Móz 20,8-11 (nyugalomnap), V. parancsolat 2Móz 20,12 (szülők), VI. parancsolat 2Móz 20,13 (ölés), VII. parancsolat 2Móz 20,14 (paráználkodás), VIII. parancsolat 2Móz 20,15 (lopás), IX. parancsolat 2Móz 20,16 (hamis tanúvallomás), X. parancsolat 2Móz 20,17 (bűnös kívánság). b) Augustinus, a római katolikus egyház, Luther és követői összekapcsolják a 2Móz 20,3-6-ot (a 2. és 3. parancsolatot), de kettéválasztják 2Móz 20,17-et (a 10. parancsolatot). c) Amai zsidók 2Móz 20,2-t tartják 1. parancsolatnak; 2Móz 20,3-6-ot 2. parancsolatnak és 2Móz 20,17-et 10. parancsolatnak.
4. A Tízparancsolat értelmezése. Az I. parancsolat eleje nem is parancsolat, hanem a szabadulás örömhíre. A szabadító Úr szólítja meg népét, gyülekezetét. A háttér a kultusz, az istentisztelet. Kevésbé valószínű, hogy a háttér a politikai élet, az ún. hettita vazallus-szerződések. Igaz ugyan, hogy ezeknek a bevezetése (praeambulum) a nagykirálynak a vazallussal szemben tanúsított jótéteményeiről szól. Azonban az I. parancsolatban más a stílus és más a megszólított: a »te«, akit Isten megszólít nem a király, hanem Izráel, Isten népe, melyet Ő a rabszolgaságból szabadított ki. Ez a szabadítás alapozza meg mind a tíz parancsolatot, köztük mindjárt az elsőt: Ne legyenek neked idegen isteneid rajtam kívül! A fogalmazás azt mutatja, hogy itt még nem abszolút monoteismussal van dolgunk. Az I. parancsolat nem tagadja más istenek létét, éppenúgy, mint pl. 5Móz 4,19k; 1Kor 8,4-6 sem. Ezekhez azonban Isten népének semmi köze; ezeket kultikus tiszteletben nem részesítheti. »Énelőttem«, Isten jelenlétében, Izráel kultuszában ezeknek nincs, nem lehet helye. Az »énelőttem« szó lehetséges fordításai még: rajtam kívül, az én káromra, rovásomra. Minden más isten tisztelete a szabadító Isten felségjogának a megcsorbítása. A történelem folyamán, éppen ezen a parancsolaton bukott el legtöbbször Izráel. Az I. parancsolat az Úr kizárólagos tiszteletének parancsa - egyedülálló volt; az ókori népek vallásaiban példa nélkül áll.
Hasonlóképpen egyedülálló a II. parancsolat is. Tévedés lenne az istenszobrok tilalmát művészietlenséggel magyarázni. A salamoni templomban értékes képzőművészeti alkotások voltak. Tévedés lenne a II. parancsolat hátterében Izráel vallásának tiszta és magasrendű szellemiségét keresni, vagy a nép fejlettebb értelmi képességeit. Más népek fiai is értelmesek voltak, sőt arról is világos ismeretük volt, hogy az istenség nem azonos az őt ábrázoló szoborral. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a szobor az ember hatalmában áll. Ha akarja, hódol előtte, áldozatot mutat be neki; ha akarja, akár össze is töri. Az Úr pedig nem adja magát az ember hatalmába. Egyedül Ő szabja meg, hogy milyen formában akarja kijelenteni magát: nem szobor formájában, hanem igéjében (5Móz 4,15kk). Ő szabja meg azt is, hogy népe hogyan tisztelje Őt: engedelmeskedjék a hallott igének; l. még Róm 10,14-17. A magában véve rövid parancsolat bővítményében a »háromemeletes« ókori világkép tükröződik (ég-föld-alvilág). Örömüzenet az is, hogy Isten irgalma felülmúlja büntető igazságát (Zsolt 30,6).
A III. parancsolat hasonlít a másodikhoz. Isten neve is visszaélések forrása lehet. Nemcsak szidni, káromolni lehet az Úr nevét, hanem átkot vagy áldást mondani is lehet vele, vagy akár gonosz varázslatra is fel lehet használni. Ezért »hiába«, gonosz céllal nem szabad azt kimondani. Természetesen nem jelenti a III. parancsolat, hogy egyáltalán nem szabad kimondani az Úr nevét.
A IV. parancsolat eredete homályos. A sapattu Babilóniában baljós nap, melyen lehetőleg nem szabad semmit tenni; úgysem sikerül. A Bibliában a nyugalomnap (szombat) az Úr napja. Az Úr igényt tart hívei idejére. Ezt a parancsolatot 2Móz 20,11 a teremtéstörténettel indokolja, 5Móz 5,15 pedig az egyiptomi szabadítással. Egyik teológiai, másik humanitárius megokolás. Ezen a ponton 2Móz szövege későbbi az 5Móz szövegénél. A IV. parancsolat megokolása a letelepedett életformát tükrözi: szolgáról és szolgálóról, ökörről és szamárról, városkapuról és jövevényekről beszél.
Az V. parancsolat nem kisgyermekeknek szól, hanem felnőtté vált gyermekeknek, akiknek élnek még idős szülei. Az idős és talán már munkaképtelen szülő tisztelete nem csupán szavakkal történik, hanem segítő cselekedetekkel is. Ezt Jézus Krisztus nagyon világosan kifejtette Mk 7,11-13-ban: a szülő megsegítése a templomi áldozatnál is fontosabb. A parancshoz fűződő ígéret (Ef 6,2.3) nem az egyénnek szól, hanem a népnek. Izráel nem maradhat az ígéret földjén, ha nem tartja meg ezt a parancsolatot (Ez 22,7; ld. még Péld 19,26; 20,20).
A VI. parancsolat nem akármilyen ölésre vonatkozik. Az izráeli férfinak joga, sőt kötelessége volt részt venni a szent háborúban. A bíráknak is joguk volt halálos ítéletet hozni. Tilos volt azonban a személyes ellenséget haragból vagy hirtelen indulatból megölni (2Móz 21,14; 5Móz 19,11-13). Ez a parancsolat az egyén önkényességétől védi az ember életét.
A VII. parancsolat a házasságot védi. A régi időkben még nem botránkoztak meg azon, ha valakinek házasságon kívül élő nővel kapcsolata lett (1Móz 38; Bír 16). Bűnnek számított azonban a jegyességben vagy házasságban élő nő elcsábítása (1Móz 39,10kk; 5Móz 22,22-29). Az ilyen nő már férje tulajdona; korábban apja tulajdona volt (2Móz 22,15.16). Később a VII. parancsolat érvényességét a házasságon kívüli minden nemi kapcsolatra kiterjesztették (Péld 5; 6,20-7,27; 22,14; 23,26-28; 29,3; 30,20; 31,3).
A VIII. parancsolat eredetileg emberrablásra vonatkozott (1Móz 37,27k; 40,15; 2Móz 21,16; 5Móz 24,7). A rabszolgakereskedés jó üzletnek számított (Ám 2,6.9; Jóel 4,4-7). Később a VIII. parancsolatot vagyontárgyakra is vonatkoztatták. Eredetileg az ember szabadságát védte.
A IX. parancsolat a város kapujában ülő bírák (vének) előtt tett tanúvallomásra vonatkozik. Két-három tanú vallomása alapján halálos ítéletet is lehetett hozni (4Móz 35,30; 5Móz 17,6k; 19,15kk; 1Kir 21,9-13; Mt 18,16; Jn 8,17; 2Kor 13,1). Jézus perében is szerepeltek hamis tanúk (Mk 14,56 par.).
A X. parancsolat az ember tulajdonát védi. A szöveg 2Móz 20,17-ben a házzal, 5Móz 5,21-ben a feleséggel kezdődik. Ez már emelkedettebb (későbbi) felfogást tükröz, a feleség méltóságának a növekedését. A »ne kívánd« nem csupán belső, lelki vágyakozást jelent, hanem azt a ravasz mesterkedést és erőszakot is, amellyel az ember a kívánt dolgot megszerzi (5Móz 7,25; Józs 7,21; Mik 2,2).
KD
