monda
monda: az európai s a magyar népköltészet egyik prózai elbeszélő műfaja, mintájára → irodalmi mondákat is írtak. A nép történelmi-földrajzi ismereteit, természeti tudását, világképét, hiedelmeit költőileg megformált epikus történetekbe foglalja. A magyar kifejezést a nyelvújítók a mende-monda ikerszóból vonták el, de már a 17. sz.-ban is használták a monda-mondát, költött történet értelemben. A népnyelv nem ismer közös műfaji megjelölést e történetekre, hanem igaz történetet, históriát, régiséget stb. emleget. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és francia nyelv pl. legendának nevezi a mondákat, a német nyelvben a monda = Sage. – A monda műfaji meghatározásának kezdeti stádiumát a mesével való összehasonlítás jellemzi, a Grimm fivérek meghatározása szerint: a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók funkcionális, formai, stilisztikai stb. szempontokat hangsúlyoznak. A mesét költészetnek tartja a nép (fabula incredibilis), a mondát igaznak (fabula credibilis). A mese elsősorban szórakoztatni akar, a monda tanít, tanácsot ad. A mondák általában rövidebbek a meséknél, előadásuk tárgyilagosabb, az emberábrázolásuk valószerűbb, világképük tragikusabb. Összevetették a mondát a mítoszszal is, s a különbséget elsősorban a történés idejében vélték megtalálni (Bascom). – A Grimm fivérek a mondákat két fő csoportra osztották: a történeti és helyi mondákra; ezt a csoportosítást használta Solymossy Sándor és a magyar folkloristák jó része is. Solymossy fogalmazása szerint „a történeti mondákban az emberi hős a fontos... a helyi mondák főképp természeti jelenségek, rendellenes és magyarázatra szoruló földrajzi adottságoknak keletkezését törekszenek elbeszélés formájában érthetővé tenni”. Az újabb csoportosítások különböző szempontokból indulnak ki: megkülönböztetnek például csak kisebb csoportoknál ismert mondát és nagyobb területen elterjedt → vándormondákat. Külön csoportban tárgyalják a társadalmi fejlődés korábbi szakaszában jelentkező → hősmondát, s az újkori európai mondákat. Tartalom szerint megkülönböztetik az → eredetmagyarázó mondákat, a → történeti mondákat, ill. kultúrtörténeti mondákat (e főcsoport egyik alcsoportjába osztják a régen helyi mondáknak nevezett történeteket is), → hiedelemmondákat és a vallásos mondákat, ill. a → legendákat. Csodás hiedelemelemek azonban minden tárgyi csoporthoz tartozó szövegben jelentkezhetnek. A modern mondakutatás különösen sokat köszönhet C. W. von Sydownak, aki megkülönböztette a mondaalakulás különböző szakaszait (→ közlés, → memorat, → fabulat), továbbá megkísérelte különválasztani azokat a történeteket, amelyek csak formájukban utánozzák a mondákat (→ ál-hiedelemmonda). – Irod. Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–26); Lüthi, Max: Volksmärchen und Volkssage (Bern–München, 1961); Honti János: Megjegyzések a népmondáról (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963, UMNGy, XI.); Dömötör Tekla: A mondakutatók nemzetközi értekezlete Budapesten (Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Brüder Grimm: Deutsche Sagen (München, 1965); Bascom, William: The Forms of Folklore (Journal of American Folklore, 1965); Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány (Ethn., 1966); Röhrich, Lutz: Sage (Stuttgart, 1966); Vergleichende Sagenforschung (szerk. Petzoldt, Leander, Darmstadt, 1969).
Dömötör Tekla
