A SARLÓ–KASZA VÁLTÁS
A SARLÓ–KASZA VÁLTÁS
Az aratás legfontosabb munkaeszköze a 16. századig a sarló. Ettől az időtől kezdve a kasza előbb lassan, majd egyre felgyorsulva kezdi kiszorítani. A folyamat csaknem négy évszázadig tartott, és a Kárpát-medence egyes peremterületein a sarlót még a 20. században is használták.
390A sarló–kasza váltás európai folyamat, mely elsősorban nyugaton, Németalföldön, Angliában, Franciaországban jelentkezett legkorábban. Itt a feljegyzések a 15. század közepétől szólnak a kaszával történő aratásról. Ez azonban mindenképpen csak a kezdet lehetett és semmiképpen sem ölelt fel nagyobb területet. Az első adat, melynek magyar vonatkozását Tálasi István feltételezi, egy lübecki ferences krónikájában olvasható, aki 1424-ben sense és korn kapcsolatára határozottan utal. A forrását Zsigmond német–római császár és magyar király egy iratára vonatkoztatva közli, aki gyerek- és ifjúkorát Magyarországon töltötte.
85. ábra. A kaszacsapók főbb formái a Kárpát-medencében: a–b) vesszős, c–d) villás, e) gerebyés
A 16. század első feléből jelentősen megnövekednek a kaszás aratásra vonatkozó adatok. A Példák könyve c. kódex a halált kaszával írja le, és működésével kapcsolatban a kaszás aratás szókészletét nagyon következetesen használja. 1522-ben Szeged környékén, a Duna-Tisza közének tájain a kötetlen kaszás aratás emléke sok helyen feltűnik. A Tisza és Körösök vidékén 1550–1560 közötti források a csomóba rakott gabonáról beszélnek, mely a kaszával levágott gabonának a tarlón történő, rövid idejű tárolási módja. A kötetlen kaszás aratásról magyar és török forrásokból már a 16–17. századból számos adattal rendelkezünk. Az új módszert elsősorban a tavaszi gabonára, főleg árpára alkalmazták, de egyre többször találkozunk vele az őszi búza esetében is (Tálasi I. 1957, 1971, 1978).
39111. térkép. Az aratásnál használt kasza nyele a 20. század közepén
392Az Alföldről a 18., de még inkább a 19. században a sarló az aratásban csaknem teljesen eltűnt. Ezért írta Györffy István a legtöbb vonatkozásban ma is helytálló megállapítását: „Ezen a területen azon az időponttól kezdve, amint a kaszát az életbe (búza) belevágják, egészen addig, amíg az életet a szérűre nem vontatják, vagy amíg a szérű mellett kazalba nem rakják, a takarás minden munkálata teljesen azonos a szénáéval. Ez a gazdálkodásmód lehetőleg minden munkát a lóra hárít. A munkát rövid idő alatt teljesen bevégzi. Nincs területhez, épülethez, lakóházhoz, faluhoz kötve, mert a termőföldön hevenyészett szérűn is teljesen véghez tudja vinni a nyomtatás minden munkálatát...” (Györffy I. 1928: 46).
A 19. században, különösen a nyelvterület belső részén, a sík vidékeken csaknem kizárólagossá vált a kaszás aratás, és a rendre való vágás mellett mind nagyobb területet hódított a rávágás és ezzel együtt a kévézés. A gazdasági irodalomban e században, szinte végig, állandóan vitatkoztak a sarló és a kasza előnyeiről és hátrányairól. A sarló szemkímélő és szinte semmi nem pereg el. Ugyanakkor rendkívül lassú és lényegében a munka nagyobb részét csak női munkaerő végezte. Ez azonban a gazdának előnyt is jelentett, hiszen a gyermek és női munka felébe sem került a férfiénak. A gyorsaságban nem lehetett a kasza feltétlen előnyét tagadni. Egy német agrártudós, L. V. Rau a gyakorlat alapján kiszámította, hogy míg a sarlóval 10 egységet lehet levágni, addig a félkaszával 20-at, a kaszával 50 is elérhető. Nagyjából ilyen arányokat állapítottak meg hazánkban is (MNL kasza, sarló címszavak).
A 19. században a gabonával bevetett terület gyorsabban nőtt, mint a munkaképes lakosság száma. Az aratást pedig a kipergés veszélye nélkül nem lehetett hosszan elnyújtani. Ez a tény is nagymértékben elősegítette, hogy a kasza a nyelvterület közepéből, tehát a mezőgazdaságilag legfejlettebb vidékről kiindulva egyre inkább hódított a szélek felé. Ezt támogatta az is, hogy az Alföldet övező hegyekből jövő vándoraratók megtanulták a kaszával történő aratást, s hazatérve egyre többen alkalmazták saját kis birtokukon is (Kántor M. 1926; Kósa L. 1978a; Novák L. 1994). A kasza terjedését elősegítette a cséplőgépek terjedése, mely megkövetelte a kévébe való kötést.
A folyamat helyenként még a 20. századra is áthúzódott. A sarló–kasza váltás utolsó időszakáról jó áttekintést nyújt a Magyar Néprajzi Atlasz. Eszerint 1900 körül az árpát csak Erdélyben, a Partiumban és egy-két palóc faluban vágták sarlóval, máshol kaszával. Az Alföldön kaszával rendre csaknem fele arányban vágtak, és ez volt a helyzet a Dunántúl is. Ugyanebben az időszakban a búzát Erdély, a Partium és az Északkeleti-Felvidék kivételével mindenütt kaszával aratták. Ahol ezzel dolgoztak, ott lényegében a rávágás vált, kevés kivétellel, általánossá. A 20. század közepén az árpa sarlóval történő aratása csupán Erdély néhány településén mutatható ki, de már itt is erősen hódított a kaszával történő betakarítás mindkét formája. A magyar nyelvterületen a rendre vágás jelentős mértékben visszaszorult és a rávágás vált általánossá, csupán a Tiszántúl délkeleti sarkában ragaszkodtak sokáig a rendre vágáshoz. Az erdélyi területeken a sarló továbbra is megmaradt, mintegy fele arányban, de jelentősen elterjedt a kaszával való rávágás, ritkábban a rendre vágás. A peremterületeken a sarló sokkal tovább tartotta magát, és ez nemcsak valami hagyományőrzés, hanem a klímával, a talajadottságokkal és nem utolsósorban a birtokszerkezettel összefüggő jelenség. Az árpa és a búza közötti különbség még ebben a korban is jól 393érzékelhető. Az előbbit többnyire rendre vágják, míg az utóbbinál csak egy kis területen maradt ez a módszer (MNA 30–33. térkép).
Az általános tanulságokat Tálasi István így foglalta össze: „Áttekintve a tényeket, megállapíthatjuk, hogy a magyarországi aratási munkaeszközváltás a munkatípusokkal együtt korán, az akkori gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően jelentkezik a 15–16. században. A kialakítás paraszti hátterű, mert tényei kis terjedelmű jobbágybirtokokon mutatkoznak, viszont lehetséges, hogy a földbirtokok termény- és pénzjáradék-követelése elősegítette a paraszti munka racionalizálását. A kaszás munkatípusok a források tanúsága szerint már az első száz évben kifejlődtek. A következő 17. és 18. században kialakulnak a nyelvi normák és a kooperációk tagjaira vonatkozó szókészlet. Amikor bekövetkezik a 18–19. század fordulóján az első gabonakonjunktúra, a kész munkaformák és az évszázadok alatt kicsiszolódott nyelvi terminológia már adva van. Az 1850-es évek elején kezdődő világpiaci gabonakonjunktúra idején a jobbágyfelszabadítás után a felfejlődött kaszás aratási technológiák már a nagy- és kisbirtokot egyaránt áthatják. Az új munkaformákat a munkavállaló agrárproletariátus is terjeszti a kisbirtokos parasztok között” (Tálasi I. 1971: 304–305).
Európában a 18. század második felében kezdenek aratógépekkel kísérletezni. Ezek igénye nálunk csak a 19. század elején merült fel a mezőgazdasági irodalomban. Az első példányokat a nagybirtokok a múlt század közepén alkalmazták. Az államhatalom az elterjedését igyekezett korlátozni, mert az agrárszegénység kenyérkeresetének legfontosabb lehetőségét az aratás adta és ettől való megfosztása nyugtalanságot, sőt lázadást okozhatott volna. A legtöbb nagybirtok rendelkezett ugyan aratógéppel, de ezt elsősorban a sztrájkok letörésére használták. Az 1950-es évektől az arató-cséplő gépek terjedtek, majd az állami és kollektív nagybirtokokon egyeduralkodóvá váltak (Tálasi I. 1974: 331–332; Takács L. 1991: 22–23; Szilágyi M. 1994: 477–494).
