IV. Henrik
IV. Henrik – angol király, tkp. Henry of Bolingbroke [-brók], Hereford hercege (sz. 1366, uralk. 1399-1413), szereplője a II. Richárd és a kétrészes IV. Henrik című krónikás színműveknek, az előbbiben Bolingbroke néven. Lancaster1 fia volt, és unokafivére, II. Richárd király hat esztendőre száműzte, mert annak hívét, Norfolk1ot súlyos vádakkal illette a király előtt. Amikor ~ hírül vette, hogy apja meghalt és a király az elhunyt minden vagyonára rátette a kezét, önkényesen visszatért Angliába, s Northumberland1tól meg fiától, Hővértől támogatva fellépett Richárd ellen; sok más befolyásos nemes mellett megnyerte nagybátyját, York1 herceget is. Esküt tett, hogy nem a trónt, csak a saját sérelmeinek orvoslását kívánja; hadai azonban egyre gyarapodtak az elégedetlenekkel, s mire Richárd sietve visszatért írországi hadjáratából, sereg nélkül maradva kénytelen volt lemondani a trónról rokona javára. Az új király bántatlanságot ígért neki, mégis Pomfret várába záratta, ahol hívei az ő sugallatára meggyilkolták a letett uralkodót. Egy szentföldi hadjárat terve éveken át foglalkoztatta ~et, de az ő uralmát is háború, majd pártütések nyugtalanították. Főképp egykori segítőivel gyűlt meg a baja; Northumberland1 és Hővér felkelést szerveztek ellene. A lázadást a király leverte fiának, Harry hercegnek a segítségével, aki párviadalban megölte az ifjú Hővért. Ezzel nagy örömet szerzett apjának, aki régóta aggódva figyelte a trónörökös kicsapongó életmódját. A lázadás újra fellobbant, s a már súlyosan beteg király helyett fiai szálltak csatába; Lancaster2 tőrbe csalta és hitszegő módon kivégeztette a felkelés három vezetőjét, köztük Scroop1 yorki érseket. A haldokló király számot vetett vétkeivel, és megnyugodva hagyta a trónt megkomolyodott fiára, aki V. Henrik néven kiváló uralkodó lett. – A történelmi ~ volt a Plantagenet dinasztia Lancaster-ágának első uralkodója; nem csak a rivális főúri frakciókkal kellett megküzdenie, hanem a parlament ellenállásával és az állandó pénztelenséggel is; egyebek közt ezért sem folytatta nagyapja, III. Edwárd harcias franciaországi politikáját. A shakespeare-i felfogás szerint ő követi el a törvényes király elleni lázadásával az eredendő bűnt, amely hosszú időre zavart támaszt az utódlás megnyugtató rendjében, s végső soron a „rózsák” véres háborújához vezet. Ezt a vétkét tetézi a hálátlansággal és zsarnoki arroganciával, amelyet egykori segítőtársai iránt tanúsít, s amely azok lázadását kiváltja. Bűnhődése, hogy akkor kell meghalnia, amikor minden ellenfelétől megszabadult. Alakja a II. Richárdban rajzolódik ki a legmarkánsabban; a nevét viselő kétrészes dráma már fiát és annak környezetét, illetve a királyellenes erőket állítja figyelmünk előterébe. 
[B2]
)
[B2]
