A GYÜMÖLCS MINT ÁRU
A GYÜMÖLCS MINT ÁRU
Az egykori paraszti táji munkamegosztásban a gyümölcstermelő, gyümölcsre szakosodott falvaink és tájaink nem mindegyike maradhatott meg annak az erdőelkülö-nözés és a jobbágyfelszabadítás után is. Sok helyütt az új jogi körülmények és a gazdasági fejlődés más irányú tevékenységre szorította őket. Voltak falvak, melyek nem tudták átvenni az új gyümölcsfogyasztási szokásoknak megfelelő fajtákat, a régi fajták pedig kikoptak a használatból.
Régi gyümölcstermő és a gyümölcsöt idegenben, néha tetemes távolságokra is szállító tájaink folyóvizek – a Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva és Mura – árterületein alakultak ki. Különösen sok szilva, alma és körte termett ezeken a tájakon. Fontos gyümöcstermő vidékek voltak a középhegységek oldalain és mezőgazdasági művelésre alkalmatlan dombvidékeken is: Zalában, Gömörben, Biharban, Mára-marosban és a Székelyföldön. Az Alföldön a szőlő- és gyümölcstermelés csak a 19. század közepén lendült föl, a homokon csak a 19. század második felében kezdtek felesleget is termelni, elsősorban a szőlő közt barackot, almát, meggyet. A homoki gyümölcskultúra a 20. század elejére már nagy jelentőségűvé vált. Az 1930-as években a Három város (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) adja a magyar gyümölcskivitelnek több mint a felét. Nagyjából ugyanebben az időben alakulnak ki a jellegzetes őszibarack-termelő körzetek: Buda környékén, Pécs felett és a Balaton-felvidéken, ahol a szőlővész sújtotta, kopár oldalakon igen jól bevált a mandulával együtt. A szabolcsi jonatánalma-termőkörzet még fiatalabb. Látható, hogy a hagyományos gyümölcstermő helyeket újak váltották föl, elsősorban már országos és export jelentőséggel, átlépve a korábbi kistáji munkamegosztást. Az egykori gyümölcstermelésükről híres falvak emlékezete is elhomályosult; az egykori Gyümölcsös Egregy (Magyaregregy) ma csak legfeljebb a maga fogyasztására szedi le a gyümölcsöt, alig jut belőle piacra. Azelőtt aratási időben szekérszámra hordták északra a Völgység sváb falvaiba és cserélték: egy szakajtó pamukalmáért egy szakajtó szemes takarmányt, kukoricát, árpát, rozsot kaptak cserébe. Országszerte így cseréltek másutt is gyümölcsöt szemes terményre még közvetlen a második világháború körüli időkben is. A Mármarosban, Közép-Erdélyben, Biharban termett apró, de ízletes fűzalmát a románok lábakon (tutaj) vitték le Szegedig a Körösökön és a Maroson. Szeged gyümölcstermelése a gyenge önellátásból a 20. század elején kezd kiemelkedni és környékével 525együtt vezető gyümölcstermő körzete lesz az országnak (Bálint S. 1976: 589 skk; Sipos Zs. 1959; Vincze K. 1958; Szabó K. 1934; Andrásfalvy B. 1972).
A Szamos két partján, különösen alsó folyása mentén – Csengertől Olcsvaapátiig – valóságos gyümölcserdőségek voltak. Az árvíz járta lankákon magról és gyökérről egyaránt dúsan hajtott a szilva. A 15–16. századtól szaporodó feljegyzések szerint a kertekben aszalókemencék, lekvárfőző katlanok és a 18. századtól pálinkafőző kazánok is állottak. Hasonló ártéri gyümölcsösök voltak a szomszédos Tiszaháton is. Mindkét területről szálakon (tutajokon) és szekereken is szállították a szomszédos alföldi megyékbe a szilvát, almát és a szilvapálinkát. Szilváért ide jártak az Ecsedi láp 527vidékéről és Szabolcsból is; gabonát adtak érte. Az úgynevezett szilvásokat a jobbágytelek tartozékaihoz mérték a 18. században, de ezekben nemcsak szilva, hanem különféle alma és körte is termett. A bőralmát télre elvermelték, mert tavasszal jobb árat kaphattak érte. A 19. század közepén a helyi szilvafajtákat, a penyigei és a nem-tudom szilvát felváltotta az aszalásra alkalmasabb besztercei szilva. Ezt és az újabb ringlófajtákat szaporították. Az első világháború után még nagyobb változás következett be: a szilvával szemben az almát szaporították, és lassan megfordult az arányuk. Az almafák száma meghaladta a szilvafákét. Ez már a jonatánalma korszaka volt és ennek termelésébe egyre több kistermelő is bekapcsolódott. Kialakult itt is egy sajátos jonatánalma-termelési kultúra, sajátos munkarenddel és metszési móddal, értékesítési szokásokkal (Balogh I. 1963).
121. ábra. Pálinkafőzés: a) pálinkafőző kunyhó vázlatos alaprajza: 1. kemencegödör; 2. kemence vagy kazán; 3. kotlán; 4. csévék; 5. vizeshordó; 6. pálinkás korsó; 7. ágy; 8. asztal; 9. szék; b) berendezése, Bükkalla (Vas vm.); c) pálinkafőző üst, Tiszahát (Szatmár vm.)
52613. térkép. A Felföld gyümölcskereskedelmének fő irányai
A nagyüzemi gyümölcsösök felállítása után úgy látszott, hazánkban nagy jövő előtt áll az intenzív gyümölcstermelés. Az 1980-as évektől azonban a termelés költségeinek növekedése és az export lehetőségeinek csökkenése olyan gazdasági környezetet teremtett, melynek következtében sok száz hektár termő gyümölcsöst vágtak ki. A gyümölcstermelés a fogyasztással együtt visszaszorult, régi gyümölcstermő kertek, oldalak és szőlők is parlagon hevernek, pedig a magyar gyümölcstermelés előtt nagy jövő állhat, különösen a vegyszerezés nélküli termelés előtt, s ehhez a régi, ellenálló tájfajták adhatnak értékes alapot.
