apjuk sírját őrző fiúk
apjuk sírját őrző fiúk: → mesekezdő motívum. Cselekménye: egy király meghagyja három fiának, hogy halála után egy szekérbe két szilaj ökröt (négy négyéves csikót) fogjanak be, koporsóját tegyék a szekérre, s ott temessék el, ahol az állatok megállnak. A sírjánál mindenik fiú egy-egy éjjel álljon őrt. Az állatok sűrű erdőben állnak meg, a fiúk őrködnek. A három éjjel egy három-, hat- és kilencfejű sárkány (medve-oroszlán-hiéna; tüzes ökör, béka, vaddisznó; sárga-zöld-veres vitéz stb.) kezdi ásni a sírt, hogy a király holttestét (bőrét, fejét) elvigyék. A három királyfi vagy csak a legkisebb megküzd velük, legyőzi őket és megvédelmezi apjuk holttestét (MNK 304A**). A motívum legtöbbször a → Hajnalkötöző királyfi (MNK 304A*) kezdetén áll, de előfordul a → Hamupipőke királyfi (AaTh 530) és más → hősmesék elején is. A magyar anyagban olykor szinkretikus módon kapcsolódik „A holt ember bőre” legendatípushoz: gazdag ember (molnár) megfizeti szegény szomszédját, hogy sírját eltemetése után három éjszaka őrizze. A szegény szomszéd a sír közelében kört, várat von maga köré és őrködik. Megjelennek az ördögök (nagy fekete bika, két fehér kutya, tüzes bika és tüzes vaddisznó, három finánc), a gazdag ember sírját kiássák, holttestét a bőréből kirázzák, a testet a sírba visszatemetik. A bőrt pénzzel töltik meg és miközben azzal labdáznak, vagy míg a földet eligazítják, a szegény embernek a bőrt sikerül a körbe behúznia. Csak akkor alja oda, mikor a bika egy zsák pénzt hoz; vagy még akkor sem. A holt ember bőrét a templom előtt elégetik. A tűzből két fehér galamb, a gazdag ember lelke száll az ég felé (AaTh 815). A → Hatvani professzorról szóló → hiedelemmese jellegű legendának 4 magyar változata ismert. Egyes elemei (pl. a sírt megtámadó démonikus lények) gyakran azonosak az apjuk sírját őrző fiúk motívumának megfelelő elemeivel. A sírnak, a tűznek, az éjjeli szálláshelynek démonikus lényektől való megőrzése a francia, német, román, török mese- és mondakincsben is előfordul. – Irod. Merényi László: Eredeti népmesék (II., Pest, 1861); Tóth Béla: Magyar ritkaságok (Bp., 1899); Eberhard, W.–Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957).
Kovács Ágnes
