ÉLŐÁLLAT, HÚS, BŐR ÉS GYAPJÚ
ÉLŐÁLLAT, HÚS, BŐR ÉS GYAPJÚ
A juhtenyésztés első haszna tavasszal a bárányok eladásából származott. Az egyes üzemegységek, a továbbtenyésztésre vagy későbbi hizlalásra szántak kivételével, a bárányokat tavasszal, jobbára húsvét előtt áruba bocsátották. A palócföldi uradalmakban húsvét előtt nyájszámra adták el a bárányokat. Előző évben sokszor cigája kossal űzették a merinó birkákat, hogy a bárányok nagyobb testűek legyenek. Vasúton szállították Pestre és más nagyvárosokba. A húsvéti bárány fogyasztása a magyar parasztságnál régebben nem volt szokásban (Borzsák E. 1937). Az ürüket 1–2 éves korukban, feljavítva, élőállatként piacokon, vásárokon értékesítették. Hasonlóképpen jártak el a kiselejtezett idős kosokkal és anyajuhokkal is.
161. ábra. Juhfül jegyek: a) Felső-Kiskunság: 1. fecskefarkú, 2. hasított, 3. felcsapott, 4. csípett, 5. csonka, 6. pillangó, 7. likas, 8. csipkés, 9. nyilas; b) Csík vármegye: 1. kerekfal forma, 2. csípés, 3. ájos, 4. csonka, 5. rótt, 6. likas, 7. hasított, 8. többféle jegyes
733Az Alföld és az Északi-középhegység között élénk juhkereskedelem alakult ki. Balassagyarmat, Eger és Putnok tavaszi vásárain sok mustrajuh elkelt. A történelmi borvidékek szőlősgazdái tavasszal sok bárányt megvettek, s szőlőjükben nevelgették a szüreti levágásig. A rimaszombati, rimaszécsi és putnoki vásárokon pedig szlovákok vásárolták nyájszámra a juhokat (Paládi-Kovács A. 1965). A 19. században Erdélyből és Temes megyéből hajtottak fel sok élőjuhot Losonc és Nógrád vásáraira. A szlovákok Erdélyből, a Bánátból, a Bácskából és Magyarországról vásárolt juhokat lábon hajtották fel az Alacsony-Tátra, a Kis- és Nagy-Fátra falvaiba (Podolák, J. 1982).
162. ábra. Juhnyíró ollók: a) nyomóolló, Váraszó (Heves vm.); b) szentesi olló, Mónosbél (Borsod vm.)
A juh húsát mind a városok, mind a falvak népe szívesen fogyasztotta. Minden forrás azt igazolja, hogy a sertéshús széles körű fogyasztása csak az utóbbi száz-százötven évben vált döntővé, korábban jóval nagyobb szerepe volt népünk táplálkozásában a szarvasmarha- és a juhhúsnak. Juhtartó háztartásokban a fogyasztás elsőrangú időszaka az őszi mustrától a disznóölésig tartott. Vágták kézfogókra és lakodalmakra, keresztelőkre, aratásra és búcsúkra. Kalotaszegen például a bárányhúslevest tárkonnyal, sóskával és egressel készítik; körméből pedig kocsonyát főztek (Kós K. 1947b). Másutt kutyaharapást és sebet gyógyítottak a juh kisütött faggyújának zsírjával. Disznóöléskor sok helyütt juhhúst a kolbászhúshoz is tettek. A 19. század derekán juhfaggyút használtak levesek és főzelékek berántásához. Nagy pusztákon a pásztorok saját használatukra szárított húst is készítettek. Másutt combját és más húsos részeit fel is füstölték (Borzsák E. 1937). A juhhús a keleti-palóc falvakban ünnepi alkalmakkor igen sokszor került az asztalra. Gerincit, az ódalast és a szegyet elsősorban sütve fogyasztották. A birkapörköltöt és a gulyásost a pásztorok bográcsban főzték. A juhtestet, a bonchúsát káposztában, újabban töltött káposztában fogyasztják. Farkából és farktövéből levest főznek. A köleskását is mindig juhhússal készítették. A nagygazdák pedig a töltöttbárányt kedvelték (Paládi-Kovács A. 1965).
734A juhtenyésztés egyik fő haszonvétele a gyapjú. Századunk első évtizedéig nyírás előtt a juhokat és a birkákat természetes vizekben többször megúsztatták vagy erre a célra kialakított helyeken megfürdették. A jó fürdetőhelyeket messzi vidékekről felkeresték. A rackák fürdetése nem volt szokásban. A magyar juhot rendszerint csak tavasszal, a merinót egyszer vagy kétszer (május és augusztus) nyírták. A munkát a gazdák, a juhászok, vagy átlagbérre, ritkábban napszámra fogadott nyírók végezték. Ez utóbbi esetben a juhász csak a juhokat terelte a nyírók keze alá. Az állatot juhnyíró ollóval a fejétől nyírják egyik, majd másik oldalukra fordítva. Arra törekedtek, hogy az állat bőrét meg ne sértsék és a bundát egy darabban fordítsák le róla. A toklyó-, a meddő-, az ürü- és az anyaszőrt külön zsákokba rakták. A nyírás specializált mesterséggé vált, voltak falvak, ahonnan az erre specializálódott férfiak és nők messzi földekre eljártak. A nyíróbandát a bandagazda (nyírógazda) vezette. A fedé-mesi és hevesaranyosi bandába 25–30 férfi, a mikófalvaiba 20 férfi tartozott. Serényfalváról, Dobócáról, Dédesről 10–20 férfi és nő, Kömlőről 15–20 nő járt egy bandában. A szállást az uradalom biztosította számukra, és szekeret is küldtek értük. A nyírást csűrben, fészerben vagy sátorban végezték (Paládi-Kovács A. 1965).
Az Alsó-Garam mentén az 1920–1930-as évekig a folyóban úsztatták a birkákat. Ráterelték egy kompra, majd azt a parttól néhány méterre bevontatták, s innen a vízbe dobálták a birkákat. Egy pásztor a parton csengetett, ennek a hangjára evickéltek ki. Itt a juhászok és családtagjaik, s egyes gazdák a maguk birkáját nyírták. A zsákba rakás előtt a levágott szőröket a színben, vagy más szellős helyen néhány napra kifüggesztették (Timaffy L. 1987). Az Észak-Cserhát falvaiban az úsztatás idő-pontjáról a falusi juhászok értesítették a gazdákat. A több birkával rendelkező gazdák elmentek és segítettek a munkánál. A juhász bért kapott különmunkájáért. Az uradalmakban is két-három cselédet adtak ekkor a juhász mellé. Az úsztató mellett sövénykarám állt, ebből hajtották a birkákat a vízbe. A nyírás megszervezése a juhászok dolga volt. Emlékezet óta Cserhátsurányba a terényi tótok, Őrhalomba a csitári és ilinyi asszonyok jártak, Nagylócon és Nógrádsipeken helybeli szegényebb sorsú zsellérek nyírtak. Fizetésük darabonként az első világháború idejéig 3–5 fillér, 1944-ben 2 pengő volt (Zólyomi J. 1984).
A Kiskunságban a birkákat úsztatás után egy-két héttel, legtöbbször júniusban nyírták. Az előre fogadott birkanyíró asszonyok és lányok reggel korán megjelentek a falkánál vagy a tanyán „a vándorjuhászoknál is rendelt helyen”, és egész nap dolgoztak. A nagyobb nyájakat 8–10 nő nyírta (Nagy Czirok L. 1959). Büdszentmihá-lyon (Tiszavasvári régi neve) nyírás után végezték a juhok újrabílyogozását (Gombás A. 1963). Konyáron (Bihar m.) helyi nyírók bandában végezték a munkát. Ez a 40 éve együtt járó banda járt el a szomszédos községekbe, Nagylétára és Bagamérba is. Az uradalom juhait együtt nyírták, a gazdákhoz azonban sorban házhoz jártak, ezért darabonként 50 fillérrel többet fizettek nekik. Egy jó nyíró naponta 25–30 darabot tudott megnyírni, ha házakhoz kellett menni, öttel-tízzel kevesebbet. Az uradalmakban egy juhot is levághattak és megfőzhették maguknak (Molnár Gy. 1976).
Hajdúböszörményben ugyancsak helyi szegényebb parasztemberekből állt a nyírócsoport, ahogyan magukat hívták: nyírócsalád. A 20. század közepén a csapatban jobbára idősebb férfiak voltak, de emlékeztek arra, hogy régebben asszonyok is jártak juhot nyírni. A hajdúböszörményi nyírók a homokon (Nyírség) és a Hortobágyon 736is vállaltak munkát, miután a helyi nyírást elvégezték. Dolgoztak a Hortobágy környékén Kisszegen, Bagotán, Pródon, a Nagyhortobágyon, illetve Újfehértó környékén. A Hortobágyon nyíróhodályban nyírták, ide hajtották a környékről a juhokat. Ha tanyákon nyírtak, a parasztgazdák hazahajtották juhaikat. A hajdúböszörményi nyírók magukat élelmezték, kenyeret, szalonnát, száraztésztát és krumplit vittek magukkal (Bencsik J. 1971). Kalotaszegen is – szemben a környező Gyalui havasok és a Meszes-hegység román népével – esztendőnként csak egyszer, május végén–június elején nyírattak. A nyírást a pakulár végezte a régi formájú nyíróollóval. Juhnyírás alkalmával a tulajdonosok közül sokan ott tartózkodtak, vigyáztak a gyapjújukra. Ebből készítették a téli ruházathoz a condraposztót és a pokrócot. A helyi parasztszűcsökkel szívesen feldolgoztatják a juhok bőrét is. Ebből készült a férfiak kacsulája (sapkája), a díszes mejjrevalója és a nők kisbundája (Kós K. 1947b).
73526. térkép. A vándor juhnyírók falvai és körzetük a keleti palóc népterületen
A juhbőr egyszerű kikészítéséhez sok pásztor és juhtenyésztő gazda értett. A bárányt, de néha a nagyobbat is – zsák vagy tarisznya céljára – tömlőre nyúzták, nem hasították fel a hasán. A lenyúzott bőrt vesszőkkel kifeszítették, hogy ne száradjon ki, majd bekenték mésszel, később az egészet timsós lében áztatták. Egy idő után kézzel törték, a belső részen maradt húsdarabokat pedig vaskaparóval tisztogatták. A kidolgozott juhbőrből hátibűrt, egyszerű bekecset, sőt jobb darabokat is készítenek. A kospásztorok a kimustrált kosok herezacskójából dohányzacskót készítettek. A juhbőrök kikészítését azonban jobbára szakemberekre, tímárokra és szűcsökre bízták.
