alkotó, alkotói személyiség, szerző
alkotó, alkotói személyiség, szerző: a mű egyedi létrehozója, aki szellemi vagy fizikai munkával tudatosan új alkotást teremt. A művész személyiesült társadalmiság és egyben társadalmasult személyiség is, műve pedig belső tartalmainak külsővé tétele, ismételhetetlen személyiségének tárgyi rögzítése. A művész az alkotás során az élet közvetlen és közvetett összefüggéseitől viszonylagosan eltávolodik, hogy átmenetileg mintegy elmerüljön az élet egyetlen jelenségének szemléletében, művében külön, öntörvényű világot teremtsen. Az így kifejezett belső tartalmak a társadalmi-természeti valóság különös tükörképei. Egy-egy mű megszületése nem szakítható el a társadalmi–történeti–művészeti fejlődés egészétől. A népi és félnépi alkotók többé-kevésbé már specialisták, de még nem hivatásos művészek, lehetőségeik korlátozottak, minden szempontból köti őket a → hagyomány, saját közösségük elvárásai, befogadóképessége és elfogadása. A népművészetben az egyén szerepe kisebb, a közösségé nagyobb, mint a hivatásos művészetben; a közösség segíti, de egyben korlátozza is az egyéniség kibontakozását. Míg a hivatásos művész, valamint közönsége több-kevesebb mértékig szabad, a nép és a nép művésze egyáltalán nem! A népművészeti alkotásokat nemcsak egyéniségek hozzák létre, hanem adott közösségük is közvetlenül részt vesz a művek létrehozásában, fenntartásában, alakításában. A „Das Volk dichtet” (’a nép költ’) elképzelés romantikus túlzás ugyan, de a népi alkotások végső fokon az egyén-közösség közös termékei. „Talent ist dem Bauer so gut gegeben, als dem Ritter” (’a tehetség a parasztnak éppúgy megadatott, mint a lovagnak’), mondja Goethe, de kibontakozásának számtalan akadálya van, mely elsősorban az osztályhelyzet függvénye. Az egyéniség jelentkezésének többféle, de korlátozott megnyilvánulásait egyes kutatók túl, mások épp ellenkezőleg: alábecsülték. Így a variálás (változatképzés) és a → rögtönzés (improvizálás) elsősorban ösztönös és nem feltétlenül tudatos alkotói folyamat, inkább a szóbeli → előadásból, mint az alkotás igényéből következik. A kezdeményező → előénekes és előtáncos az átlagnál kétségkívül biztosabb tudású, de éppúgy nem alkotó még, mint a specialista, bőséges repertoárral rendelkező → nótafa, → mesemondó, → népművész stb. Az egyéniség szerepe kisebb a dallamok, mint a szövegek rögtönzésekor, az előadók ún. aktív, produktív típusait különösen a mesemondók körében vizsgálhatjuk. Mindezek a specialisták a készen kapott hagyományanyag nagyobb tudásával, jobb előadói és főként ügyesebb rögtönzési, → aktualizálási képességükkel tűnnek ki elsősorban; inkább a hagyomány kiteljesítői, mint újítók, bár közvetítéseik, egyéni „javaslataik” kétségkívül szerepet játszanak a hagyomány fenntartásában és fejlesztésében. Közösségi átvétel esetén azonban még ezek a kevéske egyéni jegyek is mind sorra letörlődnek. Főként az írásbeliséggel való találkozás hívja életre századok óta a félnépi, átmeneti típusú alkotókat, kiknél kezdeti fokon jelentkezik már a szerzői öntudat, nevük szűk körben és időtartamon belül esetleg ismert, alkotásaikat előadják, de a rögzítésen van a fő hangsúly; némelyik már nem mindennapi munkájából, hanem művészi tevékenységéből próbálja magát fenntartani. Századok óta megfigyelhető köztük sok falusi értelmiségi (alsó pap, kántor, tanító, deák stb.) és tanultabb paraszt (vőfélykedő, rigmusmondó ember stb.). Míg a népi alkotók többsége → amatőr, e félnépi figurák között már sok a → dilettáns. Ismertebb történeti típusa az → énekmondó, újkori megfelelője a → históriás, továbbá az irodalomközelbe jutott → népi verselő és → hírversíró, valamint a képzőművészetek felé közelítő őstehetség. A folklór lényegében közösségi művészet, így az egyéniség szerepe és jelentősége máig vitatott; kiterjedt az → egyéniségkutatás szakirodalma. – Irod. Bartók Béla: A magyar népdal (Bp., 1924); Ortutay Gyula: Fedics Mihály meséi (Bp., 1940); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (I–II., Bp., 1941. UMNGy, III–IV.); Péter László: Az egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Marót Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Ortutay Gyula: A szájhagyományozás törvényszerűségei (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).
Katona Imre
