aratókoszorú
aratókoszorú: rendszerint az → aratás utolsó vagy utolsó előtti napján fonják az aratók búzakalászból. Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. A nagyobb koszorút általában vesszővázra fonják. Virágokkal, különböző színű szalagokkal díszítik. Elnevezése is változó: esőzsák (Szentes), szakramentom (Zenta), áldozókoszorú (Hasznos), kalászkoszorú (Homokterenye), búzakoszorú (Szemere) stb. Legáltalánosabb az aratókoszorú név. Az aratókoszorú elkészítése rendszerint a marokszedő feladata, a kaszás csak a kalászok válogatásában és a vagdalásban segít. Aratás után a kész aratókoszorúval az aratók ünneplő ruhában vonultak be a gazda vagy a földesúr portájára (→ aratóünnep). Az aratókoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a földesúr, az ispán vagy a bandagazda vízzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratómenet a falun haladt át, a lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló (→ esővarázslás) célja is van. A gazda megköszöni az aratókoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is megvendégelik az aratókat. Az aratókoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a vetőmaggal, hogy biztosítsák a jövő évi termést. Az aratókoszorú elkészítésének szokását újabban sok termelőszövetkezetben felelevenítették, s az aratókoszorút az elnöknek adják át, aki megvendégeli az aratókat. – Irod. Madarassy László: Magyar aratószokások (Ethn., 1928); Madarassy László: Az aratókoszorú (Ethn., 1931).
Aratókoszorúk
Ujváry Zoltán
