vándorpásztorkodás

Teljes szövegű keresés

vándorpásztorkodás: olyan tenyésztési mód, amikor az állatállományt nyáron vagy télen, némely esetben egész éven át a tulajdonos állandó lakóhelyétől távol legeltették. A vándorpásztorkodás takarmánybázisa a természetes növénytakaró legeltetése; elegendő gyepterület hiányában nyárra olcsó, alkalmi legelőket béreltek, ill. takarmányhiány miatt állataikat télre olyan területre hajtották, ahol ugyancsak a természetes vegetáción, annak termésén, gyümölcsén tarthatták el ( passzív takarmányozás). A legelő- és takarmányhiány csak közvetlen ok volt, alapja a nagyarányú állattenyésztés, a földművelés és az állattenyésztés diszharmóniája, a takarmánytermesztés hiánya vagy csekély volta; okozója és egyszerre eredménye az extenzív gazdálkodás ( külterjes állattenyésztés). A nyaraltatáshoz kapcsolódó vándorpásztorkodási formák a következők voltak: jórészt a nagy kiterjedésű puszták (Hortobágy, Nagykunság, Kiskunság) melletti településekről a pusztának saját tulajdonukban álló vagy bérelt részére hajtották nyaraltatni állataikat ( nyaraló), itt alakították ki az ún. külső legelőiket. Hasonló eljárások voltak egykor szokásban a mocsarak, lápok, rétek és a folyók szétterülő árterein is ( réti állattartás). A belső legelők a települések közelében voltak, itt a naponta hazajáró állatcsoportok (csorda, csürhe), valamint a fejő juhnyájak legeltek. A lakóhelyükön legelővel nem rendelkező magatarti juhászok ( magatarti juhászat) áprilistól a gabonaneműek betakarításáig, a tarlók felszabadításáig ugyancsak máshol voltak kénytelenek legelőt biztosítani. Pl. a nyírségi juhtartó gazdák falkáikkal még az utóbbi évtizedben is eljártak Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár m. ősgyepjeire, hegyi legelőire, valamint a Hortobágyra. A tarlóról rendszerint szept.-re és okt.-re visszavándoroltak a megújult gyeplegelőre. Azok az önálló juhászok, akik nem béreltek legelőt, vásárra hajtás ürügyén, utak mellett legeltettek. Az ún. felesjuhászat is együtt járt migrációs jelenségekkel. Szarvasmarhákat, lovakat és sertéseket is hajtottak bérelt nyári legelőre, a tavasztól őszig tartó elvándorlás azonban leginkább a juhtenyésztés esetében volt uralkodó. A nyári legelőn a pásztornak egyszerű pásztorkunyhót, az állatoknak akolt, esztrengát, hodályt, karámot, szárnyékot készítettek. A nyaraltatásnak egykor volt olyan formája is, amikor állandó telephely nem lévén, a legelőn a pásztorok kevéske csomagjukkal ( gúnya) állandóan mozgásban voltak, felszerelési tárgyaikat vagy maguk cipelték, vagy szamár hátára rakták ( tergenye). A téli migráció egyik legjellegzetesebb módja a makkoltatás, a sertések ősztől télig, néha tavaszig tölgyes és bükkös erdőkben történő legeltetése. Ahol a település határában nem volt elegendő makktermő erdő. 80–100 km távolságra, sőt többre is elhajtották a sertésnyájakat. Különösen az alföldi területekről jártak fel rendszeresen a szomszédos hegyi területekre. A téli vándorpásztorkodás jellegzetes módja volt a 19. sz. második feléig a folyók völgyében és mocsaras, lápos területeken (Sárköz, Solti-síkság, Rétköz, Bodrogköz, Taktaköz, Ecsedi-láp, Sárrét stb.) történő legeltetés. A vizes területek nyáron magasra nőtt növényzete természetes takarmányforrással szolgált (passzív takarmányozás), valamint a nádas bokros növényzet a szél ellen is védelmet nyújtott ( természetes enyhely), bár egyszerűbb építményeket nád karámokat vagy aklokat is készíthettek az állatok védelmére. Egyes helyeken a nyáron kaszált széna a takarmányozást is segítette. A vándorpásztorkodás az állattenyésztés szerkezetének átalakulásával, a földművelés és az állattartás megfelelő összekapcsolásával, a szálas és kapás takarmánynövények termesztésének fellendülésével, a külterjes állattenyésztés csökkenésével a 18–19. sz.-tól fokozatosan háttérbe szorult. Egyes formái, pl. a makkoltatás, a réti teleltetés és a gúnyás pásztorkodás nagy hagyományokkal rendelkezik, valószínűleg visszanyúlik a középkorig, néhol a honfoglalás koráig. A vándorpásztorkodás Eurázsiában ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkezik, egyrészt a sztyeppei, az arktikus és szubarktikus nomadizmus, a magas hegyvidékek és a szomszédos sík területek között létrejött transhumance és a havasi pásztorkodás esetében. A vándorpásztorkodás különböző módjai a Közel-Kelet és Afrika sivatagos és szavannás területein is uralkodó állattenyésztési forma. – Irod. Jacobeit, W.: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961); Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).
Szabadfalvi József

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages