történeti ének
történeti ének: fontos közéleti, hadi eseménnyel, mozgalommal, kiemelkedő személyiséggel foglalkozó lírai vagy epikai dal. Elődje a hivatásos énekmondók 16. sz.-i → históriás éneke, legújabb kori félnépi leszármazottja a magánéleti esetekkel foglalkozó história. Nehéz elválasztani újkori kortársától, a → politikai daltól, mely maga is összetett fogalom. Közel áll hozzá az újkori → katonadal is, kettejük 19. sz.-i összefoglaló elnevezése hazafiúi vagy hazafias ének volt. Magának a történeti éneknek fogalomköre széles körű: elsősorban a → kuruc énekek, → Rákóczi-nóta, a → porcióénekek, jobbágyi és paraszti → panaszdalok, a 19. sz. fordulójának nemzeti mozgalmi dalai, a → negyvennyolcas dalok, → Kossuth-nóta, a régi és újabb katonadalok, ezek közül főként a → csatadalok, → háborús katonadalok és → békedalok, továbbá a különféle → munkásdalok és → mozgalmi dalok tartoznak ide; mindezek önálló csoportot alkotnak. Tematikai rokona az epikus jellegű, kötött formájú históriás vagy → történeti ballada és a → történeti monda; eszmei kérdéseik is sokban egyezők. A történeti ének kérdése és vele kapcsolatosan a parasztság történeti tudatának alakulása jó évszázad óta foglalkoztatja kutatóinkat, nem mindenre találtunk megnyugtató választ. A délszláv történeti énekköltészethez viszonyítva pl. feltűnően szegényes és töredékes a magyar (a Dózsa-hagyomány elapadása, a török hódoltság harcainak énekbeli hiánya stb.); ez az elszegényedés a (jobbágy) parasztság osztályhelyzetével, az időközben bekövetkezett (epikus-lírai) műfajváltással csak részben magyarázható; számítanunk kell az irodalom századok óta növekvő szerepét, befolyását is (történeti énekköltészetünk jelentős részben félnépi, folklorizált alkotásokból áll). Népünk szemlélete inkább szülőföld, mint haza központú, csak nagy történelmi-társadalmi események idején kapcsolódik be a nemzeti történelem menetébe és fokozatosan tudatosodik. Saját sorsát az adott műfaji keretek között megénekli, hőseit kiválogatja és eszményíti: „A nép költésébe szövi mindazt, ami őt érdekli: dalol, mesél róla, de érintetlenül nem hagyja... Áld vagy átkoz, dicsér vagy gyaláz a nép, rettenthetetlenül teszi: felmagasztalja az előtte kedves embereket, leteszi azt, kit megvet” (Kálmány Lajos). A történeti ének költészete azonban nem eseménytörténeti okmánytár, hanem eszméinek, vágyainak ideális tükre, mely hangot ad a tömegelfogultságnak, ugyanakkor biztos ízléssel válogatja ki a főbb eseményeket és személyeket. A parasztság történeti tudata korlátozott: helyi és osztályszínezetű, időlegesen és megfelelő vezetéssel emelkedik csak nemzeti magaslatokra. Ezzel szemben a munkásosztály tudata és ennek megfelelően költészete is szinte maradéktalanul közéleti. „Az ókor mélyétől kezdve állhatatos és sajátos kísérője a folklór a történelemnek... Nem ismerheti a dolgozó nép igazi történetét az, aki nem ismeri a nép íratlan alkotásait” (Gorkij). Ilyen értelemben a történeti énekek javarésze haladó hagyományaink közé sorolható. Külön kérdés a történeti énekek időhöz kötése: történeti emlékek minden műfajban (pl. a → gyermekdalban is) megőrződhettek, a szorosabb értelemben vett történeti énekek korának meghatározását nehezíti a szájhagyomány természete, mely két-három nemzedék múltán átalakul, új tartalmat fejez ki régi formák közt. – Irod. Arany László: A magyar politikai költészetről (Bp., 1873); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).
Katona Imre
