Jefte
Jefte – héberül Jiftach ('szabadító') a bírák egyike, szám szerint a nyolcadik (Bír). Előkelő gileádi ember fattyú fia volt, akit a család elüldözött, nehogy a törvényes fiakkal együtt örököljön. A kivetett ~ rablóvezérként kezdte pályáját, s olyan vitézi hírnévre tett szert, hogy amikor az ammoniták Izraelt szorongatták, a nép vénei őt kérték fel vezérnek. ~ kikötötte, hogy kárpótolják az őt ért családi jogtalanságért, és nagy csatában leverte az ellenséget. Ekkor Efráim törzse ellene támadt, amiért kihagyta őket a harcból és így a zsákmányból is. ~ újra győzelmet aratott, s emberei a menekülőket feltartóztatták a Jordán gázlóinál. Aki a sibbolet szót ('kalász') szibboletnek mondta, az elárulta, hogy Efráimból való, és megölték. Még a döntő csata előtt ~ fogadalmat tett, hogy ha az Úr győzelemhez segíti, hazatérve feláldozza neki azt, aki elsőnek jön eléje háza népéből. Győzött, ám háza elé érve legkedvesebb lánya jött üdvözlésére. A lány könyörgésére három hónapot engedett neki, hogy társnőivel a hegyek közt felkészüljön a halálra, aztán teljesítette fogadalmát. A bírói tisztet haláláig, összesen hat esztendeig viselte. – A megrendítő epizód, ~ leányának halála azon túl, hogy bizonyítja, milyen sokáig dívott az emberáldozat a zsidó nép között, feltűnő párhuzamot mutat a krétai Idomeneusz történetével. Az irodalom számára ~ életének ez a mozzanata bizonyult vonzónak, s a művek középpontjában hol az ő, hol a lánya alakja áll; ez utóbbi egyébként a szépirodalmi hagyományban a Seila nevet kapta. Lírai költők a halálra szánt lánynak és társnőinek panaszát szólaltatták meg (Herrick, Byron, Vigny, Tennyson). Elsőként Buchanan (XVI.sz.) dolgozta fel az apa konfliktusát klasszicista szellemű tragédiában. A témát körüljáró mintegy ötven jezsuita iskoladráma (XVI–XVII.sz.) inkább mennyiségében, mint minőségében jelentős, valamint mert bevezetik az anya és a vőlegény figuráját a cselekménybe; a leány halála szinte Krisztus áldozatának előképévé válik bennük, és dicsőítik a földi szerelemről az égiért való lemondás nagyszerűségét. A romantika új cselekményelemekkel próbálkozott: anya és vőlegény mentési kísérletei, az apa küldöttek utján figyelmeztetni próbálja háza népét; előfordul a szerencsés vég is, a pap kijelenti, hogy ~ szándékát az Úr elégségesnek találta, s nem ragaszkodik az áldozat végrehajtásához. A vallásos meggyőződés híján ekkor már a schilleri értelemben vett kötelességkonfliktus lép előtérbe (Bellotti, Fracassini, Diaz). A századunkban született művek az embertelen fogadalmat, ill. annak barbár hátterét magyarázzák vagy kritizálják (Walser, Feuchtwanger). – A képzőművészeket a történet legdrámaibb pillanata foglalkoztatta leginkább: a vezér megpillantja a házából előlépő, többnyire társnőitől kísért, kézidobot verő, táncoló leányát (Lucas van Leyden, Ricci, Vouet, Boucher); Rembrandt és Lebrun magát a feláldozást választották egy-egy festmény témájául. – A barokk századaiban száznál több operát és oratóriumot ihletett a téma, ezek közül Carissimi és Händel oratorikus műve emelkedik ki.
