rontás
rontás: a magyar → népi hitvilág egyik legfontosabb → mágikus eljárása. Egyéb elnevezései: tétemény (D-Alföld), csinálmány (Erdély), megcsinálás, bántás, vesztés. Bármilyen ártó célú cselekvést jelenthet: módja, eszközei, ideje, helye, a végző személy és a célok rendkívül változatosak. Ismert volt az egész nyelvterületen a → boszorkányperekből megismerhető múltban és még a 20. sz.-ban is. A rá vonatkozó adatok legnagyobb része a rontás eredményének tulajdonított bajokra, betegségekre és ezek megelőzésére, ill. orvoslására vonatkozik (→ rontás elhárítása); tehát elsősorban a rá vonatkozó hiedelmekre (→ hiedelem) és sokkal kevésbé a ténylegesen gyakorolt rontó cselekményekre. – A rontás képességét általában különböző → természetfeletti erejű személyeknek vagy → természetfeletti lényeknek tulajdonították; legáltalánosabban a → boszorkánynak. Utóbbi a hit szerint leggyakrabban a → tehénnek ártott, ezenkívül főleg az ő specialitása az éjjeli nyomás, a → kötés, láb bénává tétele csont kiszedésével, a száj széthúzása, más személy megevése; de mindezeken kívül mindenfajta célú és módszerű rontást elsősorban neki tulajdonítottak. Rontó hatalmat tulajdonítottak még a → szépasszonynak, → bábának, → tudós kocsisnak, → tudós pásztornak, → veszettorvosnak. Ezzel szemben bárki megszerezhette – a hit szerint – más → tej- vagy → tojáshasznát, akárki gyakorolhatta a szerelmi rontást (→ szerelmi varázslás, → megétetés, → kapcafőzés) és a → szemverést. A túlzó dicséret még véletlenül is árthatott bárki szájából. – A ténylegesen véghezvitt rontó cselekmények közül legintenzívebben a szerelmi varázslás sokféle eljárásmódját gyakorolták; de ilyen volt a → ráböjtölés is, betegség vagy halál okozása céljából. Az → átok különböző fajtái az utóbbi időkben már sokkal inkább sztereotip beszédfordulatként, mint tudatos rontó szándékkal voltak használatosak. A rontás hite nem minden esetben kötődött konkrét (valóságos vagy elképzelt) lényekhez, hanem mindig élt egy általánosabb rontásfogalom, amely az idők folyamán valószínűleg egyre nagyobb teret kapott. Ennek megfelelően sokszor nem a boszorkánytól, hanem csak általában a rontás eredményének tulajdonítják. Gyakran testesíti meg ezt az általános rontást a keresztény egyház → ördöge. – A rontás eredményének tulajdonított bajok leggyakrabban emberi és állati betegségek (leginkább a hirtelen fellépő tünetekkel járók), ezenkívül a tej- és tojáshozam csökkenése, a növények rossz terméshozama, a házimunkák (kenyérsütés, köpülés, fonaltisztítás stb.) sikertelensége, szerelmesek elhidegülése stb. – A rontó eljárások, ill. az ezekre vonatkozó hiedelmek néhány leglényegesebb alapeleme a következő: Illetéktelen jelenlét valamilyen kockázatos kimenetelű eseménynél vagy műveletnél (borjazás, köpülés stb.). Rontás nézéssel (szemverés), szöveggel (dicséret, átok, → ráolvasás). Rontás a megrontandó személy tartozékának megszerzésével, őrzésével, elrejtésével [haj (→ hajápolás), → köröm, lábnyom, árnyék, ruhadarab stb.]. A tulajdonos bántalmazása utóbbiak elpusztításával, ütésével, szúrásával, elégetésével. Rontó tárgy elhelyezése valakinek a közelébe (küszöbe alá, ágyába, ruhájába, jászolba, szántóföldre, gyümölcsfára). Rontó tárgy megétetése valakivel. A sajátosan rontásra használt → mágikus tárgyak nagy számából gyakoriságánál fogva kiemelkedik a → gatyamadzag, haj, köröm, széklet, vizelet, márciusi hólé, koporsószög, farkas Achilles-ina, szentgyörgynapi zöld béka csontja, pénzérme, bab, kása. A rontó célra készített tárgyak közül legfontosabbak a kötések, bizonyos meghatározott céllal megkötött csomók és a rontó bábu. Vannak bizonyos időszakok, időpontok, amelyek a hit szerint rontásra különösen alkalmasak: → Szent György napja, → Luca napja, → éjszaka, napkelte előtt, napnyugta után; gyerekszülés és tehénellés ideje (→ nevezetes időpontok). – A rontásra alkalmas színhelyek közül a néphit elsősorban a → keresztutat tartja számon. A rontás hite és gyakorlata általánosan elterjedt volt egész Európa parasztságánál; a népi hitvilágnak mindenütt egyik legalapvetőbb rétegét képezte. – Irod. Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Cs. Pócs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).
Pócs Éva
