antropomorfizmus <gör. ’ember’+’alak’ szóból>, emberiesítés
antropomorfizmus <gör. ’ember’+’alak’ szóból>, emberiesítés: a megismerésnek az a közbeszédben is rögzített („hegyláb”, „kézfej”, „karosszék” stb.) sajátsága, hogy nem von éles határt tárgyak és élőlények, szó és a szóval jelölt valóság között. A gondolkodásnak kivált archaikus fokán az egész kozmoszt egyetlen olyan rendszernek fogják fel, amelynek alkotóelemei és azok viszonyai egyenértékűek, felcserélhetők, helyettesíthetők egymással, így az ember és a társadalom jellemzői is átvihetők a természet jelenségeire és viszont. A gondolkodásnak ez a sajátsága a tudat valamennyi, kivált azonban esztétikai szférájában mindmáig produktív; alapvető módszere a folklórtükrözésnek is fejlődése minden fokán (bár önmagában nem jellemzi kimerítően e tükrözés sajátságát). Az antropomorfizmus műbeli kifejezésének elemi egységei a trópusok bizonyos fajtái, jelen van azonban az alkotások minden szelvényében, egészen a → szüzsé és → műfaj szintig. Ismeretelméleti szempontból az antropomorfizmusban az esztétikai és más tudatformák minőségi különbsége mutatkozik meg, ami az etnográfust e tudati szférák szigorú elkülönítésére kötelezi. – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965).
Istvánovits Márton
