szántás | Magyar néprajzi lexikon

Teljes szövegű keresés

szántás: 1. talaművelési mód, melynek során a termőföldet ekével barázdákra hasogatják. – A szántás módját és a parcella alakját meghatározzák az → eketípusok. Az időben korábban megjelent szimmetrikus vasú túróeke, amely tulajdonképpen csak feltúrja a földet, egymás mellett húzza a barázdákat és a szántás felülete egyenletes marad. A később kialakult aszimmetrikus vasú ágyeke viszont meghatározott irányba fordítja a földet, barázdát mélyít és azért, hogy a parcella felülete egyenletes maradjon, minden szántáskor változtatni kell a barázdadőlés irányát. A túróekével szántott parcellák általában négyzet-, vagy ahhoz hasonló négyszögalakúak, a nehéz ekével szántottak hosszúak és keskenyek. A néprajzi kutatás Mo.-on kizárólag az utóbbi parcellaformát ismeri, a másikra történeti adatokból csak következtet. – A szántás formája lehet: 1. összeszántás (egybeszántás, összevettetés, csáraszántás). A szántást a parcella közepén a középbarázda mellett kezdik. Az első barázda kiszántása után mindjárt mellette haladnak vissza. Mivel az eke mindig jobbra fordítja a földet, azért a hant szemközt dől egymásnak, ormót képez és a földdarab két szélén keletkezik barázda. – 2. Szétszántás (kétfelészántás, szétlöketés, hajszraszántás) az előbbivel ellenkező művelet. A szántást a föld két oldalán kezdik és úgy haladnak mind beljebb, míg végül a parcella közepén mély középbarázda keletkezik. Az összeszántást és a szétszántást azonos földterületen váltakozva alkalmazzák, hogy a föld dombosodását elkerüljék, sima és egyenletes maradjon. Ez a szántási mód van szokásban a Kárpát-medence síksági és dombvidéki területein. A csapadékosabb dombos tájakon (pl. az Őrség, Zala) bakhátra szántanak, azaz 2–5 m-es közökben többször egymásután összeszántanak. Az így keletkezett domború felületről könnyen lefolyik az eső meg a hólé és a köztük levő széles barázdákon lefut. A bakhátas szántást Ny- és D-Európában sokfelé ismerik. Az Alföldön az egykori vízjárta területeken, ahol magas volt a talajvíz szintje, szintén alkalmazták ezt a szántási módot. Nagyobb közöket (10–20 m) szántottak össze többször egymás után és bogárhátra szántásnak nevezték. A meredekebb hegy- és domboldalakon (Erdély, Felföld) teraszokat (pad, grádics) képeznek ki, hogy könnyebb legyen a szántás, a csapadék ne mossa le a vékony termőréteget és az igavonó jószágot kíméljék. Kialakításuk úgy történik, hogy a parcellán a barázdákat folyton lefelé fordítják, míg a terep viszonylag simára szelídül. A lejtőn kialakult lépcsőzetesen elhelyezkedett szántóföld-csíkok különben a domborzathoz igazodnak és barázdáik rendszerint ívalakúan görbék. – A szántásnak a paraszti munkában igen fontos és tekintélyes helye van. Elsajátítása a felnőtté válás egyik feltétele. A jó, a növényfajtáknak és talajnak megfelelő szántás (víz- és talajerőgazdálkodás) befolyásolhatja a termés mennyiségét. A szántás műveletének több célja lehet: az ugart, tarlót, rétet, irtást, általában a szántóföldet felszántják, az egy darabban levő földet megszántják. A gazt, a trágyát, a zöldtrágyát, a rávetett magot leszántják vagy alászántják. Ősszel a burgonyát, a répát, az öreg lucernát vagy a rosszul sikerült vetést kiszántják. Az utakból, mezsgyékből, esetleg a szomszédos földdarabból elszántanak. – Minősége szerint lehet sekély vagy fennyedén való szántás, ill. mélyszántás. Ha az eke rosszul szánt, kiugrik a földből és a fel nem szántott talajra ráborul a hant, vakbarázda keletkezik. Megkülönböztetnek ugarolást (az ugar felszántása), tarlóhántást vagy tarlóbuktatást (aratás után a tarló sekély felszántása), keverőszántást, (porhanyítás, gyomtalanítás), mélyszántást, ill. attól függően, hogy mi kerül a földbe búza, kukorica, burgonya alá szántást. – A szántást az ekés földművelés kialakulása óta (Mezopotámia, i. e. 3000 körül) ismeri az emberiség. Indiában nem sokkal később, Kínában i. e. 1400 körül mutatkoztak első nyomai. Európában a neolitikumban jelent meg és a bronzkorban az egész kontinensen elterjedt (i. e. 2. évezred). A magyarság vándorlása során, valószínűleg a bolgár–török együttélés idején ismerkedett meg a szántással, ill. az ekés műveléssel. – A 14. sz.-tól, általában feltehetően csak a 16. sz.-tól a háromnyomásos rendszerben az őszi vetés alá háromszor szántottak, egészen a nyomásrendszer felbomlásáig. Az ugaron jún.-ig az állatok legeltek, ekkor nem nagyon mélyen megszántották (ugarolás). Aratás utáni időben, amikorra már felverte a gaz, ismét könnyebben leszántották gyomtalanítás, porhanyítás céljából (keverő szántás, forgatás). Végül ősszel (szept. vége–okt. eleje) került sor a legmélyebb (vetés alá való) szántásra. Különleges alkalmakkor (pl. rét vagy legelő feltörése) három-négyszer is szántottak gyors egymásutánban, hogy a talajt a kívánt módon porhanyítsák, vetésre alkalmassá tegyék. A tavaszi fordulóban, ugyancsak valószínűleg a nyomásos gazdálkodás kialakulásától, általában csak egyszer szántottak közvetlenül vetés előtt. A tarlóhántás és a különféle vetésforgók által megkövetelt többszöri szántások a 19. sz., második felétől terjedő racionálisabb gazdálkodással honosodtak meg hazánk paraszti gazdaságaiban. (→ még: fogas, → tövisborona, → hanttörő, → vetés) – Irod. Dömötör Sándor: Bakhátas szántás és a nyugat-magyarországi eketípusok (Népr. Ért., 1954); Hoffmann Tamás: Egy palóc falu földművelő technikájának néhány jellegzetessége a századforduló tájékán (Ethn., 1956); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Balassa Iván: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). – 2. A magyar → népi hitvilágban a szántás kezdését, valamint a szántó magatartását → előírások és tilalmak (tilalom) szabályozták. A szántás kezdésének előírt időpontja változó volt, pl. Rábagyarmaton a tavaszihoz két héttel azután kellett hozzáfogni, hogy a pacsirta a levegőben énekelgetni kezdett. Általában igyekeztek hétfőn kezdeni a szántást. Első szántáskor Göcsejben kenyeret vitettek az eke kormányán, hogy Isten áldását nyerjék a termésre. Szántáskor keleti nyelvterületi hit szerint nem volt jó sokat köpködni, mert a verebek kiszedték a magokat és elpusztították a termést. Az első ekevágás földjét → mágikus tárgyként használták. Bedörzsölték vele derekukat, fejfájáskor a beteg fejét; megelőzte, elmulasztotta a fájdalmat. Megkenték vele a ló szügyét, hogy a hám föl ne törje, valamint az ökör nyakát, hogy nyáron, nagy dologidőben nyakuk ne törjön, ne dagadjon fel. Ebből a földből bedörzsölték az állatok hátulját is, hogy „bírósak” legyenek, a rajzó méhek után is dobtak belőle, hogy el ne szálljanak. Egy szakasztóval haza is vittek, megszórták a ház minden részét, még a tetejét is, hogy ne szaporodjanak el a férgek. Országszerte szigorúan betartották a szántás tiltott napjait: elsősorban → nagypénteket, → nagyszombatot és → úrnapját; sok helyen minden pénteket. A tilalmakhoz különböző magyarázatok fűződtek: pl. Jézus ekkor feküdt a földben; a → szépasszonyok elvennék a szántó erejét stb. (→ még: hét napjai)