én
én – ‘személyes névmás, amelyet a beszélő magára értve használ’; ‘‹birtokos jelzőként› ami az enyém’: az én házam; ‘‹főnévként› személyiség, egyéniség’: a jobbik énem. – engem: ‘az ~ tárgyesete’.
Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul em, osztják me, mordvin mon, finn minä, szamojéd mon, szelkup man (‘én’). Az uráli nyelvekben az egyes szám első személyt általában m jelöli, ahogy a fenti példák szókezdő mássalhangzóján látjuk (a vogulé kivételével), és nyelvünkben is -m ragja van a megfelelő igeragoknak és birtokos személyjeleknek. A fenti példák n eleme finnugor névmásképző, amely megmaradt pl. az ennen, tennen és önnön nyomatékos névmási alakokban, vagy pl. a ten(fiad) esetében. Az ~ tehát nem más, mint a magára maradt névmási képző; eredetibb en alakjában utólagos magánhangzó-nyúlás következett be. Más nézet szerint az ~ önálló magyar fejlemény a közelre mutató névmás (ez) e eleméből, amely az n névmásképzővel egészült ki. Egyik származtatás sem ad választ minden felmerülő kétségre. – Az engem alakban a g elem ugyancsak ősi névmásképző (lásd téged), a m pedig az egyes szám első személy jele. Lásd még egyén, enyém.
