népi vallásosság
népi vallásosság: a hivatalos vallás népi gyakorlata és tudatformái, kiegészülve a parasztság hitében és gyakorlatában fellelhető, más eredetű, ill. spontán keletkezésű elvekkel és gyakorlattal, ezekkel egy rendszerben, azonos funkcióban működve. Térben és időben változatos formái alakultak ki a mindenkori hivatalos vallás (→ római katolikusok, → reformátusok, → evangélikusok, → görög keletiek, → görög katolikusok, → unitáriusok) megszabta keretekben; de elsősorban a r. k. vallás adott teret a népi vallásosság változatos formáinak kialakulására. A népi vallásosság közelmúltbeli képe több egymást kiegészítő folyamat eredményeképpen jött létre. A hivatalos egyházak ideológiáját és → kultuszát (→ Isten, → Jézus), az egyházi → ünnepek megülésére, a közösségi és egyéni ájtatosság különböző formáira, valamint a mindennapi életre, erkölcsre, magatartásra vonatkozó előírásait, és az egyház képviselői által vezetett gyakorlatát a parasztság magáévá tette, abban részt vett, sőt tovább is építette. Közösségi és egyéni életének egyházi fennhatóság alá nem eső területeire is kiterjesztette, pl. a vallással ellentétes, az egyház által tiltott vagy üldözött funkciókban is felhasználta (pl. vallásos → gesztusokat, → rítusokat, → szentelményeket, → mágikus eljárásokba illesztve, a kultusz szöveges tartozékaiként működő vallásos műfajokat profán célokra is felhasználva: → ima, → ráolvasás, → kántálás). A hitelvek és a kultusz időbeli változásai: a tridenti zsinat (1545–63) egységesítő eljárásai, a reformáció–ellenreformáció; a felvilágosodás idején a r. k. egyház racionálisabbá váló felfogása és a vallási élet kollektív jellegének csökkenése stb. a népi vallásosság sok régi, helyi hagyományát érintetlenül hagyta. Ezek némelyike a mai napig fennmaradt mint régi egyházi rítusok mai spontán gyakorlata (szentelmények; → katartikus rítusok; ördögűzés mint paraszti specialisták kezén levő ráolvasás), az egyéni ájtatosság már nem kötelező formáinak megtartása (pl. → böjtök és különböző penitenciák vállalása), régi imaformák és egyházzenei műfajok népköltészetként való megőrzése (→ népének) stb. Így sok, ma spontán paraszti keletkezésűnek látszó hagyomány egyházi eredetű. Őriz a népi vallásosság apokrif, paraliturgikus, ill. eretnek hagyományokat is (→ archaikus népi imádság, → eredetmagyarázó monda, → eszkatológikus mondák). A régi vonások őrzésében fontos szerepe volt a licenciátusoknak, akik a török megszállás idején mint fel nem szentelt világiak gondozták – kellő számú pap hiányában – egy-egy község lelkiéletét. – A másik, mindezekkel összefüggő folyamat régi, kereszténység előtti hagyományok őrzése, ill. későbbi keletkezésű paraszti hiedelmek, mágikus eljárások, → népszokások bevonása a vallási élet szféráiba. Az egyház – főleg a mo.-i kereszténység első századaiban – tudatosan törekedett a „pogány” hagyományok átértelmezésére, az egyházi gyakorlatba való beolvasztására. Főleg az ünnepi szokásokban (→ karácsony, → húsvét, → Szent György, → Szent Iván-nap, → Luca napja, → Mikulás stb.), a → halottkultuszban, → Mária és a → szentek ünnepeiben (→ Szent Anna, → Boldogasszony) lelhető fel sok kereszténység előtti vonás. – Mindezek mellett folyamatosan keletkeztek és az egyház által szentesítve, a hivatalos gyakorlattal összefonódva vagy azzal párhuzamosan működtek a vallásosság spontán, népi – egyéni vagy közösségi – megnyilvánulásai: helyi szentek, → kegyképek, → búcsújáróhelyek kultusza, csodatevő helyek körül kialakult kultuszok, fogadott ünnepek (→ fogadott búcsú), az ájtatosság különböző formái (bibliaolvasás, éneklés, rózsafűzér-mondás egyénileg vagy kis közösségekben, esti és reggeli, a munkákat és egyéb vállalkozásokat kezdő és bevégző fohászok, egyéni böjtök, fogadalmak stb.). A népi vallásosság a vallás általános funkcióin kívül (kapcsolat létesítése a túlvilággal a kultusz különböző formái révén, oltalmat kereső, engesztelő, hálaadó céllal) a paraszti életben sokféle funkciót töltött be: az egyén számára egységes, a köznapi tudattal és a → népi hitvilággal összefüggő, egy rendszerként működő világképet nyújtott. A mindennapi élet csaknem minden területén szabályozó szerepe volt: viselkedési és erkölcsi normákkal szolgált, az egyént élete fordulópontjain és egyéb válsághelyzeteken ünnepélyes szertartásokkal segítette át (→ házasság, → asszonyavatás, → keresztelő, → konfirmáció, → temetés). A gazdasági és házimunkákat, a munka és a pihenés ritmusát → előírásokkal és → tilalmakkal szabályozta (→ hét napjai). A községi élet szabályozása részben intézményesen, a hivatalos egyház részéről történt: a közösségi közigazgatás és az oktatás, nevelés bizonyos területeinek kézben tartásával (→ presbitérium, → kurátor, → legátus, → szupplikálás), ill. intézmények létrehozásával (leány és legényegyletek, → Mária kongregáció, → Mária-lány), → szankciók kiszabásával (→ eklézsiakövetés), közösségi ünnepek létrehozásával vagy népi keletkezésű közösségi alkalmak szentesítésével, vallásos tartalommal való megtöltésével (→ naptári ünnepek, → munkaszokás). A szabályozás másrészt spontán népi kezdeményezésként, ill. a népi vallásosság hagyományos paraszti specialistáinak irányításával, szervezésében folyt (búcsúvezető, szent ember, halottöltöztető, funerátor, előimádkozó, énekes asszony stb.). Végül pedig a népi vallásosság egyik legfontosabb funkciója bizonyos lelki igények kielégítése volt, mint pl. a mindennapi élet racionális úton nem befolyásolható területeinek befolyásolására való törekvés vagy irracionális gondolkodásmódra és viselkedésre való hajlam bizonyos egyéneknél, ill. főleg válsághelyzetekben közösségi méretekben is. – A közelmúlt népi vallásosságát leginkább ez utóbbi igényeknek és kielégítésükre való törekvéseknek a fennmaradása jellemzi. Ahol és amennyiben ezeket a népi vallásosság meglevő formái (és más, nem vallásos formációk) nem elégítették ki, az egyház mellett vagy ellenében a közelmúltban is keletkeztek új vallásos formák, pl. → baptisták, → szekták térhódítása főleg prot. területeken. A protestantizmus a reformáció idején a népi vallásosság formáinak és a r. k. vallás külső kereteinek csak egy részét vetette el. A későbbi puritán és (főleg az ev.-oknál) pietista hatások formálták a prot. népi vallásosságnak a katolicizmustól még inkább elütő jellegét, majd a 19. sz.-i racionális és liberális teológia alakította ki azt a fajta polgárosultabb és racionálisabb népi vallásosságot, amely a 19–20. sz.-ban a prot.-okat jellemzi, és amely bizonyos spirituális-liturgikus igényeket nem elégített ki. – Régi formák is újjáéledtek (pl. → halottlátóhoz járás az egyház tilalma ellenére); vagy olykor városi kispolgári közvetítéssel okkult hagyományok hatoltak be a paraszti kultúrába. (→ még: egyházmegye, → egyházkerület, → egyházkör, → mise, → úrvacsoraosztás) – Irod. Weigert, J.: Religiöse Volkskunde (Freiburg im Breisgau, 1925); Schreiber, G.: Nationale und internationale Volkskunde (Düsseldorf, 1930); Schwartz Elemér: A néprajz új útjai (Katolikus Szle, 1934); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis (Ethn., 1962); Kardos László: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp., 1969); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (Bp., 1977).
Pócs Éva
